Nézőpontok/Kritika

Vészjelző illúzió vagy fogyasztható csoda? – négy kritika a MOME hallgatóitól

1/14

Sou Fujimoto: Magyar Zene Háza, Budapest. Fotó: Gulyás Attila

?>
Sou Fujimoto: Magyar Zene Háza, Budapest. Fotó: Gulyás Attila
?>
Sou Fujimoto: Magyar Zene Háza, Budapest. Fotó: Gulyás Attila
?>
Sou Fujimoto: Magyar Zene Háza, Budapest. Fotó: Gulyás Attila
?>
Sou Fujimoto: Magyar Zene Háza, Budapest. Fotó: Gulyás Attila
?>
Sou Fujimoto: Magyar Zene Háza, Budapest. Fotó: Gulyás Attila
?>
Sou Fujimoto: Magyar Zene Háza, Budapest. Fotó: Gulyás Attila
?>
Sou Fujimoto: Magyar Zene Háza, Budapest. Fotó: Gulyás Attila
?>
Sou Fujimoto: Magyar Zene Háza, Budapest. Fotó: Gulyás Attila
?>
Sou Fujimoto: Magyar Zene Háza, Budapest. Fotó: Gulyás Attila
?>
Sou Fujimoto: Magyar Zene Háza, Budapest. Fotó: Gulyás Attila
?>
Sou Fujimoto: Magyar Zene Háza, Budapest. Fotó: Gulyás Attila
?>
Sou Fujimoto: Magyar Zene Háza, Budapest. Fotó: Gulyás Attila
?>
Sou Fujimoto: Magyar Zene Háza, Budapest. Fotó: Gulyás Attila
?>
Sou Fujimoto: Magyar Zene Háza, Budapest. Fotó: Gulyás Attila
1/14

Sou Fujimoto: Magyar Zene Háza, Budapest. Fotó: Gulyás Attila

Vészjelző illúzió vagy fogyasztható csoda? – négy kritika a MOME hallgatóitól
Nézőpontok/Kritika

Vészjelző illúzió vagy fogyasztható csoda? – négy kritika a MOME hallgatóitól

2022.07.20. 17:11

Az idei tavaszi félévben a MOME Építészeti Intézetének keretei között Építészeti Kritika kurzuson vett részt tizenhat hallgató. Ennek során egyik feladatuk a Magyar Zene Házáról szóló kritika írása volt, amelyek közül négyet választottunk ki publikálásra. A szövegek egyrészt betekintést engednek a szemináriumi munka eredményébe, másrészt tovább gazdagíthatják a Sou Fujimoto által tervezett épületről szóló szakmai diskurzust. A hallgatók írásai elé a tantárgyat vezető Hartmann Gergely írt rövid bevezetőt.

A MOME Építészeti Intézetének keretei között megtartott Építészeti Kritika kurzus témája az írott építészeti kritika elmélete és gyakorlata volt. A hazai építészeti print és online szaksajtóban visszatérő hiányosság, hogy túl kevés az érdemi, elemző kritikai szöveg. A félév során ezt a problematikát vizsgáltuk, miközben mi magunk is létrehoztunk írásokat. A hangsúly ugyan a mások által tervezett épületek elemzésén és a szövegalkotáson volt, de a hallgatók saját tervezési folyamataikról való gondolkodása, valamint kész alkotásaikról való kommunikációs tudása is fejlődhetett. Az előadások és olvasmányok mellett a hazai építészeti szakírás jeles képviselői tartottak egy-egy előadást és beszélgetést: az Építészfórum szerkesztői, Winkler Márk és Hulesch Máté, valamint Martinkó József, Szemerey Samu, Smiló Dávid és Takács Ákos.

A gyakorlati műhelymunka során először az elmúlt közel száz évből válogatott építészeti írásokat elemeztünk, majd egy rövidebb és egy hosszabb saját kritikát készítettek el a résztvevők.  A szövegek létrehozása során a terjedelmi korlát betartásán, az érthető és követhető szövegalakításon, de főleg a szabad, ugyanakkor érvelő, elemző, kritikus és differenciált gondolkodás kívánalmán kívül más alapvető elvárás nem volt. A tartalom tekintetében a hallgatók teljes szabadságot kaptak. Az itt olvasható szövegek kiválasztásánál a gondolati és nyelvi eredetiség mellett szempont volt azok eltérő megközelítése és értékelési horizontja. Már a kurzus tervezésekor felmerült, hogy a legjobb írások megjelenési lehetőséget kapjanak az Építészfórumon, amelyet ezúton is köszönünk. Terveink szerint ősszel további írásokat is publikálunk, amelyekben egy-egy szabadon választott épület, vagy építészeti jelenség kerül fókuszba.

Az írások részben meglepően kiforrottak, részben egyúttal a gondolati és szövegalkotási útkeresés őszinte lenyomatai. Számomra sok tekintetben kifejezőbbek és talán szabadabbak is, mint ahogyan jómagam írtam volna erről a meglehetősen összetett, fontos, de egyúttal kényes témáról. Köszönöm a kurzus résztvevőinek, a meghívott előadóknak, valamint az Építészfórum szerkesztőinek a segítséget és a munkát. A Magyar Zene Háza kollégáinak, elsősorban Horn Mártonnak, hogy bejárhattuk az épületet. Deák Majának, Fazakas Imolának, Houchard Gábornak és Kovács Áronnak pedig külön azt is, hogy hozzájárultak írásaik közléséhez.

Hartmann Gergely

 

Deák Maja:
Vészjelzés, már az innenső partról

Az esztétikai értékelést félretéve kísérlem meg feltárni a ház vonásait. Nem kívánom a közízlést megítélni vagy befolyásolni. Ennél mélyebben, szemmel nem érzékelhető rétegekben rejlik a ház valódi jelentősége. A szépség a szemlélő szívéből és szelleméből fakad – mondja a japán mondás. Lényem képtelen csak látni a házat, kiemelni kontextusából és függetleníteni többi érzékszervemtől, elmém valóságot pásztázó mivoltjától és a lelkemben morajló gyászos félelemtől: mi lesz ezután?

A Magyar Zene Háza a nemzetgazdasági szempontból kiemelt jelentőségű beruházások egyik elkészült példánya. A kormányrendelet ellehetetleníti a változó város közüggyé válását, a kulturális párbeszéd létrejöttét, hogy a városi közösség érdek- és értékképviselete valódi döntési helyzetbe kerüljön. A Liget Projekt címkéjeként elhasznált kultúrateremtés szlogen tartalmát próbálom megfejteni. A gyomromban érzem, hogy valami nem stimmel. Először azt kérdezem magamtól: milyen áron? Majd belátom, hogy nem értem, mit jelent a kifejezés. Teremteni azt kell, ami nincs, tehát kultúrát kreálni, valaminek, aminek nincs. Voltaképpen kultúrateremtést játszunk. Képzeld el, hogy nincs kultúra, ki kell találni. Találd ki a kultúrát! Ha megvan, gondold el, mi legyen a kultúra házában! Miután kitaláltad, képzeld el a helyét! Hol legyen a kultúra háza? (Bármit választhatsz a saját országodon belül, hisz megoldható.) Most válassz egy építészt, aki megálmodja neked, milyen legyen a ház azon a helyen, amelyet választottál! Plusz pont sztárépítészt választani, mert akkor az országodat reprezentáló kitalált kultúrád háza felkerül a nemzetközi szenzációk listájára. Ha te voltál a leggyorsabb építtető, és minden szembejövő akadályt leküzdöttél – törvényt, hagyományt, történelmet, ellenállókat, fákat – nyertél! A ház megnyitója a magyar kultúra napjára esik. Ja, hogy az már létezik – különös.

Sou Fujimoto: Magyar Zene Háza, Budapest. Fotó: Gulyás Attila
3/14
Sou Fujimoto: Magyar Zene Háza, Budapest. Fotó: Gulyás Attila

Mindeközben menthetetlenül fogy az idő, a fák ágai kürtők közé szorultak, köréjük épült anyag és tömeg, amely úgy tesz, mintha közülük való volna. A látás csak egy érzékszervünk, pusztán erre épít a ház, miközben szótlanul tűri a gyökerek erejének láthatatlan gyengülését. Pedig ők nőttek mocsárból erdővé, ők őrzik a Liget emlékeit, a szerelmeket, majálisokat, ők látták még Pestet a nagy építkezések előtt az ezredfordulón. Most helyükön megmerevedett, őszi lombként nehezednek fölénk az aranyozott levelek. A szorongó dallam közéjük szorult. Súlyos szépelgés. A ház üvegen keresztül kívánja láttatni a még megmaradt, természetbe burkolózott Liget atmoszféráját. Groteszk leegyszerűsítése a tapasztalásnak. Másképp is érzékelünk! Tudjuk, hogy a liget közepén vagyunk, hisz fák ölelte ösvényen haladunk a ház felé, ahol még madarak zenéje és zöldillat kísér. Megérkezve, az eddig közvetlen talajt felváltja a mesterségesen egyenetlen, burkolt síkság. Fordított természetesség.

Az épületben észrevétlenül azzá válunk, amit a látványberuházások előírnak. Hiányzik az ember összetett, szabad, kritikus hangja. A ház utózenéjében révbe ér a megtévesztés. Mi az érték, amely mentén megszületik az alkotás, milyen térben szólal meg a zene? Az élet mindennapi valósága az esendő ember életéhségét hivatott kielégíteni, amely ha kritikátlan, akkor történelmietlen is. És van a mohó, aki teremteni akar, pusztítás árán, s hogy igazolja tetteit, létrehoz egy világot, amelyben a játékszabályokat ő diktálja – kivéve a madaraknak, mert azok nekirepülnek az üvegfalnak és elpusztulnak. Ami megtörtént, már visszafordíthatatlan. A ház most háborgató újdonság, vészjelzés, már az innenső partról!

 

Fazakas Imola:
Ligetszépe – illuzionista szigetlátogatás

A Hősök tengerén, stukkók és balusztrádok hullámain vergődő csónakokból vetődtünk egy elsőre számunkra ismeretlen partra. A megtévesztő látvány ellenére vannak emlékeink erről a szigetről, mélyen dédelgetett, széfbe zárt, meg nem bolygatható, homályos körvonalú emlékek. Távollétünk alatt új lakosok lepték el a szigetet. Más nyelvet beszélnek, másképp viselkednek, formájuk is eltér az általunk megszokottól. Beköltözésük előtt nem tájékozódtak arról, hogy a szigeten népeket megosztó csatározások zajlanak. Letelepedésük után békét, pompát, megbecsülést hirdettek, ám ez nem minden esetben következett be.

Egyik lábunk már a szárazföldön, másik még félig belelóg az amorettek tengerébe. Lépteink bátortalanok. Ahogy közeledünk felmerül, hogy szeretnénk-e egyáltalán felverni a nyugvó sziget csendjét. Aztán a csend azonnal megszűnik létezni, helyébe lép egy zümmögő, hullámzó lepel hangja. A szem azonnal képet kapcsol a hanghoz, el is némítva azt. Az eddig kialakított idillt némiképp romboló, átsejlő zokogás aggodalmat kelt bennünk. A helyi idegenvezető megnyugtatásunkra közli, hogy a fák és a madarak közül néhányan még lelkileg nem tették túl magukat családtagjaik elvesztésén, de ezt az apró kellemetlenséget nézzük el nekik. Ebben a pillanatban ellenőrizzük földrajzi helyzetünket, az eltévedés, előítéletek és más félelmek érdekében.    

A közeledéssel arányosan gyorsulnak a léptek, a perifériánkra beúszik egy tengeri lény könnyedségével áramló lepel. Enyhén tolakodva elkezdené ölelgetni a fákat, ha azok hagynák. Sokan imposztorként hivatkoznak rá és tisztes távolságból figyelik mindennapjait. Közös megegyezés alapján kínosnak véljük a tolakodását, de nem hagy nyugodni minket ez az imposztor szerep. A lény lábai elhitetik velünk, hogy ők is a fák közé tartoznak, lépésenként szippant be a tudat, hogy az álca csapdájába estünk. Feltekintve, a lombokon átszivárgó kora tavaszi, kéklő ég szitáját felváltja a játékosságot színlelő, szabályosan szerkesztett mesterséges aranyló levél-ornamentika. Józan megítélésünkkel egyeztetve, elismerjük, hogy ez a látvány      levesz a lábáról mindenkit, aki már valaha üdült a ‘Szecessziók’ szigetén. Érezhető a levegőben, hogy a környező lombkoronák bearanyozására már nem igazán jutott idő érkezésünk előtt, így maradtak az évszaknak megfelelő ruháikban. A műleveleken átsejlő belső szervek látványa néhány látogató számára igazán megdöbbentő. Az életfunkciók segítésére nélkülözhetetlen berendezések piros, fekete vonagló megjelenése azonnal kirángat az illúzió világából.

Sou Fujimoto: Magyar Zene Háza, Budapest. Fotó: Gulyás Attila
2/14
Sou Fujimoto: Magyar Zene Háza, Budapest. Fotó: Gulyás Attila

Leporoljuk magunkról a csalódottság porát és gyors léptekkel közelítünk a lebegő lény hasa alá. A látszólag légkönnyű testnek lábai vannak, méghozzá áttetsző, kétrétegű üveg lábai, hosszan elnyúlva egymáshoz kapcsolódva adnak stabilitást a testnek. Az imposztor szerep kérdésére a válaszunk mostanra egyre körvonalazódni látszik. Minden, amit távolról lehengerlően kecsesnek láttunk, az most kissé karcos és nem hiteles.

 Bebocsátást nyerünk végre a szeletbe, amit a természettől kért kölcsön a lény. Még látjuk a külvilágot, amitől elválaszt minket az üvegburok, emiatt nem érezzük magunkat csapdában. A belső világ felmérése közben folyamatosan a külvilágba menekül tekintetünk. A fehér négyzetes elemek és fémet imitáló anyagok összessége egyre távolabb helyez minket a befogadástól. Meghatározó látványként fúródik át a lény összes rétegén egy több arcú csiga, néhol feketén szellősen, néhol fehér tömören jelenik meg a test különböző részein. A csiga rendszerébe beszállva émelyítő kellemetlenség fog el. Nem figyelünk a környezetünkre, csak a süllyedő fokok ritmusára dobbantunk, amikor egy új illúzió veszi kezdetét. A megérkezésnél elénk táruló vakító fehér folt rengeteg arra utal, hogy előttünk itt még ember nem járhatott. Az idegenvezető kecsesen figyelemelterelő bűbájt szór ránk és egy külvilágra erősen emlékeztető zenés táncos mulatságba csöppent minket. A 4 méternél magasabb látogatók kevésbé vetik alá magukat az élvezeteknek, őket gyakran kizökkenti, hogy a fejünk feletti légtér már nem az illúzió része. Az izgalmak csak az átlag horizonton történnek. Magunk elé tekintve, minden gyermeki és érzékszervi vágyainkat kielégítve az alagút végén ugyanabban a fehér rengetegben lyukadunk ki, ahonnan jöttünk.

Az idegenvezetőnk izgatottan ficánkolva tudatja velünk, hogy most közeledünk a szigetlakó lény lelkéhez, melyre dómként utal. A szigeten beszélt nyelv az általunk használt szavakat használja, csak eltérő jelentéssel. Ők barlang alatt irodát értenek, íves alatt szögleteset, fák alatt pilléreket, fal alatt üveget. A dóm felé siető lépteink lelassulni látszanak, megadjuk a tiszteletet a léleknek. Belépve elcsendesedik a csoport és hátradőlve átadjuk magunkat látványnak. Az emberek szemében tükröződik a görbe felületekről visszapattanó képek sora. Abban a pillanatban, amikor már majdnem elhittük a lénynek, hogy ő valóban ide tartozik, a képsor megakad, pattogni, zümmögni kezd, lerombolva az eddig felépített erkölcsi bizonyítványát. Néhányan azonnal kirohannak a dómból, nem leplezve csalódottságukat. A bent maradók teljesen átszellemülve adják át magukat az eufórikus élménynek és kijöttük után már nem is kérdőjelezik meg a szigetlakó hitelességének problémájának.

A túra további részében a csoport egy úton ment tovább, de két külön gondolattal. Az emberiség ezután örökre két táborra oszlott.  Akik befogadták a szigetlakót, azok időnként kieveznek hozzá és örömüket lelik egymás társaságában. A másik tábor mindig más mellékágat keres a közlekedésre, a jól megszokott derékszögű és át nem lyuggatott utakon kerülik ki a sziget.

 

Houchard Gábor:
Fogyasztható japánság

"A csend teszi lehetővé a zene szüntelen eseményének meghallását." – mondta John Cage a semmiről szóló előadásában. Az avantgárd zenész életművében ez a gondolat 4’33’’ című csendszimfóniájában kristályosodott ki. A hallgatóság előadást vár, a zenész azonban 4 percig és 33 másodpercig csendben marad anélkül, hogy egy billentyűt is leütne a zongorán. Ebben a szokatlan ürességben hallhatóvá válnak a közönség által keltett zajok, melyek az előadás szerves részévé válnak. Az előadóművészet konvencionális keretei szétfeszülnek. Eme végletes definiálatlanságban az előadó és a hallgató közötti dualitás egyszer s mindenkorra feloszlik. Cage nem titkolta, hogy művészetére nagy hatást gyakorolt a japán zen filozófiája, melynek alapvető célja a kettősségek feloldása. Ez a gondolatvilág nem csak a ‘60-as évek avantgárdját, hanem kulturális gyökereiből adódóan a kortárs japán építészetet is áthatja.

Japán tervezők által megálmodott épületek – különösen a sztárépítészet megjelenése óta – nyugaton is szép számmal épülnek. A számunkra legközelebbi példa a 2022 januárjában a Városligetben átadott Magyar Zene Háza, amelyet a kortárs japán dizájn egyik legismertebb exportőre, Sou Fujimoto tervezett. A beruházás körüli vitákat és a funkciók szükségszerű(tlen)ségét most nem érintve, érdemes megvizsgálnunk az épület átadását kísérő marketingkampány egyik visszatérő elemének, a ház japánságának bizonyos aspektusait.

Fujimoto az elmúlt évtizedben valóságos sztárrá vált. Sajátos filozófiája, mely világszerte ismertté tette, a japán építészeti tradíció kortárs interpretációja. Munkásságát tekintve érthetővé válik a párhuzam Cage zenéjével, hiszen a mester célja, hogy olyan épületeket alkosson, amelyekben a megtervezettség visszahúzódásával és a kötött keretrendszerek feloldásával a természet, valamint az épület használói kreatív alkotótársakká válhatnak. A terek többnyire meghatározatlanok, tucatnyi, egymástól eltérő cselekvés potenciálját rejtik magukban. A tér megtapasztalása élményszerűvé válik, a határok elmosódnak, nemcsak kint és bent, de ember és épület között is.

A XXI. században általános jelenség, hogy a fent említett eszmei alapok realizálása helyett a japános házak sokkal inkább valamiféle egzotikus dizájn-tárgyként jelennek meg az identitásvesztett nyugati nagyvárosok kulturális kavalkádjában. Nem eltagadva, hogy hazai viszonylatban egyedülálló alkotás született, a Magyar Zene Házával sincs ez másképp. A városligeti zenepalota esetében a japán építész egyedi megközelítése kissé nehézkesen találkozik egy kortárs művészeti intézmény komplex igényeivel és a fogyasztói társadalom beidegződéseivel. Olyan terek születtek, amelyekben néhol felfedezhető ugyan a tervezői szellem, mégis mintha a funkcionális igények kényszere és az építészettel kapcsolatos prekoncepciók miatt az említett japánság csupán külsőségekben jutna érvényre.

Sou Fujimoto: Magyar Zene Háza, Budapest. Fotó: Gulyás Attila
7/14
Sou Fujimoto: Magyar Zene Háza, Budapest. Fotó: Gulyás Attila

Ez a kettősség már az épület megközelítésekor is szembeötlő. Felmerül a gyanú, hogy a természet és a belső terek közötti határ eltörlésére való állandó hivatkozás a Liget Projekt utólagos önigazolása a parki beépítéssel kapcsolatban. Az egyébként impozáns üvegfelületek – melyek a madárriasztó matricákat látva úgy tűnik, nem igazán harmonizálnak a Liget élővilágával – transzparenciájuk ellenére mégsem keltik légies, hártyaszerű határolófelület érzetét. Ezt fejeli meg a hatalmas, súlyos tető, mellyel együtt az épület lebegés helyett inkább ránehezedik a környező fák lombkoronájára. A ház "felemelkedését" tovább nehezíti a Napozórét felőli homlokzat tömegszerűsége, ami  megbontja az üvegköntös homogén megjelenését. Az épületbe belépve a csillogó álmennyezet, a szoborszerű csigalépcső, valamint a dísznövények együttes látványa letaglózza és vizuálisan túlterheli az embert, mintha egy kortárs épület helyett egy gondosan berendezett színházi díszletbe került volna. Beszédes ez a képzettársítás, ugyanis a populáris színházi világra jellemző, hatásvadász szemfényvesztés a Magyar Zene Házától sem áll távol.

A nyugati szabályozásokból, gépészeti és műszaki követelményekből adódó befejezettség, mesterkélt házszerűség miatt az épületben nehezen fedezhető fel a japán esztétika sabi koncepciója, amely egyfajta rusztikus igénytelenséget, harmonikus befejezetlenséget jelent. A Japánban található Teshima Art Museum-hoz (Ryue Nishizawa) hasonló csupasz, nyers tereket aligha lehetne elképzelni a végletesen túlszabályozott magyar építészeti közegben.

A japán térkultúrában a térelemek gyakran funkcionálisan kötetlenek és szabadabb, kreatívabb felhasználást engednek meg, mint az általunk megszokott bútorok. A padló olykor székké, a szék olykor asztallá válik. A tetőtérbe zsúfolt irodák esetében ez az elv sajnos nem érvényesül, ugyanis kialakításukban – talán az apró fénykutak kivételével – a steril irodaházak nyomasztó világát idézik, így a nyugati munkakultúrához képest nem igazán nyújtanak alternatív körülményeket a dolgozóknak. A felhasználói élmény kizárólag a látogatók és a fellépők privilégiuma. A tágas, látványos előtér és a nyomasztó személyzeti szint erős kontrasztja szintén rámutat arra, hogy az épület inkább afféle attrakcióként funkcionál, mintsem jól működő terek élő organizmusaként.

Az alagsori szint hófehér, csendes terei emlékeztetnek talán egyedül a vágyott japánságra. Az itt elhelyezkedő zenetörténeti kiállítás is látszólag hű marad Fujimoto filozófiájához. A kísérletező jellegű installációk interakció és participáció révén bontják le azt a korlátot, amit a zene mint művészet kiállíthatatlansága jelent. A múzeumokban megszokott frontalitás feloldódik, a látogatók egyszerre válnak a kiállítás befogadóivá és létrehozóivá. Ez a formátum különösen alkalmas lehet a fiatalabbak érdeklődésének felkeltésére. Kérdés azonban, hogy a rövid, látványos impulzusok gyors egymásutánjára épülő tárlat nem illeszkedik-e túlságosan azon platformok sorába, amelyek az átadni kívánt tartalom végletes leegyszerűsödésével és az értelmezés folyamatának lerövidítésével a közönség koncentrációs készségének folyamatosan romló tendenciájához vezetnek.

Sou Fujimoto: Magyar Zene Háza, Budapest. Fotó: Gulyás Attila
12/14
Sou Fujimoto: Magyar Zene Háza, Budapest. Fotó: Gulyás Attila

A Zene Háza egy japán sztárépítész izgalmas gondolatvilága és egy trendiségre törekvő márka kissé bizarr fúziója. Amennyiben a megrendelő szándéka valóban az volt, hogy egy autentikus japán ház épüljön Budapesten, úgy a látványtervszerű megjelenés és a figyelemfelkeltés helyett érdemes lett volna szigorúan a téri minőségekre fókuszálni, valamint – akár az épület európai értelemben vett használhatóságának kárára is – nagyobb alázatot tanúsítani a zászlóra tűzött építészeti filozófiával szemben. Megannyi, egymással koncepcionálisan össze nem függő elem gyengíti az egységes térélményt, az épületet tárgyszerű látványossággá züllesztve.

A zenei párhuzamra visszatérve: a katarzis, amely Cage néma csendjében megtörténik, a Magyar Zene Házában elmarad. Az intézményi atmoszféra és a kényszeres látszani akarás túlzottan zajossá teszik az tereket, útját állva ezzel a valós építészeti innovációnak és az épület és ember közötti újszerű interakciónak.

Az épület japánságára vonatkozó megfigyelések illeszkednek egy olyan nemzetközi folyamatba, amely a japán építészet termékesedéséhez és a sztárépítészet virtuális világában való feloldódásához vezet. Az építészet mára a japán kultúra egyik fő exportcikkévé vált, a japán filozófiára való hivatkozás pedig gyakran a beruházók fő marketingszlogene. Nem csoda tehát, hogyha a látványos építészeti közhelyek mellett nehezen jutnak érvényre olyan valós tartalmak, amelyek az építészet elmélyültebb megközelítésre késztetnének. Érdemes emelett feltennünk a kérdést, hogy egy nyugati intézmény, valamint azok az elvárások, amelyeket Európában támasztunk egy épülettel szemben, egyáltalán kompatibilisek-e egy olyan építési kultúrával, amely egészen máshogy tekint ember és környezetének viszonyára.

 

Kovács Áron:
"Hát ez valami csodás!"

"Gyönyörű! Végre egy kis kultúra az embereknek!"
Ismeretlen személy reakciója épületlátogatás után.

Mi az az építészeti jelenség, amely magával ragadja a nagyközönséget? Melyek azok az építészeti elvek és megoldások, amelyek napjainkban befogadhatóvá és szerethetővé tesznek egy középületet? A Sou Fujimoto, nemzetközileg elismert sztárépítész tervei alapján megvalósult, Magyar Zene Háza, mind a nemzetközi, mind a hazai sajtóban is széleskörű sikernek örvend. A Zene Házába látogató közönség reakciója pozitív, és a túlnyomó többség ünnepli az épületet. Ez utóbbi tényezőket figyelembe véve szükségszerűnek tartom, hogy megvizsgáljuk magát az épületet, annak tudatában, hogy az építészetelmélet és gyakorlat egyre sürgetőbb fenntarthatósági szempontjai nem egyeztethetők össze a sztárépítészet jelenségével. A tervező az építkezés kezdetekor adott interjújában a terv fő koncepciójáról úgy fogalmazott, hogy az a természet leképzése az építészet nyelvére és az építészet lefordítása a természet nyelvére. Építészeti eszközökkel kíván fokozatos átmenetet teremteni az erdőből az épületbe. Célja, hogy gazdag tereket és környezetet hozzon létre.

A fák között felsejlő létesítmény organikus megformalása egyből kérdések elé állít. Mit látunk? Mit idézhet a forma? A ligeti gombát? Lombkoronát? Ahogy közeledünk, és meggyőződünk róla, hogy mégsem egy szelet sajtot látunk, világossá válik, hogy évszaktól függetlenül egy megdermedt őszi pillanat építménybe való átírásával állunk szemben. A túlnyúló tető öröksárga-arany lombkoronája kontrasztot teremt az alaposan megmetszett fa csonkokkal, kiegészítve azok egykori pompáját. A szürkére festett acél oszlopok összhangban vannak a lecsupaszított fatörzsekkel, így szinte észre sem vesszük, hogy ott vannak. A homlokzat monumentális üvegtábláin tükröződő liget és az üvegfelületekre ragasztott aranymadár sziluettek elmossák a határt az építmény és a liget között. A homlokzati üvegfal és az akusztikai üvegfal között kialakított művész közlekedő és kerengő racionalitását, az árnyékolást megoldó és egyben az átláthatóságot meggátló függöny támasztja alá.

Sou Fujimoto: Magyar Zene Háza, Budapest. Fotó: Gulyás Attila
14/14
Sou Fujimoto: Magyar Zene Háza, Budapest. Fotó: Gulyás Attila

Az épületbe belépve átélhetjük az átmenetet az erdő és az épített erdő között. A belső terekbe is befutó lombkorona, átíveli az üvegfalak képlékeny határait. Az oszlopok vagy fatörzsek kiegészítik a csigalépcső növényként felfutó pálca korlátját. A teljes harmóniát a lombokból belógatott lámpatestek játékos megjelenése teszi varázslatossá. A próbaterem válaszfalfalát képző lelátó sziklaként emelkedik a térben. A szikla mint természeti motívum több helyen is megjelenik. A látogatók által bejárható terekben felsejlő elegáns kerámia burkolat élethűen idézi a kőlapot. A koncertterem akusztikai üvegfala és a homlokzati üvegfal átláthatóságot biztosító felületeinek előnyét kihasználva, és egyben a tervezői letisztultságról tanúskodó egységes kialakítás következtében, abban az előnyben részesülünk, hogy rálátást kapunk az üzemeltetői helyiségek sziklát idéző válaszfalának kerámiaburkolatára.

A hangulatos előtérbe beúsztatott csigalépcsőn juthatunk le a kiállítóterekbe. A lépcsőn lefelé haladva lekövethetjük az építészeti és belsőépítészeti megoldások virtuozitását. A feketére festett korlát átcsap fehérbe, a pálca-korlát átfolyik monolit vasbetonba. A természetet idéző megoldásokból következik, hogy amint lejutunk a föld alá, éteri fehér térben találjuk magunkat.

A lépcsőn felfelé haladva emelkedhetünk a lombkorona helyiségei közé. Az emeleti szinten, a gondosan elszórt irodák és a multimédiás könyvtár találta meg a helyét. Az irodákba való érkezés izgalmát fokozza a padló egyenetlensége. A kilátás élményét a tetőáttörések lemezburkolata gazdagítja. A rálátási lehetőségeket fokozzák, a meglepetésszerűen felfedezhető megnyitások: a koncerteremre, a hallra, a főbejáratra és végül, de nem utolsó sorban, a parkra. Az irodák monotonitását áttörő tartószerkezeti gerendák az elágazó fatörzset idézik, és egyben emlékeztetnek, hogy a természetben vagy. Ez utóbbi frappáns részletektől eltekintve, a nagyvonalú építészeti megoldások különböző pozitív tulajdonságokkal bírnak. A hatalmas üvegfalak megteremtik a kapcsolatot a ligettel, és megteremtik az átmenetet az erdő és az épület között. A födém dekoratív, aranyozott faleveleiről vagy csillagairól visszaverődő fény, izgalmasan egészíti ki a tervezett lámpatestek fényhatását. Annak ellenére, hogy a próba és a koncertterem üvegfalainak racionalitása vitaható, akusztikája – a felmerülő kérdések ellenére – vitathatatlanul magas színvonalú. Amennyiben az előadó megbékél a rendhagyó környezettel, és a kültéri fényviszonyok megfelelnek, elképzelhető, hogy izgalmas koncert élményben részesülhet a közönség.

 

Szerk.: Hulesch Máté, Winkler Márk

 

A cikk az NKA Építőművészeti Kollégiuma támogatásával jött létre.

Vélemények (1)
zim
2022.07.20.
21:54

Hajrá! Végre néhány szöveg, ami mondani is akar valamit, és nemcsak a műleírás és marketingsablonok között billeg. Nem túl hosszú, és nem is tudományosan bonyolult. Személyes, de a kritika felé hajlik (többé vagy kevésbé). Jó lenne ha ilyeneket olvashatnánk és olvashatnának mások is abban a néhány újságban, ami még újság. De jöjjenek ezek az új hangok ide az éf-re is!

Új hozzászólás
Nézőpontok/Történet

KÁLI SZOBROK // Egy hely

2022.09.02. 14:53
00:04:59

Az Egy hely mai részében a Balaton-felvidékre látogatunk: Kővágóörs és Köveskál között áll a "Káli Stonehenge", vagyis Veszprémi Imre szobrászművész Emberi komédia című alkotása.

Az Egy hely mai részében a Balaton-felvidékre látogatunk: Kővágóörs és Köveskál között áll a "Káli Stonehenge", vagyis Veszprémi Imre szobrászművész Emberi komédia című alkotása.

Nézőpontok/Történet

LÖVŐHÁZ UTCA // Egy hely + Építészfórum

2022.09.02. 14:51
00:09:05

Bevásárlóközpont, piac, Ganz-székház, elemi iskola és persze lövőház. Az Egy hely mai részében Torma Tamás a budai Lövőház utcán kalauzolja végig a nézőket, bemutatva a ma élettel teli sétálóutcaként ismert városrész színes múltját és jelenét, a Széna tértől a Marczibányi téren át a Haris parkig.

Bevásárlóközpont, piac, Ganz-székház, elemi iskola és persze lövőház. Az Egy hely mai részében Torma Tamás a budai Lövőház utcán kalauzolja végig a nézőket, bemutatva a ma élettel teli sétálóutcaként ismert városrész színes múltját és jelenét, a Széna tértől a Marczibányi téren át a Haris parkig.

Friss adatvédelmi tájékoztatónkban megtalálod, hogyan gondoskodunk adataid védelméről. Oldalainkon HTTP-sütiket használunk a jobb működésért. További információk