Történelmi horror-show posztdisney díszletek között

Terv: Magyar Királyok Panteonja SzékesfehérváronAz ötlet nagyságrendjét mutatja a szakemberek által kikalkulált 11-13 milliárd forintos összköltség - kb. fél Nemzeti Színház-volumen -, amit a város a Nemzeti Fejlesztési Terv 2-ből és EU-pályázatokból, valamint max. 2 milliárd forint önrészből szeretne fedezni.

A napokban Székesfehérvár újabb gigaprojekt víziójával lepte meg a nagyközönséget. A hosszú ideje tartó titokzatos előkészítés után Warwasovszky Tihamér, a város polgármestere és Posch Ede ötletgazda, egykor sportújságíró, ma reklámszakember, október 28-án sajtótájékoztatón ismertette a Magyar Királyok Panteonjának (MKP) elkeresztelt, a Nemzeti Emlékhely alá álmodott utópisztikus témapark terveit.

Az ötlet nagyságrendjét mutatja a szakemberek által kikalkulált 11-13 milliárd forintos összköltség - kb. fél Nemzeti Színház-volumen -, amit a város a Nemzeti Fejlesztési Terv 2-ből és EU-pályázatokból, valamint max. 2 milliárd forint önrészből szeretne fedezni, utóbbi egyébként a szcenikai és díszletezési felszerelést fedezné csupán. Az ötletgazda St. Louis-i látogatása alkalmával találkozott egy, a vadnyugatot bemutató földalatti múzeummal. Elképzelése szerint Fehérvár is elbírna egy ilyet.

A városvezetésnek olyannyira megtetszett ez a lokálpatrióta gondolat, hogy rögvest 12 millió forint pályázati támogatáshoz juttatták a projektet. A Nemzeti Emlékhely 40 méteres mélységébe tervezett "panteon" kicsit talán perverz gondolat a berendezett királyi udvarral, az ikerablakos díszleten betűző nap illúziójával együtt, nem beszélve a középkori étterem földi bugyrokba telepített egységéről, a gyermekfoglalkoztatóról vagy a holografikusan megjelenő beszélő királyokról - és még sorolhatnám, hiszen egy 9000 m²-es tér sok mindent képes elnyelni.

Az ötlet még akkor is sántít, ha a készítők húzónevek megnyerésével próbálják népszerűsíteni az utópisztikus tervet. Örömmel állt kötélnek Szegő György, az Új Magyar Építőművészet főszerkesztője, építész, látvány- és díszlettervező, aki az MKP látványterveit jegyzi. A kivitelezéshez a Mélyépterv nyújtott segítő kezet. Támogatásáról biztosította a projektet Fülöp Gyula, a Szent István Király Múzeum igazgatója, és a sor végére kívánkozik a város vezetése is, aki amolyan csendestársként, megrendelőként pártolja az egy csapásra Fehérvár minden problémáját megoldani akaró ötletet. Annyira támogatja, hogy a 2005. február 28-i dátumozással a netre felkerült "Székesfehérvár megaprojekt 2007-2013" anyagban a Magyar Királyok Panteonját az európaiság eszményének erősítőjeként, és a lakók helyi és regionális identitástudatának zálogaként ismertetik.

Mi azonban inkább fogjuk rövid pórázra az eufóriánkat, amikor egy Székesfehérváron megvalósulni akaró kulturális beruházásról beszélünk! A tét ugyanis - mint már annyiszor - ismét a város áhított kulturális léptékváltása. Egy ilyen vagy ehhez hasonló projekt pufogtatásával a vezetés nem fogja megoldani a város valódi problémáit. Egy gazdaságilag nagyon jól fejlődő város kulturális vergődését látjuk, ha fellapozzuk az elmúlt idők elképzelt, megvalósult vagy lebontott ügyeit. A méltatlan helyzetbe hozott Nemzeti Emlékhely, a belváros "tőkésítése" és beépítése, a közterek és parkok rossz fejlesztési politikája mind a léptékváltás kerékkötői. Egy-egy nagyobb beruházás önmagában nem tud elég támaszt adni a kulturális robbanáshoz.

Az ötlet megvalósítása - ebben a formában és helyzetben - hiba volna, hiszen egy efféle hollywoodi álom befogadására először a várost használókat kell felkészíteni. A városban évek óta megfigyelhető építési boomnak köszönhetően nem kell szakember ahhoz, hogy átlássunk az MKP gyengén szőtt koncepcióján. A koncepciócsíra hamis színben tünteti fel az alapjául szolgáló értékeket, mert olyan fehérvári identitást próbál erősíteni, amit először újra kellene teremteni, hiszen az a lokálpatriotizmus rég nincs a falai között, amely ismét a "Királyok városává" emelné Székesfehérvárt. Kétség sem fér hozzá, hogy civil támogatás nélkül a város nem tudja megugrani a kulturális léptékváltás magas lécét, ugyanakkor érdemes lenne megpörgetni a nyilvánosság előtt is, milyen motort válasszon a város a kulturális léptékváltáshoz: van-e más ötlet a királyokon kívül, így a huszonegyedik század elején?!

A döntnökök eddigi munkája nem ad okot a bizakodásra. A sorban megvalósult projektek csak igen kis százaléka rejti magában a város kulturális fejlődésének lehetőségét. A gazdasági lendület nem hozta magával a kultúra változásának szelét. A belváros elárverezése, a csúfos véget ért Nemzeti Emlékhely ügye, a szőnyeg alá söpört Európa Kulturális Fővárosa 2010 próbálkozás után a tőke újabb parazitája a genius locit sem kímélve, rögtön a Romkert föld alatti tömegét szemelte ki. Az eddigi elbaltázott beruházások a jelek szerint nem ébresztették rá a vezetést arra, hogy lohad a város KÖZélete. A KÖZterek felszívódtak a pénz és ötlettelenség perzselésében, a belváros egykor leginspiratívabb területén ma pláza, hotel és tesco éktelenkedik, a vidámpark vadromantikus szigetét wellnessbiznisz dönti porba. Rá kell végre döbbenni, hogy Fehérvár valósága a szlogenek tövében megbúvó szürke város.

A változás záloga a város eddigi attribútumainak felülvizsgálata és az önismeret szándéka kell, hogy legyen. A XXI. században már nem elég a Szent Istváni image - ráadásul hamis interpretálása -, a jelen értékei éppoly fontosak. A jövőt nem építhetjük "csak" a Királyok városa szlogen köré csoportosuló rég letűnt sikerekre. Nem hiszem, hogy a város közelebb kerülne a mai valósághoz egy utópia megvalósításával, ami pusztán csak a jelennek és a turistáknak szól.

Az első keresztény bazilika, földalatti kiállítótérként újjászülető reinkarnációja nem csak építészeti infantilizmus, de méltatlan a hely szelleméhez is. Egy rossz gulliveri lázálom megspékelése némi ízlésficammal, hogy aztán a termekben sétálgatva, egy történelmi horror-show habos tortába rejtett melaszos koktélcseresznyéjét nyomják le a látogató torkán, a bántóan egyszerű tér posztdisney szindrómával küzdő díszletei között.

Egyértelmű, hogy a királyparádé csak egy percnyi valóság lehet a város múltjából, egykori lüktetéséből. A felszínre érve sétálóutca nélküli belvárossal, parknak becézett maradék terekkel, bekebelezett városközponttal és egy közterek nélkül élni akaró várossal szembesülünk. Amint a város újra magára lel, a léptékváltás megtörténhet. Ekkor már jöhet a vakondmelóval létrehozott barokkos katarzis, jöhet a beszélő István király vagy a holografikus Imre herceg, jöhet a föld alatti kávézó, és elhihetjük, hogy a föld alatt is süt a nap, ez esetben pedig bátran alkalmazhatjuk háttérként a suttogó Ómagyar Mária-siralmat.

Csizmadi Péter,
képek: sajtóanyag