Az alföld ismeretlen, miniatűr hegysége, a környezetéből alig száz méterre kiemelkedő Illancs, és az ősi Duna medrének találkozásánál, 10-20 méteres tereplépcsők tetején alakult ki az Európa legnagyobbjaként ismert pincefalu.
A névadó Hajós falutól egy kilométer távolságra, már biztonságos magasságban az árvizek szintje fölött sorakozik az ezernél is több pince. A vidék mai formáját a török uralom után betelepülő svábok alakították ki, akik az építészeti szokásaikat is magukkal hozták.
A lejtős terepen, löszbe vágott pincék előtt épült a présházak sora: a 19. század elején még 300 pincéhez tartozott egyszerű, náddal fedett, deszkaoromzatos présház, de ezekből mára sajnos egy sem maradt. Az épületek többsége 80-100 éves, de a hullámívű oromzatok jellemzően 19. századiak.
A pincefalu közepét kettészelő főút két oldalán a legrégibb épületek sorakoznak, itt áll a falu egyetlen műemlék épülete is.
A távolabbi, alsóbb részeken, zegzugos utcák egész hálózata követi le a síkság felé tartó völgyek 105 méter tengerszint feletti magasságú, hosszú szintvonalát.
Az épületek fa ajtóit a legtöbb helyen lecserélték, illetve beburkolták az ellenállóbb acéllemezekkel, amik hatékonyabban védik a pincék értékeit. A díszítések motívumai természetesen a szőlőművelés és a napfény köré csoportosulnak.
A talajt alkotó lösz már néhány méter mélyégben is elég teherbíró ahhoz, hogy a hagyományos pincéket ne kelljen kifalazni; a képen látható, elhagyott pince takarása olyan kicsi, hogy a fölötte lévő szőlő gyökérzete is elérte. Főként esztétikai okok, és a felszínen közlekedő munkagépek miatt egyre több pince kap utólag is téglaboltozatot.
Az épületek nagy része téglából épült, de a legrégebbiek között még jelen van a hagyományos alföldi építőanyag, a vályog is.
A pincefalu fejlődése a 19. századi filoxéra-vész után, az 1900-as években vett új lendületet, a második világháború idejére már csaknem elérte a mai kiterjedését. Ezt az időszakot is a sváb népi építészet jegyei dominálták.
A világháború, és a sváb nemzetiségűek kitelepítése után a birtokokat kevésbé hozzáértők közt osztották szét, ekkoriban sok présház alakult nyaralóvá. Szerencsére néhány évtized után ez a kedvezőtlen folyamat visszafordult.
Ma a családi birtok mellett tucatnyi neves pincészet is palackozza a helyi borokat. Az alföldi sugaras díszítésű ajtók mellett a gazdagon faragott deszkázatú bejáratok a legelterjedtebbek.
A jellemző utcakép a legtöbb helyen ma is a német ajkú falvakat idézi. A módosabb hajósi családoknak általában két pincéjük is volt, egy a bor számára, egy másik pedig a zöldségeknek és gyümölcsöknek.
A pincefalunak nincs éles határa, még több mint egy kilométerre is állak présházak kisebb-nagyobb csoportokban.
A falu központi, legrégebbi részei, a présházakkal minden irányból közrefogott dombtetők, alattuk száz évnél is régebbi pincékkel, odafent néhány velük egyidős szőlőtőkével.
A szőlővel befuttatott pergolák nem csak a turistákat váró, dekoratív pihenőhelyek, de a helyi termelők közösségi életének is fontos helyszínei.
A közelmúltban felújított présházakra jellemző tendencia, hogy a tetőterek beépítésével apró vendégszobákat alakítanak ki. A bortermelés és a turizmus összekapcsolása jó hatással van a pincefalura, ahol ma is csak kevés elhagyott ház, viszont számos kis építkezés látható.
