Viva Espana!

"Ma már a tőke globális, nincs okunk azt föltételezni, hogy a spanyol tőkésnek mások lennének a közvetlen érdekei, mint a magyarországinak." Borvendég Béla írása (két részben) a dél-alföldi építészettől spanyolországi követendő példákig kanyarodik

Dél-Alföldtől Spanyolországig (II. rész)

A Kádár korszak szellemi dagonyájának emlegetése távolról sem poénkodás.  Diktatúra létezett Európa más országában is. Franco már caudillo volt Spanyolországban, amikor Csermanek János, Barna mozgalmi néven műszerész segédkedett és —ifjú mozgalmárként— időnként a dutyiban ült. Addig azonban, amíg ma Hispánia a mai építészet olyan virágos kertje, amelyet az ország ennek büszke tudatában gondoz, és úgy támogat, mint a spanyol vizuális kultúra zászló vivőjét, addig mi továbbra is kiszolgáltatottan várjuk sorsunk jobbrafordulását.
Úgy tűnik azonban, hogy a nemzeti identitás közvetítésének szerepét abban az országban már ismét tágabban értelmezik. Hasonlóan ahhoz, ahogyan nálunk is tették az eklektika korában. A különbség csak az, hogy ma már nem létezik általában elfogadott stílus. Ezért a nemzeti karaktert azonosítják azzal a kimagasló művészi igényességgel, amit a spanyol és nemzetközi sztárépítészek alkotásai képviselnek. Úgy tűnik, hogy ebben a gondolkodás   módban a tőke is üzletet lát, és támogatják mind a közösségek, mind a nagyközönség is.

Ha tehát ma már a tőke globális, nincs okunk azt föltételezni, hogy a spanyol tőkésnek mások lennének a közvetlen érdekei, mint a magyarországinak. Ez is, az is nyerni akar a bolton. Akkor pedig  a különbség csakis a kormányzati politikában, a politikai prioritásokban lehet. Mert az, hogy a dolgok Spanyolországban ekként alakultak nyilvánvalóan a céltudatos politika sikere. Frank Gehry Goggenheim múzeuma nyolc évvel ez előtt a közvélemény figyelmét Bilbaora irányította. Mondhatni ismét. Mies van der Rohe barcelloniai pavillonja (1929) már bebizonyította, hogy Spanyolországban az ilyen építészeti csodák bármikor megtörténhetnek. (A Pavillon kitűnő állapotban van és 3.5 € -ért bárki megnézheti) Ez alatt a nyolc év alatt  újító szellemű nagy és kicsiny, magán és középületek tucatjai épültek szerte az országban. Ezek legalább is részben kiszabadították magukat a hagyományokhoz kötött kollektív spanyol képzelet szövetéből. Pontosabban: a nemzeti identitás tükrözését visszahelyezték abba az állapotba, amikor nem az volt a kérdés, hogy a tervező milyen nemzetiségű, hogy mi az építészeti krédója, hanem az, hogy ebben az országban ilyen kimagasló kulturális értékeket lehet létrehozni. Ilyenekre van fizető kerslet ugyanis.

Madridban az érkezőt a Richard Rogers Partnership tervezte Barajas International Airport fogadja. Az épület mintegy két kilométer hosszú és majdnem hasonló méretű kiszolgáló épület csatlakozik hozzá. A természetes fényt a tervező mintegy szerkezeti elemként kezelte. Fény tódul be az üvegezett függönyfalakon és a felülvilágítókon, és fény hatol le még a négy szinttel lejjebb lévő csomagkiadó térbe is.
A szárnyat formázó gerendákra hullámzó bambusz lécekből szőtt álmennyezet függesztett a tervező. A függőleges tartókat pedig a színskála spektrum fokozatai  szerint színezte. ( Hideg kék jelzi az Északot, a lángoló vörös a Délt. ) Ezzel megkönnyítette annak az utazónak a dolgát, aki el kíván sétálni a repülőtér vásárló terébe, hogy újságot, vagy a repülőtereken szokásos akármit vásároljon. Imígyen —feliratok és jelek nélkül— vezetve utána könnyen visszatalál a saját beszállási kapujához. Az egész együttes visszaidézi a régi repülőterek egykori nagyvonalú eleganciáját. Az már nem a tervező hibája, hogy a földalatti nem megy ki a T4-ig és a városi busz is csak Terminal 2.-ig jár. Innen csak a rendszeresen közlekedő helyi busszal lehet tovább menni.        

Madrid belvárosában, ott, ahol a spanyol aranykor építészetének legpompásabb alkotásai állnak működnek az ország legrangosabb múzeumai. A Prado, a Reina Sofía és Thyssen. Ezek mindegyikét bővítették. Építészeti szempontból a Nemzeti Múzeum ama Nouvel tervezte bővítés a legizgalmasabb, ami a múlt szeptemberben nyílt meg, és a képzőművészeti gyűjteménynek ad otthont. De helyet kaptak itt az alkalmi kiállítások helyiségei, a könyvesbolt, több előadóterem, és egy étterem is. Nouvell leleménye, hogy kinyitotta a múzeumot a város felé. Oly módon, hogy a szárnyaló tető piros üvegszál betétes tükröző paneljai segítségével a környezet városi forgatag látványát bejuttatja a belső patioba. ( www.museoreinasofia.es)

A Prado bővítése ugyancsak érdekesnek ígérkezik. Tervezője a spanyol Rafael Moneo. Ő tervezte a városházát Murcia-ban és Madrid, Atocha pályaudvarának bővítését is 1992.-ben. A pályaudvar magját 1892-ben Gustav Eiffel tervei szerint építették. (v.ö Nyugati pu!) Szerencsére az épület sértetlenül élte túl a 2004.-es terrortámadást. Moneo nem mellesleg jelenleg a Harward Egyetem Építészeti fakultásának professzora is.
Leónban látható a Spanyolország legmerészebb múzeuma melyet a madridi Mansilla & Tuñón cég tervezett. A Museo de Arte Contemporáneo de Castilla y León, (rövidített nevén Musac) (www.musac.org.es) már az utcai homlokzatával is felhívja magára a figyelmet. A hatalmas színes paneljei a város XII1. században épült székesegyházának legfontosabb „ A solymász" néven ismert üvegablakát idézi.  
Aligha véletlen, hogy a newyorki MoMa ( Museum of Modern Arts) a közelmúltban megnyílt kiállítása a mai spanyol ország építészetét mutatja be.). A kiállítás 35 legjobb spanyol építész munkáit mutatja be és ezen kívül 18 olyan világ sztárét, mint Frank Gehry, David Chipperfield, Rem Koolhaas, Jean Nouvel és Toyo Ito, akiknek legalább egy épülete áll, vagy épül az országban. ( www.moma.org/exhibitions/2006/on_site.html)
Amikor a szobámban a hőmérő 32 C⁰ –ot mutatat. Látogatásom Espanaban már csak ezért is kizárólag virtuális lehetett. Úti kalauzom azonban Andrew Ferren volt, aki a The New York Times munkatársaként 2006 február 19.-én számolt be a látottakról a lap olvasóinak. A csatolt képek azonban most kerültek elém.

De gondolkozni —ha kicsit lassabban is— azért gyöngyöző homlokkal is lehet. Például azon, hogy ugyan milyen világraszóló építészeti csúcsteljesítményt tudna Budapest főpolgármestere a kirakatba tenni. Olyat, ami 15 éves regnálása alatt a fővárosban, és az ő kezdeményezésére   született? Bizonnyal sokkal hosszabb lenne azoknak a környezeti, építészeti értékeknek a listája, amelyek megsemmisültek, tönkrementek, vagy eredeti jellegükből kiforgattak. Ha egy új háznak beázik a teteje –elvben– a bírósághoz lehet fordulni. A persze a siker minimális esélyével a valóságban. Ha egy új ház tönkre silányítja a környezetét, szembeköpi a pallérozott ízlést, semmit sem lehet tenni. Közérdek a valóságban nem lévén a befektetőnek mindig igaza van. Feltéve, hogy jók a kapcsolatai, és elegendő pénze van arra, hogy megkenje a bürokrácia akadozva nyikorgó fogaskerekeit.

Borvendég Béla írása