építészet : környezet : innováció

Requiem a Római-partért

Mobilgát igen, tulajdonosi hozzájárulás nem. Vízrendezés igen, környezetrendezés nem. Magánérdek igen, közérdek nem. Római-part: búcsúzom. Szerettelek! Bardóczi Sándor írása.

Késő-kádári romantika

Az első légyottomra a Dunával a Rómain került sor. Szerelem lett belőle. 1979-et írtunk ekkor, a Piroska utcai ÁB üdülő egyszerre jelentette egy 6 éves vidéki kissrácnak az első találkozást a nagybetűs Budapesttel, a HÉV-vel és a mindig halszagú Dunával, ahová le lehetett szaladni (nem úgy, mint a szülőföldem közelében gátakkal hermetikusan lezárt, áthatolhatatlan aljnövényzetű, iszamos Tisza-partra, amit Vásárhelyi Pálnak köszönget a róla elnevezett egykori iskolám is). Meg lehetett érinteni a vizet, a parton bőséggel lehetett érdekes formájú csigaházakat találni, a víz közelsége miatt kacsázni tanulhattunk lapos Duna-kavicsokkal (amelyek nem hasonlítottak az azonos nevű bolti cukros-mogyorós édességre), nagy, ritmusos hullámokat vertek a dunai sétahajók, motorcsónakok, vízibuszok. No meg futurisztikus külsejű szárnyashajók suhantak el messzire a parttól és tűntek el a Váci-ágban. Vadregényességével hívott a Szentendrei-sziget spicce, senkit nem gondolkodtatott el a Duna mainál jóval nagyobb ipari szennyezettsége és így (szülői felügyelet mellett) versenyt lehetett úszni a sekély vízben a sodró ár ellenében (mégis itt vagyunk). Izgalmasak voltak a tömör kerítések mögött eltűnő csónakleeresztő sínpárok, amelyeken néha gondosan ápolt mahagóni H-Kovács hajótestek gördültek le (egy letűnt korszak utolsó mohikánjai), a sétányon „ízes” palacsinta és „szőkekóla” hívogatott az új gazdasági mechanizmus jegyében felszaporodó „gebines” bódékban. Egyeseknek a Balaton volt a Riviéra, nekem a Római-part. Mindent belengett itt a késő-Kádári romantika idillje, a SZOT üdülők PVC-szaga. Nagyon menőnek számító kelet-német kemping biciklik vonultak a parton, a vállalati üdülők csónakházaiból kipárolgott a „matróz” csónaklakk illata, a harsány szárazföldi „alibi-matróz” élet legautentikusabb kiegészítő eleme a pofa sör, a matrózcsíkos póló és a simléderes fehér kapitányi sapka mellett. Nekem ez volt, és mindig is kicsit ez marad a Római-part, ahogyan nyilván azoknak, akik „egy dunaparti csónakházban” „úsztak a boldogságban” Szenes Ivánnal, Payer Andrással, Latabár Kálmánnal és Turai Idával, egészen biztosan egy kicsit más volt. Bizonyosan azoknak is más lehetett, akik ennél is korábban, a Lupa-szigeten vagy a Rómain élvezték eklektikus vagy bauhaus villáikban az édes dunai életet, vagy lerándultak az akkori 23 (!) működő csónakház valamelyikébe, hogy az „egyletekben” az evezés arisztokratikus hagyományainak hódoljanak a boldog békeidőkben.

A feliszapolódásra települt galériaerdő, fotó: Bardóczi Sándor

Az utolsó csónakházak egyike, a Hattyú, fotó: Bardóczi Sándor


Budapest utolsó fövenyes Duna partja

Egyben azonban megegyezik az élményanyag az előttem és utánam a parton gyerekeskedő generációk között: a Dunának ez a budapesti partszakasza volt és maradt mindmáig az a fövenyes parti sáv, ahol az embernek (gyereknek) tiszta, egyszerű és közvetlen kapcsolata maradhatott a folyóval, ahol nem a „vízügyes-esztétika” szerint kiépített kőszórások, kövezett meredek rézsűk vagy kiépített lépcsősorok, hanem galériaerdők, természetes lankák és a mederággyal azonos kavicsos part húzódott, az épített struktúrák zavaró túlsúlya nélkül. Az ember „szegélykedvelő állat”, és eme alig kiépített parti „szegély” vonzotta a jó népet azóta, mióta „modern városi társadalmunk” nem szolgálja ki kellőképpen a regenerálódásunkat. Néha bizony ki kell menekülnünk a szabadba, ha nem akarunk teljesen bekattanni ettől a csodálatos „fejlődéstől”.

Élet a parton, fotó: Bardóczi Sándor

A Római maradandó nyomot hagyott bennem, nem csak a gyerekkorom számtalan élménye kísért itt, hanem talán a folyókkal és folyópartokkal való szakmai foglalatoskodásaimnak is valahol itt keresendő a gyökere a tudatalattiban. Nehezen tudnék erről elfogulatlanul beszélni: meg sem kísérlem. Éppen ezért is tartozom ezzel az írással a Rómainak. Ez a partszakasz a mai napig vonz, még ha néha csalatkoznom is kellett benne. Próbáltam például a kapcsolat újrafelvételét erőltetni akkor is, amikor egyetemistaként ismét Budapest lett az életterem. Beleütköztem a ’90-es években rendületlenül (tovább)működő szocializmusba, amely a szolgáltatások terén a városban ma is tetten érhető, s a Rómain a csónakházaknak a ’90-es évek derekán még bőven sajátja volt. Nyitás 10-kor, 12-kor, zárás 16-17 órakor. Nyár közepén, pénteken is. Logikus.

Gyorsuló leépülés

A rendszerváltozás szele úgy fújta el a szocialista vállalati üdülők időszakában jórészt még átmentett, a két világháború között pedig még kifejezetten trendi, virágzó, polgári evezős kultúrát, mintha az nem is lett volna soha. Mára csak hírmondó maradt belőle. A vizet elhódították a műanyagtestű motoros jachtok és a jet ski-k, és ezek nem éppen annak a vízi etikettnek az íratlan törvényeit vitték tovább a Szentendrei-ágban, amely az evezősöknek és a dunai kishajósoknak még ma is a vérükben van. Helyette lettek hivatalosan üdülőházi apartmannak épülő kondomíniumok, hivatalosan csónakháznak épülő, vagy az engedélyekben csónakház „felújításként” (valójában ezek lerombolójaként) jeleskedő lakóparkok és vendéglátóipari egységek, lettek úttörőtáborok, vállalati üdülők és teniszpályák helyére épülő szállodák, lettek vízügyi telephelyekre épülő magánházak. Sűrűsödött a Római, észrevétlen jutott szerephez elébb az intenzív üdülési, majd a lakófunkció a laza ártéri, csónakházakkal, vízi egyesületi táborokkal, faházas üdülőkkel tarkított hasznosítással szemben. Az igazán vad átépítések az ezredfordulón vették kezdetüket, amikor változott a kerületi szabályozási terv: az átlag 4,5 m-ről 11 m lett a lehetséges épületmagasság. Először a Vadkacsa I és Vadkacsa II tűnt el a színről viharos gyorsasággal, majd a műemléki védelem alatt álló Vöcsök II vált köddé. Mára pusztán 5 működő csónakház maradt meg, ám maga a parti sáv többé-kevésbé érintetlen maradt. Vitte a lángot, várta az újra felfedezést vagy a (r)evolúciót. Kicsit szakadt, kicsit vadregényes, kicsit harsány, kicsit porlepte, de mégis élvezetes tudott maradni a Római. Míg a part háttérterületeit jelentő ártéren milliárdos magán-invesztíciók történtek, a part maradt az, ami: egy szegélygazdag városi táj, Budapest utolsó „természetszerű” parti fövenye, amiért nyári délutánokon egy baráti társasággal még mindig is érdemes volt ide jönni, vagy többnapos szigetkerülést szervezni itteni bázissal.

Hívogat a vadregényes szigetspicc, fotó: Bardóczi Sándor

Látszólag kerítés valójában mobilgát a Piroska utcában, fotó: Bardóczi Sándor


A bevédést célzó kezdeti elképzelések

Ám ahogyan sűrűsödött a beépítés, ahogy szaporodott az állandó lakosok száma, ahogy egyre nagyobb ingatlanérték keletkezett, úgy vált egyre terhesebbé az a természeti érték, amelyre idetelepültek az új lakók és vállalkozások. A 2002-es és 2006-os rekorddöntögető dunai árvizek bebizonyították az ártérre települőknek, hogy ez nem csak a térképeken, hanem valóban ártér, amelynek határait a Nánási út – Királyok útja tengelyében létesített gyepes nyúlgát jelöli ki, és valójában még ez sem felel meg a mértékadó árvízszint (MÁSZ) fölötti 1,3 m-es paramétereknek. Magyarán nem teljesíti az I. fokú árvízvédelmi vonallal szembeni követelményeket, így még a háttérterületek is veszélyben vannak a nagy dunai árvizek esetén: homokzsákolni kell, ha úgy hozza a sors.

A probléma orvoslásával régóta foglalkoznak tervi szinteken a politikusok és a mérnökök is. Nem sok minden történt. Alapvetően két fő alternatívaként kínálkozott a Nánási-Királyok úti nyomvonalon a mai nyúlgát megerősítése és a Római-part ártéri területeinek továbbra is ártérként történő kezelése, vagy a Római-part bevédésével egy új part-közeli gát létesítése. Pünkösdfürdőtől Budapest határáig ki is épült egy Duna-menti gát még 1981-ben, amely azonban teljességgel megfosztotta a Duna látványától a part ezen szakaszán a part menti ingatlanokat, meredek vízparti rézsűivel pedig megszakította a vízzel való vizuális kapcsolatot. Így ennek teljes déli kiépítése az Északi vasúti összekötő hídig érthető módon hatalmas ellenállásba, ellenérzésekbe ütközött. Senki nem akart egy második Szentendrét, ahol a parti vendéglők látványából hiányzik a Duna.

A pünkösdfürdői mesterséges gátszakasznak lettek más következményei is: a folyóra merőleges lezárása, befordítása miatt a Szentendrei szigetspiccel egy vonalban „limány” keletkezett, azaz a part közelében folyással ellentétesen kavargott a víz, és e jelenség során a folyó „ingyenesen” elvégezte a tereprendezés befejező aktusát: iszappal töltötte fel a természetellenes beszögellést. Ezen az iszapon 30 év alatt ártéri galériaerdő telepedett meg. A folyamat, amely egyébként egy teljesen természetszerű processzus a folyók életében, elképesztő módon szálka a vízépítő mérnökök szemének, akik a vízparti növényzetben gyakorta csupán „áramlástani akadályt” látnak. E terület a mai viták egyik legintenzívebb tárgyát képezi a Római-partot mai állapotában megőrizni kívánók és a változást akarók között.

Rálátás a Megyeri hídra, fotó: Bardóczi Sándor

De volt más akadálya is annak, hogy akár a Nánási-Királyok útja tengelyen, akár a dunai partélen hagyományos gát létesüljön. Ez pedig az itt párhuzamosan futó DN 800 (Nánási-Királyok tengely alatt) és DN 1200 (Római-part alatt) feszített betonból készült SENTAB vízvezeték-hálózat, amely Budapest északi vízbázisairól szállítja a vizet a Gellért-hegyi tározóba. Nyomvonalát az 1970-es években a 2011-ben gyémántdiplomáját átvevő Szentimrey Béla, a Fővárosi Vízművek ma már nyugalmazott vízellátás-fejlesztési vezetője jelölte ki – saját elmondása szerint azért pont így, hogy senkinek soha eszébe ne jusson gátakkal elrondítani a Rómait. Béla bácsi, aki maga is a Római-part szerelmese, egy dologgal nem számolt: a technikával, amely elküldte nekünk újabb csodafegyverét, a mobilgátat. Szentimrey jóval később, a III. kerület külső tanácsadójaként Wenczel Györggyel közösen egy olyan 2 m magas szögtámfalat javasolt kiépíteni a mai nyúlgáttól 3 m-rel beljebb, az úttal párhuzamos kerítésvonalak, előkertek kisajátításával, amely árvízi kapukkal ellátva, és rá felfuttatott növényekkel elképzelésük szerint hatékonyabban védte volna a háttérterületek (Csillaghegy) egészét. A Rómait terveikben érintetlenül hagyták, ártérként kezelték, amivel együtt lehet és kell élni.

Civilek és civilebbek

Valami hasonló módon képzeli el az árvízi védelmet ma is a római parti mobilgátat legvehemensebben ellenző civil szervezet, a Rómaifürdő Telepegyesület (Civil Összefogás a Fővédvonalért) és annak elnöke, Ébert Ágoston is, aki a mai nyúlgát vízjogi engedélyének felülvizsgálatát és a „fővédvonal” minősítésének visszavonását is kezdeményezte, mert az nem felel meg a fővédvonallal szemben támasztott követelményeknek. Ugyanakkor az egyesület komolyan aggódik azért, hogy az ígéretekkel ellentétben, környezetkárosítás nélkül egy, a part szegélyére kihelyezett mobilgát nem valósítható meg.

Van azonban másik „civil” szerveződés is. Olyan, amely éppen azt kifogásolja, hogy egy Nánási-Királyok útja mentén megerősített védvonal továbbra is ártérként kezelné a Rómait. A szervezet szószólójának kedvenc fordulatával élve: a „fekáliában” úsznak árvízkor azok az épületek, amelyek (egyébként csak kis részben legálisan, inkább fél-legálisan, vagy illegálisan) épültek a 80-as, 90-es, de legfőképpen a 2000-es években. E közel 70 ha-os ártéri területnek a beépítése az elmúlt évtizedben gyorsult fel. Egri Gábor, az Egyesület a Római Partért nevű civil szerveződés alelnöke határozottan kampányol a partvonalra tervezett mobilgát mielőbbi megvalósításáért, és többek között azzal érvel, hogy az itt képződött, 45 milliárd Ft értékűre taksált ártéri ingatlanvagyont és az itt létrejött 1000 munkahelyet nem lehet kitenni az árvízi veszélynek. További 40 Mrd Ft fejlesztés jönne a partra abban a pillanatban, ahogy a bevédése megtörténik – nyilatkozta 2006-ban. Szerinte a Római-parton a mobilgáttal nemcsak az ingatlan-védelem, hanem a közegészségügyi viszonyok is jelentősen javulnának, valamint egy „21. századi elvárásoknak megfelelő rekreációra, kikapcsolódásra alkalmas partszakasz jöhet létre”, a Kopaszi-gát mintájára. Egri „civil” érdemeit némiképpen azonban árnyalja, hogy cége 2002-ben vásárolta meg azt a 11.000 négyzetméteres ingatlant a parton, amelyen 2,4 milliárdos beruházással négycsillagos szállodát fejlesztett. Nem éppen kifejezetten ártéri hasznosítás. A szálloda 2005-ben kezdte meg működését, ám a 2006-os árvíz alkalmával a saját mobilgát-rendszer dacára kétméteres vízben állt az épület. És valószínűleg, ahogy ő mondja - „fekáliában” is.

Süllyedő hajó, fotó: Bardóczi Sándor

Egy „state captured” folyamat tanúi vagyunk?

De gyakorolhat-e ekkora nyomást a magántőke az államra, önkormányzatra anélkül, hogy cserébe adna is valamit? Úgy tűnik, igen. A római parti mobilgát építésére 3 milliárd forint körvonalazódik, amelyet az állam, a fővárosi és a kerületi önkormányzat dobna össze. Uniós pénz nincs a láthatáron, a tervezett mobilgát ugyanis MÁSZ + 1 méteres védelmet fog biztosítani, azaz 30 cm hiányzik abból, hogy teljesítse a fővédvonal kritériumait. Egyesek szerint nem is fűződik hozzá komoly fővárosi érdek, hogy e kritérium teljesüljön, mert ebben az esetben a városnak szavatolnia kellene a magántulajdonban keletkezett esetleges árvízvédelmi károk miatt. Az EU az önkormányzatoknak pedig csakis közcélokra biztosít forrást – egy fővédvonali paramétereknek nem megfelelő mobilgát egy ártéren pedig nem közcél. Ami viszont még jobban elgondolkodtató: nem csak az EU nem száll be a finanszírozásába, de azok a parti ingatlantulajdonosok sem, akiknek gazdasági érdeke fűződik hozzá, hogy az ártérből egy csapásra komoly part menti fejlesztési területet varázsoljanak.

Hozzá kell ehhez azt is tenni, hogy a mobilgát-technológia fiatal, nincs üzemelési tapasztalat mögötte Duna méretű folyók esetén. Szentendre történelmi belvárosának parti sávján éppen most zajlik az első komolyabb mobilgát-projekt kivitele a folyó látványától eddig hermetikusan elzáró töltés elbontásával. A lakosok részéről ezt nem kíséri kitörő lelkesedés: még el sem készült, sokan máris „berlini fal”-nak csúfolják a beton panelekből álló építményt, amely miatt a töltés már megszokott öreg fáit és a kövezett partvonal spontán növényzetét egyaránt „legyilkolták”. A hazai vízügy már a ’70-es évek óta vizsgálta egyes helyeken a földművekkel létesülő gátak mobilgátas kiváltásának lehetőségét, de minden esetben magas kockázatú, költséges és nagy fenntartási igényű technológiának minősítették őket és rendre elvetették a széles körű alkalmazást. A szentendrei az első olyan projekt, ahol a mobilgát „élőben” vizsgázni fog – majd egyszer.

Felmerült alternatívák

A Római-partra készült tanulmányterv-változatok ismertetése után megfogalmazódtak olyan javaslatok is civilektől, ellenzéki pártoktól, miszerint - tekintettel a terület ártéri jellegére és a nem éppen patyolattiszta beépülési folyamatra - az érintett ártéri tulajdonosoknak illene pénzzel is beszállnia abba fejlesztésbe, amely során majdan bevédett ingatlanjaik értékesebbé (bevédetté) válnak. Felmerült annak a lehetősége is, hogy a mobilgát ne közvetlenül a part mentén húzódjon, hanem a parti ingatlanok kerítésének vonalában, így az sokkal jobban „tájba illesztett” módon, kevésbé zavaróan tudna megvalósulni, igényelné az érintett tulajdonosi részvételt, hozzájárulást és nem gyalulná le a fövenyes part spontán nőtt galériaerdőit, facsoportjait. Ez háromszorosan is „tisztességesebb” eljárásnak tűnik, mint a közpénzből épülő, de magánérdeket szolgáló mobilgát a part vonalában, ugyanakkor bevédené a majdnem a teljes ingatlanállományt. Akad rá minta is, ha műszakilag nem is biztos, hogy kellően jól kivitelezett, de elveiben ezt követő: éppen a Piroska utcai volt ÁB üdülő kerítése ilyen, amely valójában kerítésnek álcázott résfal, megerősített acél pillérekkel, és árvíz idején beilleszthető alumínium betétekkel.

Védőgát terv helyszínrajz változatok

A római-parti mobilgát tervváltozatait készítő építőmérnökök azzal érvelnek, hogy a SENTAB vezeték 7 méteres védőtávolsága a kerítésvonali védekezés esetében nem lenne mindig biztosított (habár a vezeték tervezője szerint régen ez a védőtávolság csak 5 méter volt). Csók László, a Fővárosi Önkormányzat Közmű Ügyosztályának vezető főtanácsosa szerint egyébként építéskor injektálásos eljárás alkalmazásával jelentősen csökkenthető a SENTAB vezeték építkezés közbeni sérülésének kockázata, árvízi időszakban pedig a vezeték üzemeltetését időlegesen fel lehet függeszteni, hiszen a mai nyúlgát melletti vezeték ekkor is működtethető marad. Mégsem tartja ideális megoldásnak a kerítésvonalban vezetett mobilgátat, mert a jogszabályok szerint a mentett oldalon szolgalmat kell biztosítani a védekezés idejére.

Mindezek persze igazak, de fennáll a kérdés, hogy egy elég jól működő, az árhullámokat 2-3 nappal előre nagy biztonsággal jelző vízjelző szolgálat mellett miért gondolja bárki is úgy, hogy nem építhető ki szárazon, a parti útról idejében a mobilgát, nem szervezhető meg a védekezés, ha egyébként minden érintett ingatlanra ilyen irányú szolgalom lenne bejegyezve? Ezzel párhuzamosan pedig – ha már jogszabályokról esik szó – miért van az, hogy a Magyarország által is ratifikált EU Víz Keretirányelv rendre kisebb súllyal esik a latba egy ilyen projekt kapcsán, mint az árvízi védekezésről szóló jogszabályok? A Keretirányelv ugyanis nem csak azt mondja ki, hogy Európa folyóit 2015-re jó ökológiai állapotba kell hozni és azokat így fenntartani, hanem azt is rögzíti, hogy a vízügyi tervezésekben egyformán kell számításba venni a műszaki, a társadalmi és az ökológiai aspektusokat is. Arról viszont vajmi kevés szó esik, hogy a partvonalon húzódó, és a hírek szerint (változattól függően) 55.000-188.000 m3 földfeltöltéssel járó, mintegy 3 km hosszú mobilgát-rendszer kialakítása teljes egészében le fogja tarolni a fövenyes part kialakult kísérő növényzetét, galériaerdőit. Ez a terület a Budapesti Agglomeráció Területrendezési Terve szerint a térségi ökoháló része, ökológiai zöldfolyosó. Érdekel ez ma valakit?

Védőgát terv, 1a változat

Engedélyezési tervek készülőben

A partvonalra kihelyezett mobilgát szószólói persze azzal érvelnek, hogy a terület rendezése után kialakuló 1:4-es rézsű, és a kiszélesedő, elplanírozott terület lehetőséget biztosít egy a Kopaszi-gáthoz hasonló minőségű partszakasz kialakítására. Ez azonban csak részben igaz. Egyrészt a most látótérben lévő 3 milliárd Ft-os keret csak a legszükségesebb műszaki beavatkozásokra lesz elég. Ha elég lesz. Ugyanis az Óbuda-Békásmegyer Önkormányzat közgyűlésén 2007. augusztus 29-én tárgyalt 2005-ös tanulmányterv becslései szerint míg a Nánási út – Királyok útja tengelyében kiépített védvonal 2,6 Mrd-os bekerülési összeggel és 16,3 M Ft-os éves üzemeltetéssel oldható meg, addig a parton futó mobilgát-változat 4,8 Mrd Ft-os (!) kialakítási költséggel és 34,6 M Ft-os éves fenntartási költséggel számol. Látható, hogy a betervezett 3 Mrd csak szűken tudja teljesíteni a védvonal kiépítését is, környezetrendezésről, illetve bármiféle garanciáról, arról, hogy egy ilyen „valamikor” megtörténik, pedig szó nem esik, miközben a „fejlesztés” letarolja a teljes mai zöldfelületet a fákkal együtt. A „lehetőség” vagy a „helybiztosítás” emlegetése pedig egy olyan városban, ahol gyakorlatilag csak az ideiglenes dolgok tekinthetők a véglegesnek, enyhén szólva is eufemisztikus megközelítés.

A másik probléma talán ennél is komolyabb. A római-parti rendezés során pozitív előképként sokat emlegetett Kopaszi-gát valójában egy – vízügyes szempontból – „rosszul kezelt” párhuzamműnek tekinthető, ahol a hosszú évtizedek során nem átallott a növényzet megkapaszkodni a kőszórásokra rakódott iszapon. A Kopaszi-gát rendezése során kialakult magas nívójú park alapstruktúráját ma ez az ártéri növényzet adja, ennek „pusztán” a kiegészítése történt meg tájépítészeti létesítményekkel, a rézsűszögek oldásával, komoly tereprendezési munkákkal és zöldfelületi elemekkel. Mindezek mellett ma a Kopaszi-gát számít Budapest egyik legjobban fenntartott közparkjának (ez pedig nagyjából csak annak köszönhető, hogy a fenntartást az erről nem igazán híres Fővárosi Önkormányzat, hanem a többségi tulajdonos Öböl XI. Kft végzi, nem közpénzből. Státusza is érdekes: közcélra megnyitott, korlátozott közhasználatú magánterület, amely szabályozási szempontból közparknak számít. A Római nem ilyen, és ahogyan azt is hiába várjuk, hogy a mobilgát létesítésébe beszálljon az érdekelt magántőke, valószínűleg arra is sokat várhatnánk, hogy egy Kopaszi-gát szintű zöldfelület létesítésébe és fenntartásába belefogjon, ha nem kérik meg rá, vagy nem hozzák olyan helyzetbe.

Védőgát terv, 2b változat

Mérnöksivatag

Mit olvashatunk ma ki a 2012-ben publikált szakértői szintű  döntéselőkészítő tanulmány minta-keresztszelvényeiből? A Római-part ma bevédetlen felső szakaszán (érintve a limány miatt kialakult nagy galériaerdőfolt egészét) vízzáró anyaggal töltenék fel a fövenyes partot 3-5 m-es vastagságban, egy 1:4 rézsűszöget kialakítva. Ezen mindössze 20 cm humuszterítés és füvesítés van előirányozva. A feltöltés természetesen a meglévő fás növényzet (füzek, bokorfüzek, nyárfélék) teljes kipusztításával jár. Ami viszont ennél is fájóbb, a partvonalon – a vízzáró anyagréteg védelmében – valószínűsíthetően soha többé nem lehetne fákat telepíteni (ahogy a hagyományos gátak oldalába se lehet), sőt a spontán betelepült magoncokat folyamatosan el kell távolítani. Azaz még az esélye sem marad meg annak, hogy valaha a mostanihoz hasonló látvány fogadja a jövő bukdácsoló kisgyerekét a parton. A tervek ugyan kiváló munkalehetőséget fognak biztosítani a Pelikán Józsefeknek, de kevésbé jó hír ez a Római híveinek. Nem csak meglehetősen fenntartás-igényesnek mutatkozik, de teljes mértékben átrajzolja majd a part ma ismert karakterét. A kavicsos fövenyt mesterséges (bár viszonylag enyhe) gyepes rézsű váltja fel, amelynek koronavonalán „ékeskedik” majd a vasbeton lemezekből épült (ledönthető), vagy a pillérsor közé szorított alumínium betétpallós (elszállítható) mobilgát. Ez ugyanis a két „alternatíva”. Mögötte a szervizút és a közművek védőtávolságai nem teremtenek lehetőséget fásításra. Gyakorlatilag tehát egy olyan mérnöki pusztasággá építjük éppen át a Római partot, ahol többé már nem lesz érdemes ücsörögni, vagy sétálni, mert árnyékot csak a reklámernyők adhatnak, kacsázni csak máshol szedett kövekkel lehet, a madárcsicsergés maximum a lemezjátszóból bújhat elő. A part mai vonzereje elveszik. Ma még kérdés, hamarosan állítás lehet: a Római értékeire rátelepülők megadják a kegyelemdöfést annak az értéknek, amire oly erőszakos módon rátelepültek?

Bardóczi Sándor






10 vélemény | vélemény írásához jelentkezzen be »