építészet : környezet : innováció

Visszafogott modernizmus

Kotsis Iván és Endre épületei a két világháború közötti bérházépítészetünkben egy nagyon higgadt, racionális utat képviseltek, amely funkcionalizmusában a modernizmus elveit követte, sőt talán túl is ment azokon, így semmilyen formalizmust sem engedett meg. Pesti Monika írása.

Az első és a második világháború közötti építészetünknek jelentős fejezete a bérházaké, a budapesti többlakásos lakóépületek túlnyomó része ebben a formában épült meg és a vidéki városokban is jelentős bérházépítkezések folytak. A lakásépítés önmagában is fontos témája volt a korszak szakmai diskurzusának, az ekkor kibontakozó modern építészet ezen a területen tudta - talán - legjobban kikísérletezni és megmutatni új elveit.


Kotsis Endre: Bérházak az Attila úton (1935-39) - fotó: Lechner Tudásközpont


Előzmények: a reformkortól az I. világháborúig

A bérházépítés messze nem csak az építészetről szólt: ez egy jól jövedelmező befektetési forma volt már a 19. századtól kezdve. A reformkorban is jobban jövedelmezett egy bérház, mint a földbirtok, és biztosabban, mint az értékpapírok adásvétele. Ekkor a belváros mellett az Újvárosnak nevezett Lipótváros volt az építkezések fő területe, az építtetők főképp az arisztokrácia, a magas rangú hivatalnokok, az értelmiség, valamint a görög, német és zsidó nagykereskedők soraiból kerültek ki.

A kiegyezés utáni gyors iparosodás és urbanizáció még nagyobb teret nyitott a bérházépítésnek. Buda, Pest és Óbuda 1868-as 280 ezer fős lakossága a századfordulóra (akkor már az egyesített Budapest népességeként) több mint 730 ezerre nőtt. Az új, nagy bérházak ebben az időszakban legnagyobb számban a Teréz-, a József- és a Ferencvárosban épültek, amelyek korábban földszintes házaikkal provinciális városképet mutattak. Itt az építtetők elsősorban nagykereskedők, hivatalnokok és kisiparosok voltak, míg a belvárosban, a Lipótvárosban, a Nagykörút és a Sugárút (Andrássy út) mentén az arisztokrácia, a császári és királyi tanácsosok, kamarások, a bankárok és nagyiparosok építkeztek. Az értelmiség vagyonosabb tagjai között is előfordultak bérháztulajdonosok (például Steindl Imre is bérházat építtetett az Országház tervezési honoráriumából).

A magánépíttetők mellett a pénzintézetek, biztosítótársaságok, nyugdíjintézetek is jó befektetési formának találták a bérházépítést, jellemző volt az is, hogy a saját székházukat bérlakásokkal kiegészített formában építették meg. Ezek az épületek természetesen az intézmény presztízsét is reprezentálták. Így jött létre például a Pesti Hazai Első Takarékpénztár Károlyi Mihály utcai székháza és Kálvin téri épülete Ybl Miklós tervei alapján, a MÁV Nyugdíjintézetének bérpalotája (a későbbi Balettintézet) az Operaházzal szemben Lechner Ödön tervei alapján, vagy a New York Biztosító Társaság székháza (a New York Palota) a Nagykörúton Hauszmann Alajos tervei alapján. A szakmai egyletek, kulturális intézmények, egyházak számára is jó megoldásnak tűnt, hogy a működésük gazdasági alapjait bérházépítésekkel biztosítsák.


Kotsis Iván: Bérház, Ganz u. (1936) - fotó: Lechner Tudásközpont


A bérházaknak több típusa alakult ki a tulajdonos városi palotáját elegáns bérlakásokkal egyesítő palotabérházaktól kezdve, a főleg a középosztálynak épített házakon át, egészen a munkásoknak létrehozott "bérkaszárnyákig". Ekkor jött létre a bérvilla fogalma is: az első, bérlakásokat is tartalmazó villanegyed nyaralóövezetként alakult ki az Andrássy út külső szakaszán. A szabadonálló beépítés a bérlakásépítés területén egyébként nemcsak itt, hanem földszintes vagy egyemeletes munkáslakóházak formájában is megjelent.


Haszonelvűség és reprezentáció

Az ekkori építési szabályozás – az európai gyakorlattal összhangban – nem nagyon gátolta a maximális haszon érdekében történő túlépítést, a főváros első építési szabályzatának tekintett 1839-es Közönséges Építési Rendszabás nem tartalmazott előírást a telkek beépítettségére vonatkozóan. Viszont fontosnak tartották, hogy a bécsi példával ellentétben nálunk ne épülhessenek négyemeletes házak, csak háromemeletesek és a szomszédos házak magassága is legyen mindig figyelembe véve. Az 1870-es szabályzat a 8 ölnél (15,37 m) szélesebb utcákban aztán már megengedte a négyemeletes épületeket, de ezeknél is csak 20%-ban állapították meg a telek szabadon hagyandó részét.


Kotsis Iván: Bérház a Kanizsai utcában (1936) – egykor és ma – fotó: Lechner Tudásközpont


Pest-Budán 1866-ban indult el a lóvasút, majd az 1880-as évek végén a villamosközlekedés. Így az ezt megelőző időkben csak saját fogatokkal, lóháton vagy bérkocsival lehetett közlekedni. Ennek megfelelően – bár ez a bérházhoz kötődő mai képzeteinkbe már nem nagyon fér bele – ezekből az épületekből sem hiányozhattak a kocsiszínek, istállók, kocsisszobák.

A kiegyezéstől a századfordulóig terjedő időszakban készült házak alaprajzainál "a lakások a vastag külső és középső főfalak közé foglalt két menetbe lettek beosztva, a helyiségeknek, mondhatni, lomha egymás mellé helyezésével, amiből az egymáson keresztül megközelíthető vak szobák, valamint a kicsiny és sötét mellékhelyiségek adódtak" – írta a Közép- és kislakások alaprajzi megoldásai bérházakban című művében Kotsis Iván. A házak szerkezeti rendszeréből és a kor felfogásából is adódóan az utcai szárny lakásaiban viszonylag nagyméretű szobák reprezentatív sora alakult ki, míg az udvari szárnyakba általában szoba-konyhás lakások kerültek.

A századfordulótól az I. világháborúig az előzőekhez sokban hasonló bérházak épültek, de már korszerűbb műszaki, kivitelezési színvonalon. A lakók fő szempontja továbbra is a reprezentálás volt. Ahogy Kotsis Iván jellemzi a korszakot: "Előkelőséget és ünnepélyességet kívánt kidomborítani az egy sorban álló egybenyitott szobasor, amelynek középtengelyében lévő, és a célszerű bebútorozást már eleve lehetetlenné tevő nagyméretű kétszárnyú ajtajait kinyitva, végig lehetett tekinteni a lakás összes szobáin (…)." Egy átlagos polgári lakás három szobából állt: nappaliból (szalon), ebédlőből és hálóból, ami azt eredményezte, hogy "a gyermekek részben a szalonban, részben az ebédlőben tanultak, játszottak és aludtak, esténként rögtönzött fekhelyeken."


Töréspont: az I. világháború

Az I. világháború nagy változásokat hozott a gazdaságban, a társadalomban, a mentalitásban. A háború a győztes hatalmak gazdaságait is megrendítette, de a vesztes országok még nehezebb helyzetbe kerültek. Magyarország a trianoni békeszerződéssel elvesztette építőanyag-iparának nagyobb részét. "Fehér márványaink és legszebb színű díszköveink, gránitjaink cseh és román kézen vannak (…). Gipszünk nincs, összes bányáink, telepeink elvesztek. Nyolc táblaüveg gyárunk közül csak a zagyvapálfalvai maradt meg. Vasiparunk és szenünk kétharmad része elveszett. (…) A legtöbb veszteséget a faipar szenvedi, főleg fenyőerdeink java, fűrésztelepeink 90%-a veszett el." – írta K. Császár Ferenc a Magyar Mérnök és Építész Egylet Közlönyében 1920-ban.


Kotsis Endre: OTI bérház, Hungária körút (1937) - fotó: Lechner Tudásközpont


A háború következtében a lakásépítés mindenhol az építészet központi kérdésévé vált, méghozzá a korábbiakhoz képest teljesen új szemlélettel. Le Corbusier az I. világháború 1914 novemberében történt belgiumi pusztítása és a gyors újjáépítés kényszere hatására dolgozta ki a Dominóház elvét (ami egy előregyártott vasbeton elemekből: pillérekből, födémekből és lépcsőkből álló, flexibilis alaprajzot lehetővé tevő rendszer). A háború utáni időszakban – részben az újjáépítés igénye, részben az egyre inkább kiépülő ipari tömegtársadalom miatt – merült fel először a tömeges lakásépítés fogalma, ami új megvilágításba helyezte az építészetnek ezt a műfaját. Magyarországon a folytatódó urbanizáció mellett komoly lakáshiányt okozott a trianoni döntés következtében elcsatolt területekről történő bevándorlás is.


Bérlakásépítés a két világháború között

A nagy lakásínség ellenére a bérlakásépítés csak lassan és nehézkesen tudott beindulni. Az ország elvesztette nyersanyagforrásainak legnagyobb részét, az összes pénzbevételt jóvátételi zálogként foglalták le. A magántőke sem nagyon vállalkozott házépítésre, ugyanis az 1918-ban elrendelt állami lakásrekvirálási jog még 1922-ben is érvényben volt. A bérházépítés csak 1925-től indult el, amikorra a gazdasági helyzetet nagyjából sikerült konszolidálni.

Ennek a kezdeti időszaknak egy jelentős mozzanata a főváros bérlakásépítési akciója, amelynek keretében 1925-28 között 5774 lakás épült, köztük például Medgyaszay István által tervezett jó minőségű bérházak a Budaörsi úton és a Kis János altábornagy utcában. Ezek az épületek már jól jelzik az idők változását: az egy-, két- és háromszobás, túlnyomórészt fürdőszobás lakások viszonylag modern, racionális, kevés közlekedőterülettel rendelkező, lichthofok nélküli alaprajzokkal épültek, takarékos, de igényes kivitelben.


Kotsis Endre: Harkányi bérház, Vörösmarty tér 5. (1938) - fotó: Lechner Tudásközpont


A korszak bérház-építtetői között találunk különböző lakásépítő vállalatokat is, valamint olyan nagy cégeket, mint a Budapesti Elektromos Művek, amely több nagy bérházat is építtetett a tisztviselői és a munkásai számára. Az ország helyzetének normalizálódásával a magán tőkebefektetők is megjelentek, 1930-tól – a gazdasági válság idején – különösen fellendült a bérházépítés, ugyanis ez lett a tőke átmentésének legbiztosabb formája. 1933-ra viszont meg is lett ennek a böjtje: 13 500 lakás állt üresen Budapesten. Ebbe az is belejátszott, hogy egyre többen a város külterületein vagy környékén lévő családi házakba költöztek ki. Bierbauer Virgil már 1932-ben feltette a kérdést a Tér és Formában megjelent cikkének címében: "Miért építenek Budapesten még mindig bérházakat?"

1934-ben egy új szabályozás adókedvezménnyel honorálta azokat az építtetőket, akik lemondtak az udvari szárnyak építéséről, majd 1937-től ez az új, keretes beépítés kötelezővé is vált, ezáltal a korábbi, szűkös, sötét, körfolyosós udvarok helyett a házak között egybefüggő, nagy zöldterületek jöhettek létre. Ellentételezésként azonban az utcai szárny beépítési mélységét a korábbinál nagyobb, 12-15 méteres értékben határozták meg, aminek következtében létrejöttek a Kotsis Iván és Kotsis Endre által is sokat kárhoztatott hallos lakások. Ezek továbbvitték a többszárnyú ajtóval egymásba nyíló szobák reprezentatív sorának a nagyközönség által már korábban is nagyon kedvelt formáját, azonban nem adtak lehetőséget a lakás normális funkcionális használatára: a többség számára megfizethető kétszoba-hallos lakások a gyermeknevelésnek már nem tudtak megfelelő teret biztosítani.

 

Kotsis Iván: Bérház a Fehérvári úton (1938-39) - fotó: Lechner Tudásközpont


A Kotsis-fivérek bérházai

A dekonjunktúra után aztán 1935-36-tól újra beköszöntött az építési láz. Ez az az időpont nagyjából, amikortól Kotsis Ivánt és öccsét, Endrét is ott találjuk a bérházak tervezői között (leszámítva Kotsis Iván 1928-ban Nyíregyházára, az evangélikus egyházközség számára tervezett bérházát, a Luther-házat). Kisebb bérházak, bérvillák után (Nemes-bérház, XI. Vincellér u. /1933/, Dr. Szeghő bérvillája, XII. Varázs u. /1934-35/) Kotsis Endre 1935-36-ban két bérházat is tervez az Attila útra, majd 1939-ig még további kettőt. A megrendelők ezek közül háromnál arisztokrata hölgyek (Pappenheim Dorottya és Szibilla, valamint Esterházy Monika grófnők), a negyedik házról nincs adatunk. Kotsis Iván is termékeny az 1936-os évben a bérházak területén, három hasonló jellegű épületet tervez a Ganz utcában (a Pázmány Péter Egyetem diákjóléti alapja számára), a Bajza utcában (Polgár Géza és Lipót részére) és a Kanizsai utcában, ahol 1937 novemberétől ő maga is lakást bérelt. A zárterkélyeknek és az erkélyeknek az a jellegzetes kompozíciója, amit ezeken a házakon láthatunk, a bérházainknál még sokszor visszaköszön. Felmerül a kérdés, hogy vajon itt is beszélhetünk-e Kotsis Iván típusteremtő munkásságáról, ahogy a nyaralói esetében, vagy már ő is egy jól bevált motívumot vett át?

Bérházaikat a Magyar Építőművészet 1941. augusztusi tematikus száma is bemutatta, Kotsis Endrének az Országos Társadalombiztosítási Intézet számára tervezett Hungária körúti bérházát (1937) a műveit tartalmazó, a Kotsis-hagyatékkal a Lechner Tudásközpontba került fényképalbumon kívül innen is ismerjük. A folyóiratban Kotsis Endre – akinek egyik szakterülete az épületszerkezettan volt – a nyerstégla homlokzatú épület ablak-csomópontjait is közli. A ház erkély-megoldását szintén gyakran láthatjuk későbbi, a II. világháború után készült épületeken is.

1938-ban épült fel Kotsis Endre legismertebb bérháza a Vörösmarty téren. Az épület három alsó emeletére a Waggons Lits nemzetközi társaság (amely hálókocsis vasúti utaztatással foglalkozott és például az Orient Expresszt is üzemeltette) már a tervezés kezdetén hosszabb távú megállapodást kötött, így Kotsis Endre "az exponált helyen kötelező szerénység" és a patinás cég rangjának megfelelő elegancia összeegyeztetésére törekedett. Az épületnél a legnemesebb anyagokat használhatta, a homlokzatburkolat csiszolt haraszti mészkőlapokból készült, hálós kötéssel, nútos hézagképzéssel; az üzletportálnál bronzot, a lépcsőházban ruszkicai márványt és üvegbetétes bronzkorlátot alkalmazott. A következő évben készül el a tervei alapján a Budapesti Kereskedelmi és Iparkamara nyugdíjbérháza a Krisztina körúton, amelynél – a Vörösmarty téri épülethez hasonlóan – egyetlen nagy zárterkélyben fogja össze a homlokzat kiülő részeit.


Kotsis Iván: Bérház Székesfehérváron (1939) - fotó: Lechner Tudásközpont


"A Felten és Guilleaume Kábelgyár munkásbérházainál a Fehérvári út 135-137. szám alatt (1938-39) a beépítési előírás betartása mellett függőfolyosós lakásokat terveztem, előtér, lakókonyha, zuhanyozó, WC és két szobával." – írja Kotsis Iván önéletrajzában. "A német igazgatóság Kölnben fejcsóválással nézte a tervet, végül jóváhagyta azzal, hogyha a két szoba a többgyermekes családoknak nálunk elég, ők nem kifogásolják. Náluk nem menne. Itthon felépítés előtt a gyár igazgatósága bemutatta lakástervemet a munkások megbízottainak, akik a két lakószoba helyett egyetlen, nagy szobát kívántak! Így is készült el, és mindenki meg volt elégedve. Ismét beigazolódott, hogy senkin sem lehet akarata ellenére segíteni."

Kotsis Iván a már említett nyíregyházi példa mellett más vidéki helyszíneken is épített bérházakat, mégpedig a legnagyobb számban Székesfehérváron, ahol egyrészt gimnáziumi tanulmányait végezte, másrészt a városháza átépítése kapcsán jó kapcsolatokat épített ki. "Homlokzatok tekintetében a városi bérházaknál eltérő elvek vezettek a budapesti és a vidékiek esetében. A budapestieknél az épület bérházfalansztersorba kerül, tehát úgyszólván személytelennek kell lennie azért, hogy a házsor, illetve utcakép nyugalmát biztosítsa. (…) A vidéki bérházakon, amelyek alacsonyabbak (…), a kisvárosi léptéket kell betartani, melegnek és közvetlenebbnek kell lenniük a pestieknél (…) és kevés, de jó ízléssel fegyelmezett romantikát is elbírnak." – fejti ki visszaemlékezéseinek a lakásépítésekről szóló fejezetében.


A Kotsis-fivérek és a modernizmus

Mint a Műegyetem Lakóépülettervezés tantárgyának elindítója, Kotsis Iván elméleti szinten és a hallgatók terveinek korrigálása kapcsán is sokat foglalkozott lakóépületekkel. Cikkeket, könyveket publikált a témában, amelyekben különböző épülettípusok (családi házak, sorházak, közepes és kis lakásokat tartalmazó bérházak) esetében ismertette az általa kikísérletezett új alaprajzokat. A tért nyerő modernizmus szellemében a funkcionális, racionális alaprajzi megoldásokat propagálta az akkoriban nálunk elterjedt, a reprezentálás és a nyereségességi szempontok által dominált változatokkal szemben. Bár öccsének, Endrének a mezőgazdasági építészet és az épületszerkezettan volt a két fő szakterülete (ezeket a Műegyetemen is oktatta), ő is publikált cikket a bérházakról (A modern bérházépítés kérdései, Magyar Építőművészet,1941. augusztus). Ebben – bátyjához hasonlóan – bírálja a hallos lakástípust és a zárterkélyek, valamint a pillérvázas építkezés kérdéseivel is foglalkozik.


Kotsis Endre: Bérházlépcsők - fotó: Lechner Tudásközpont


A Kotsis-fivérek viszonya a modernizmushoz összetett volt. Mindketten a műegyetemi építészképzésnek még abból a korszakából indultak, amikor az építészettörténet oktatása és az a történeti stílusokban való tervezés szerves egységet alkotott. Tehetségük ezen a területen is megmutatkozott: Kotsis Iván tanári pályafutását az újkori építészeti tanszéken kezdi Hültl Dezső mellett tanársegédként, majd adjunktusként. Öccse is tevékenykedik Hültl mellett, 1919-ben ő állítja össze annak előadásai alapján az Újkori építéstörténet című jegyzetet. Kotsis Iván fő érdeklődési területe az olasz reneszánsz volt, erről több könyvet is publikált. A történeti stílusokban való jártassága aztán később is a hasznára volt: a Műegyetemről történt eltávolítása után, 1949 nyarán Az újkor építészete című művének megírásával és megrajzolásával köti le kihasználatlan alkotóerejét. De ugyanígy fontosak az általa tervezett felújítások, átépítések is, amelyeknél szintén jól kamatoztathatta biztos stílusérzékét.

Mindketten a historizmus talaján kezdték el tervezői tevékenységüket, de megérezték a váltás szükségességét. Ahogy Kotsis Iván önéletrajzában írja: "1928 körül részben természetes belső fejlődés, részben számos külföldi utazás tapasztalatai nyomán kezdtem megtalálni a tisztultabb utat, amelyen haladnom kellett. Az építészettörténeti stílusok formáit most már teljesen elhagytam." Ettől kezdve az 1922-ben elindított Épülettervezési tanszék vezetőjeként is egyre nagyobb szabadságot adott a hallgatóknak, az ő tanszéke lesz az, ahol a történelmi formák kereteiből ki lehet lépni (ennek köszönhetően a tanszék hihetetlen népszerűségre tesz szert, és nagy számban nevel ki később neves építészeket).

A Kotsis-fivérek nem lesznek azonban a modernizmus feltétlen hívei, ők önálló, a saját útjukat járó személyiségek, akik rendkívül érzékenyen elutasítanak mindent, ami nem őszinte, ami nem ésszerű, ami felszínes. A funkcionalizmust, az egyszerűséget, a célszerűséget üdvözlik, attól azonban élesen elhatárolódnak, amikor az elvek jelszavakká egyszerűsödnek és a formai megoldások divatjelenséggé válnak, amikor "a lényeg megértése helyett főként a külsőségeit vesszük át." (Ugyanennek a felfogásnak a szellemében utasították el a magyar építészet megteremtésére "magyarkodó", giccses eszközökkel tett kísérleteket is.)

A modernizmus formajegyeit nem hajlandóak szolgaian követni. Kotsis Iván így ír erről önéletrajzában az "új tárgyilagosság" fogalmának kapcsán: "Tárgyilagos üvegből építeni növényházat, de nem lakóházat. Tárgyilagos vasbeton pillérvázzal építeni egy ötemeletes irodaházat (…), azonban nem tárgyilagos ugyanígy készíteni egy földszintes vagy egyemeletes családi lakóházat, és azután a fejünket törni különböző hőszigetelő burkolóanyagokon (…). Tárgyilagos hosszú végigmenő ablaksort építeni olyan homlokzatra, amelyen belül egyetlen összefüggő helyiség van, nem tárgyilagos azonban ugyanezt megtenni akkor, amikor (…) válaszfalakkal megosztva több helyiség van, s ahol az ablakfelületnek nekimetsződő válaszfalak végeit különféle módokon igyekszünk az ablak felületében elmaszkírozni."

Kotsis Endre is hasonló elveket vallott, ahogy azt például A fejlődés útja az építészetben címmel a Tér és Formában 1943-ban megjelent írásából is tudhatjuk. Ebben elismeri a modernizmus vezéralakja, Corbusier nagyságát, azonban elutasítja az elvek dogmatikus követését, a fekete-fehér látásmódot, a Corbusier-epigonok fanatizmusát. A folyamatos, szerves fejlődésben hisz, "mert áthághatatlan földi törvény, hogy az emberi fejlődésben nincs ugrás. Csak folyamatosság van, mégpedig lassú." Épületszerkezettan könyvének bevezetőjéből is az derül ki, hogy tökéletesen átlátja az építészet teljes komplexitását, ahogy írja, "tér, forma, anyag és szerkezet szerepe a tervezésben nem választható szét egymástól sem munkamegosztás útján, sem a tervezés időrendjében."

Kotsisék ezzel a felfogásukkal nem voltak egyedül, Németországban ezt a vonalat Paul Schmitthenner és Paul Bonatz képviselték, akikkel Kotsis Iván is – kiterjedt külföldi kapcsolatainak részeként – kapcsolatban volt. A Kotsis-fivérek bérházain is ezt a nagyon puritán, racionális stílust figyelhetjük meg – egy visszafogott modernizmust, amely - talán - a modern mozgalom gyökereinek funkcionalizmusánál is funkcionalistább.

Kotsis Iván és Kotsis Endre bérházait a Lechner Tudásközpont A Kotsis-fivérek című kiállítása is bemutatja, amely december 31-ig tekinthető meg a Budafoki út 59. szám alatt.

Pesti Monika



Források:

  • Dr. Kotsis Iván, Életrajzom, szerk.: Prakfalvi Endre, HAP Galéria – Magyar Építészeti Múzeum, 2010.
  • Dr. Kotsis Iván, Közép- és kislakások alaprajzi megoldásai bérházakban, Pátria, Budapest, 1942.
  • Dr. Kotsis Endre, Bérház Budapesten, Tér és Forma, 1939/4.
  • Dr. Kotsis EndreA modern bérházépítés kezdetei, Magyar Építőművészet, 1941. augusztus.
  • Dr. Kotsis Endre, A fejlődés útja az építészetben, Tér és Forma, 1943/6.
  • Dr. Kotsis Endre, Épületszerkezettan, Egyetemi Nyomda, Budapest, 1945.
  • Körner Zsuzsa PhD: A budapesti bérházépítés aranykora
  • Pamer Nóra, A magyar építészet a két világháború között, Műszaki Könyvkiadó, Budapest, 1986.
  • Vadas József, Le Corbusier, Gondolat, Budapest, 1983.

Képek forrása:

  • Kotsis Endre épületei: Kotsis-hagyaték, Lechner Tudásközpont
  • Kotsis Iván épületei: Kotsis Iván: Épületek és tervek, Pósa Károly Könyvkereskedő kiadása, 1945 (Lechner Tudásközpont szakkönyvtára)
  • mai fotók: Kis Ádám – Lechner Tudásközpont

 

Lechner Tudásközpont

vélemény írásához jelentkezzen be »