építészet : környezet : innováció

Tadao Ando asztala

A nemrégen zárult bécsi Monet-tárlatnak, jobban mondva a grúz Pirosmani tiszteletére rendezett emlékkiállításnak volt egy nagyon szép, impozáns darabja: Tadao Ando japán építész asztala. Az asztal a végtelenül szegény, életében soha el nem ismert naiv festő, Niko Pirosmani munkássága előtt tiszteleg, azelőtt a Pirosmani előtt, aki egész életében arról ábrándozott, hogy lesz egy háza, abban egy nagy asztala, amely mellett művészetről beszélget a barátaival egy szamovár társaságában. Lampert Rózsa építészmérnök írása. 

2018 őszén Bécs múzeumai a szokásosnál is gazdagabb kínálatot nyújtottak a kultúra kedvelőknek. A legnagyobb hírverést a minden idők legnagyobb Bruegel és Monet kiállításának hirdetett, valamint a Bécsi modernizmust a szecesszió jegyében bemutató tárlatok kapták.

A kiállítások megrendezésének apropóját ebben az évben főleg halálozási évfordulók, id. Pieter Bruegel esetében halálának 450., a bécsi szecesszió négy világhírű képviselője, Gustav Klimt, Egon Schiele, Otto Wagner, Koloman Moser elhunytának pedig századik jubileuma adta.

Az Albertinában, a Monet-kiállítás bejárata előtt ki volt írva Tadao Ando neve. Mit keres itt egy építész a sok festő és szobrász között? Monet utolsó lakhelyén, Givernyben a saját maga által kialakított japán kertben festett, megközelítően 250 vízililiomos vásznából ez a kiállítás legalább 15-20 szebbnél szebb, az utolsó éveiben már szinte vakon, érzésből készült festményt vonultatott fel, mégis úgy éreztem, hogy Japánban, a Kyoto melletti Asahi Beer Oyamazaki Villa Museum of Artban a tizenhárom évvel ezelőtt látott, a vízililiomos sorozathoz tartozó, 4+1 Monet kép, megspékelve számos más világhírű alkotással sokkal nagyobb katarzist okozott. Az akkori életre szóló, felejthetetlen élményhez Tadao Ando zsenialitása adta a pluszt.


A Monet-kiállítás Japánban, az Asahi Beer múzeumban.


Az egykori Monet-kiállítás Japánban.


2005-ben Japánban részt vettem egy az ipari örökség védelmével foglalkozó Icomos konferencián, ami össze volt kötve a Nagoya/Aichi Világkiállítás meglátogatásával, valamint a japán ipar 20. század eleji fejlődésében kulcsszerepet játszó Chubu régió ipari örökségének, jól szervezett ipari múzeumi hálózatának (Shinkansen műhely, Toyota Múzeum, Tokoname porcelán és kerámia központ, Nagoya kikötő) megtekintésével.

Az urbanisztikai tervezés nélkül növekvő nagyvárosok dzsungelében nem volt könnyű megtalálni a műemlékeket, de igazán színvonalas modern építészeti alkotásra sem volt könnyű rábukkanni. Japán az ellentmondások országa. A jól szervezett, rendkívül fejlett modern társadalom, a rend és tisztaság gyakran építészeti zűrzavarral és a környezet értékeinek semmibevételével párosul. Természetesen nem könnyű a hazánknál csak négyszer nagyobb szigeten 120 millió embert luxussal ellátva elhelyezni, ott, ahol a terület 70 százaléka lakatlan hegy.

A káoszból azért sikerült előhalászni igazgyöngyöket is, például Tadao Ando két múzeumépületét, a Szépművészetek kertjét és a fentebb említett Oyamazaki Villa Museumot, amely Ando keveset publikált művei közé tartozik és amely 1996-ban nyitotta meg a kapuit.


A Monet-tárlatnak helet adó múzeum Japánban.
 

 

A múzeum létrejötte sokfős szereplőgárda érdeme, három személyt, Shotaro Kagát, Tamesaburo Yamamotót, Tadao Andót azonban mindenképpen ki kell emelni.

Az első kettő jómódú családból származó japán úriember, akik a 20. század első évtizedeiben Európában tanuló, illetve utazgató jóbarátok voltak. Hazatérve sokféle üzleti vállalkozásban kipróbálták magukat, főleg a részvénypiacon és a szeszgyártás területén jeleskedtek. Tulajdonképpen ez a baráti kapcsolat alapozta meg a jelenlegi múzeum létét. Jól felosztották egymás között a terepet, Kaga a helyszínt teremtette meg, angol előképek alapján, a saját maga tervezte vidéki házzal, amely intellektuális szalonként működött, melegháza pedig hobbijának, álmai megvalósításának, orchideakutatásainak adott otthont. Yamamoto pedig, aki 1949-től az Asahi sörgyár első elnöke lett, gyűjtött. Főleg a Mingei Movement tárgyai, elsősorban kerámiák és bútorok érdekelték, de gyűjteményét festményekkel is kiegészítette.


Itt kapott helyet az öt Monet-kép.

 

A villa 1967-ig maradt a Kaga család tulajdonában, majd sokszor cserélt gazdát és szinte teljesen romossá vált. A környező területek rehabilitációjához csatlakozva 1989-ben már készen álltak a tervek, hogy a villa és a hatalmas kert helyén luxusapartmanokat építsenek. Ekkor léptek közbe a helyi lakosok, kampányba kezdtek és rábírták Kyoto prefektusát és a helyi önkormányzatot, hogy mentsék meg a páratlan értéket. Az igazi mentőövet az Asahi Breweries dobta, és a két kormányzati szervvel partnerségben eredeti állapota szerint felújította a villát, amely Tadao Ando új épületszárnyával kiegészítve múzeumi funkciót kapott.

Az aránylag kicsi múzeum a több mint ezer darabból álló Yamamoto-gyűjteményből egyszerre kb. 60 műtárgyat képes a főépületben, az eredeti villában bemutatni, mert egyéb funkciókat is itt kellett elhelyezni, az előcsarnokot, a kávézót, a teraszt, a vizes blokkokat. A festmények, mindenek előtt az öt Monet-kép méltó környezetbe helyezése Tadao Ando feladata lett.


Ez is mintha egy vizililiom lenne. Pedig betonból van.

 

Az új épületszárnyon, ami sokkal inkább látszik tájképi elemnek, mint épületnek, jól látszik, hogy jelmondatát „A természettől vesszük kölcsön a helyet, amire építünk” itt is komolyan vette. Azért, hogy elkerülje a meglévő villaépület, valamint a környező természeti táj, a Tennozan hegy és a folyók látványának megbolygatását, eltakarását, az új épületszárnyat félig földbe süllyesztette és amennyire csak lehetett, szorosan a meglévő épület mellett helyezte el. Az általa Jewellery Boxnak nevezett ékszerdobozt geometrikus építészeti elemekből állította össze, egy horizontális, hasáb alakú volumenből, ami a villából lefelé vezető közlekedő tér és lépcső, és egy kisebb vertikális, szintén négyszögletes kubusból, amiben a lift található, áll. Maga a kiállító tér pedig egy hatméter átmérőjű, ablak nélküli, felül világítós, hengeres elemben kapott helyet. A villa teraszáról nézve mindhárom épületelem és a tetők zúzott kővel, fűvel és növényekkel borítva tökéletesen beleolvadnak a környező tájképbe.


Tadao Ando természeti és épített környezet találkozását tökéletesen megvalósította.


Monet vizililiomai Tadao Ando múzeumi koncepciójával találtak haza.


Monet vizililiomai Tadao Ando múzeumi koncepciójával találtak haza.

 

A kiállító térbe a meglévő villán keresztül, majd a lefelé vezető betonlépcsőn jutunk. A lépcsőtér végén földig érő ablak található, a nyersbeton falak tetejét is üvegfelületek szegélyezik, így látható az ég, a fák és az alsó szint is természetes fényt kap, s karaktere a nap mozgásának megfelelően váltakozik. Ezzel a megoldással a látogatók ugyanazt az élményt élhetik át, amit festővásznai előtt, a napszakok és az időjárás változása miatt Monet is megtapasztalt.


Monet vizililiomai hazataláltak.

Ando ezen munkájának is alapeleme a fény és a víz. A kert felől, ami részben emberi kéz által kialakított, részben természetes, a lépcsőtér magas falai mellett vízesés vezet egy kicsi tóhoz, amelyben természetesen vízililiomok is vannak és amelyben a teljes együttes tükröződik. A magas betonfalak tetején lévő ablakok lehetővé teszik az objektum átláthatóságát, a horizontális hasáb alakú elem végén lévő teljes magasságú üvegfelület pedig beengedi az épületbe a kertet, a belső tér pedig megnyílik a kert felé. Ez az axis a kerten végig kígyózó, kővel burkolt ösvényhez igazodik.        

A hidegnek, sterilnek tűnő anyagválasztás és a geometrikus építészeti volumenek ellenére Tadao Ando új épületszárnyán az ősi japán építészeti és kertkultúrai jellegzetességek is visszatükröződnek, amely példákért nem kellett messzire mennie, Kyoto templomkertjei bőséges példával szolgáltak, s amelyek már mélyen beleívódhattak a lelkébe.


A különböző napszakokban különbözőt látuk, ahogy Monet is különböző napszakokban festette meg a vizililiomokat.


Itt még a természet is rásegített egy kicsit.
         

 

Az európai japánkertben festett vízililiomok hazataláltak.

 

2012-ben, pontosan száz évvel azután, hogy Shotaro Kaga az első kapavágásokat megtette az Oyamazaki villa területén, egy újabb, Dream Boxnak nevezett épületszárny építési munkái fejeződtek be, természetesen Tadao Ando tervei szerint.

Úgy tűnik, hogy az időközben, 2004-ben műemlékké is nyilvánított, páratlan történeti, régi és új építészeti és kertépítészeti értékkel bíró együttes látogatottsága olyan nagy, hogy elkerülhetetlenné vált időszaki kiállításoknak helyet biztosítani. A Dream Box Shotaro Kaga üvegháza helyére került, ahol a tulajdonos hajdani orchidea álmait kergette. Az alsó szint most is üvegház, a felső szint kiállítótér. Az egyszerű hasáb alakú doboz természetesen látszóbeton falakkal épült, a közlekedő folyosó architektúrája viszont a villaépülethez igazodik. Az építész, amennyire csak lehetett, elrejtette a fák közé az új elemet, hogy az ne zavarja sem a meglévő építészeti együttest, sem a környezetet. Külső fotót egyáltalán nem lehetett találni az épületszárnyról, az elrejtés valószínűleg elég jól sikerült.


Pirosmani, a kelet Henri Rousseau-ja.

Az évfordulók lázában égő bécsi muzeológusok nem hagyhatták ki, hogy halála századik évfordulóján Niko Pirosmani (Pirosmanashvili) grúz festőnek is tárlatot rendezzenek a Tbiliszi Nemzeti Múzeum (Shalva Aminashvili National Museum) anyagából hozott 29 festmény bemutatásával. Ráadásul Pirosmani (1862-1918) még ugyanabban az évben is született, mint az osztrákok kedvence, Klimt, bár ez az egyetlen közös vonás a két művész között, fejtegették a szervezők. Az igazi cél a grúz festő munkásságának minél szélesebb körben való megismertetése volt, mert annak ellenére, hogy ázsiója a műtárgypiacon egyre emelkedik, elég kevesen ismerik. A Monet-kiállítás szomszédsága jó helynek ígérkezett a látogatók becsalogatására.


Pirosmani naiv alakokat festett.

Pirosmani kevésbé szerencsés művész volt, mint a bécsi tárlatokon vele ugyanabban az időpontban szereplők. Egész életét szegénységben töltötte, alkalmi munkákból élt, gyakran élelemért és italért festett. Képeinek jó része elveszett, mert tavernák, kocsmák falát és üzletek cégéreit díszítették. Senki sem tanította, önmaga tanára volt a festészetben, ahogy írni és olvasni is megtanult grúzul és oroszul is. A kelet Rousseau-jaként emlegetik, hatása az orosz avantgárd művészekre ugyanolyan jelentőségű volt, mint Henry Rousseau hatása és jelentősége nyugaton.

Legtöbbször fekete viaszosvászonra festett, a festékeket általában saját maga készítette. Az emberek mindennapi életét próbálta megörökíteni, de számos portrét is készített, mikor mire volt igény. Leghíresebbek fekete háttérű állatábrázolásai. Élete utolsó éveiben lehetősége lett volna betörni a művészvilágba, mert egy lengyel-grúz származású Moszkvában elő testvérpár, Ilya és Kirill Zdanevich egy tbiliszi nyári vakáció alkalmával felfedezte képeit. Ilya Zdanevich próbálta felkarolni, különböző újságokban cikkeket írt munkásságáról és azt is megszervezte, hogy 1913-ban Moszkvában, naiv festőknek szervezett kiállításon négy képpel bemutatkozhasson. Csak elismerő kritikákat kapott, ennek ellenére mégis hátat fordított az alakuló Grúz Festők Társaságának, mivel a szervezet egyik tagja a Grúz esküvő című képének bemutatása után egy karikatúrával kigúnyolta.

Zdanevich 1914-ben könyvet is írt róla, amit az Albertina kiállításán meg lehet tekinteni, ezt kiegészítették egy Picasso Pirosmani-grafikával, amit azután készített a spanyol festő, hogy a könyv szerzője elé tárta a grúz festő művészetét és szomorú sorsát. Pirosmani az alultápláltság és a hideg miatt, lakás nélkül, magányosan halt meg. Halála után egyetlen méltató sor sem jelent meg róla. Nyughelye is ismeretlen.

Arról nem szól a fáma, hogy a kiállítás egyik szervezője, az Infinitart Foundation miért Tadao Andót bízta meg Pirosmani jelképes sírhelyének elkészítésével. Van azonban abban valami diszkrét báj, hogy egy autodidakta építész, aki a minimalista építészet óriása, készít emléket egy autodidakta festőnek, akit a minimalizmus, „primitivizmus” atyjának is neveznek. Noha életük folyama nagyon különböző, ma már mindketten sztárok.



A rózsák Pirosmanitól erednek és egészen S. Nagy Istvánig terjednek.


 

Pirosmani egyik nagy álma az volt, hogy épít magának egy saját házat, vesz egy nagy asztalt és szamovárt, majd teázgatás közben békésen beszélget a barátaival a művészetről vagy bármi másról. Sajnos ez az idill soha nem adatott meg életében, soha nem érezhette igazán azt a harmóniát, amit képein számtalanszor megfestett. Ando a bécsi kiállításhoz készített installációjával egyrészről a művésznek ezt az álmát akarta beteljesíteni, ezért egy valóban nagy asztalt készített, hét méter hosszút, hogy körülötte tényleg sokan, a művészetét értők és kedvelők mind elférjenek. Másrészről az asztalt (amit szarkofágként is emlegetnek) emlékműnek is szánta, metaforikus sírhalomnak, amivel a jeltelen sírban nyugvó művész emléke, a grúz kulturális örökséget gazdagító munkássága előtt tiszteleg.


Tadao Ando Pirosmani emléke előtt tisztelgő asztala.

Felfedezte, hogy a virágok és a rózsák Pirosmani művein visszatérő motívumok, ezért a dizájn központi elemének a rózsát választotta. Gyakorlatilag az asztalt beborította sok száz kék virággal. Szerinte a gyorsan hervadó rózsa jól reprezentálja a születés és a halál közötti röpke időszakot, s a kecses virág tüskéivel ejthető mély sebek pedig a szépség és a halandóság között feszülő ellentmondást szimbolizálják jól.

Tadao Ando nyilatkozataiban a Niko Pirosmanihoz kötődő, valós alapokon nyugvó legendát nem említi, pedig rózsái nagyon hasonlítanak azokhoz, amelyeket a festő főművének tartott, Actress Margarita című képen látható ifjú hölgy a kezében tart. A legenda szerint a kép egy 1909-ben Tbilisziben turnézó francia énekes-táncosnőt, Margarita de Sèvres-t ábrázolja. A szerelmes Pirosmani, hogy elnyerje a hölgy kegyeit, mindenét, még a házát is eladta, s a pénzen vett virágokkal a fél várost beborította, de legalábbis a hotel környékét, ahol a művésznő lakott. Az eredmény sajnos csak a még nagyobb szegénység lett.

A legendát legelőször Borisz Paszternák dolgozta fel egy novellában, majd Andrej Voznyeszenszkij egy versben, amely megzenésítve, Alla Pugacsova orosz esztrádénekesnő előadásában (1982) a Szovjetunióban, de szinte az egész világon ismertté vált. Magyarra S. Nagy István fordította a verset, s a dalt felesége, Csongrádi Kata adta elő, Millió rózsaszál címen. Sajnos, a sokak által kedvelt, népszerű melódia Pirosmani művészetének ismertségét nálunk sem segítette elő.  

Tadao Ando, Hans Hollein, Herzog&de Meuron, Zaha Hadid és Jean Nouvel után, ha csak egy installáció erejéig is, de már az ötödik Pritzker-díjas építész, aki valamit alkotott Bécsben. Művészi és emberi nagysága abban is megmutatkozik, hogy a most bemutatott, szerénynek tűnő munkákat is elvállalja és briliáns megoldásokat tesz le az asztalra. Pirosmani asztalának végső helye a tárlat európai körútja után, több mint biztos, hogy Tbilisziben, a Pirosmani kiállítás főhelyén, az Actress Margarita kép mellett lesz.

Magunknak azt kívánom, hogy a Budapest Csónak utcai, Ybl Miklós által tervezett Hatvany-villa rekonstrukciója mihamarabb fejeződjön be, a Tadao Ando által tervezett belső térkialakítással. Honlapján, projektjei között, 2010-es dátummal ez a munka is szerepel.                                                               

Lampert Rózsa

 

vélemény írásához jelentkezzen be »