A pénznélküliség fokozza a kreativitást

Egyetemisták voltak még, amikor 2000-ben összeálltak a Millenáris Park tervezése kapcsán. Azóta eltelt tíz év, sok terv, jó néhány megvalósult munka áll már mögöttük, de még mindig fiatalok, lelkesek és persze kritikusak is. Az Újirány csoport tagjai közül Tihanyi Dominikával, Kovács Árpáddal és Pozsár Péterrel Petőcz Éva beszélgetett.

Építészfórum: Tapasztalataitok alapján tudják az emberek egyáltalán, hogy mi a tájépítészet?

Kovács Árpád: A Tájodüsszeia rendezvény kapcsán készült egy film, melyben megszólították az utca embereit, és arról kérdezték őket, hogy tudják-e mi a tájépítészet.  Mint szakmát, nem ismerték, de hellyel-közzel kitalálták, hogy miről szól. Olyan szakma ez, amit definiálni kell, megmagyarázni, hogy létezik. Gyakran igazolni kell a tevékenységünket a megrendelők, az építészek, vagy a civilek felé.

ÉF: Ez csak nálunk van így, vagy nyugaton is?

KÁ: Saját tapasztalataim alapján hasonlóan állnak Nyugat-Európában is a tájépítészethez. Ez a szakma egy köztes terület. Nem építészet, de nem is kertészet, hanem nagyon leegyszerűsítve egyfajta keveréke a két területnek. Azonban biztató, hogy az utóbbi években egyre inkább bekerül a köztudatba. Bár a szakma részéről is jellemző, hogy saját magunkat rettentő sokféle módon tituláljuk. A tájépítész mellett van tájtervező, környezettervező, kertépítész elnevezés is.

ÉF: Ha fenntartással viseltetnek az építészek a tájépítészettel szemben, hogyan tudtok velük együtt dolgozni? Hiszen közösen kell dolgoznotok, nem?

Tihanyi Dominika: Két fajtája van annak, ahogy mi dolgozunk. Az Újirány csoport tájépítész- építész csapat. Ha olyan a munkánk, ahol van táj is meg épület is, akkor azt az elejétől kezdve együtt csináljuk. Egybeolvad a kettő. A másik esetben, ha külsős építészek keresik meg a tájépítész részleget, nagyon sokszor előfordul, hogy az építészek már kitalálták az alapvető dolgokat, amihez mi csak később tudunk csatlakozni. Ilyenkor az épület és a kert koncepciója különválik valamelyest. De azért látunk fejlődést, van már egy-két olyan építésziroda, amely szeretné, ha a folyamat elején is benne lennénk a munkában, de ez a ritkább még. Mi viszont az Újirányon belül ezt megvalósítjuk.

Pozsár Péter: Abban hittünk már az elején is, hogy ez a két szakma nagyon szorosan összekapcsolódik. Ezért is dolgozunk a mai napig egy térben. Azért a világ talán ebbe az irányba halad. Változik a szakmáink jelentése, és feladata is, ahogy az emberi közösségek és a térhasználat is.

TD: A tájépítészet külföldön a 80-as évektől kezdve egyre nagyobb respektet kap a városi élet bonyolultsága miatt. Annyi probléma van, és a nagyobb csapatokban történő együtt gondolkodás adekvátabb válaszokat tud adni, mert a városi problémákat nem pusztán városépítészeti szemszögből, hanem társadalmi vonatkozásában is vizsgálja. A tájépítészet is tud rendszerekben gondolkodni, és emberközpontú. A dizájn-orientált, illetve a mérnöki megközelítésű munkához képest kezdi tehát visszaszerezni a társadalmi relevanciáját.

 

 

ÉF: Az Újirány tehát jelenti egyrészt az építész – tájépítész szakma összefonódását. De bizonyára mást is ki akartatok fejezni ezzel az elnevezéssel.

TD: Ennek magunk felé volt egy olyan jelentése, hogy minden munka, amit csinálunk az fontos nekünk. Mindig van egy időpont és egy tér, amiben a válaszokat adjuk a különböző problémákra, amik lehet, hogy nem is valósulnak meg, de inspirálják a későbbieket. Nagyon fontos, hogy mindig minden pontban megálljon egy kicsit az ember és elgondolkodjon. Tehát nem azt az irányt követjük, nem azt a tervgyártást, hogy jön egy munka és azt gondolkodás nélkül megoldjuk valahogyan. Nem is előre eldöntött stílus kategóriák alapján tervezünk, hanem mindig az adott pontban, térben, az adott problémán elgondolkodva adunk válaszokat és a forma pedig abból következik.

PP: Mindig is volt bennünk egy gyerekes hozzáállás, hogy elfordultunk attól, ami nagyon kézenfekvő, általános, amit nagyon egyértelműnek tűnik. Akármilyen szakmai fórumon veszek részt, mindennel kapcsolatban igyekszem kritikus lenni. Nagyon sok mindenben bele tudok aztán helyezkedni, de azokat a pontokat keresem először, ahol kérdéseket lehet megfogalmazni.  

KÁ: A nevünk és a mögötte lévő tartalom egy tervezési szemléletet is tükröz. Nem egy-egy személyhez köthető egy terv, ahogy ez a klasszikusoknál működik világszerte, hanem csapatmunka áll mögötte. Az által lesz több, tartalmasabb, sokszínűbb, hogy közösen gondolkodunk el az alapfelvetéseken, a kézenfekvő megoldásokat gyakran megkérdőjelezzük, és új válaszokat keresünk. Ez egy hozzáállás, ami a kezdetek óta a sajátosságunk.

 

 

PP: Annak idején, a Millenáris projekt alatt belekovácsoltuk magunkat egy csapatmunkába, egy nagyon intenzív együttműködésbe. Sokat gondolkozom azon, hogy mik ennek az előnyei és a hátrányai, tíz év után hol vannak ennek a hátulütői, hogy ilyen korán kezdődött. A Millenáris olyan nagy feladat volt, aminek a felelősségét senki sem merte, vagy tudta volna egyedül vállalni, ezért mindig konszenzusra volt szükség ahhoz, hogy egy dologban tovább tudjunk lépni. Ez nyitottságot alakított ki a tervezési metodikával szemben. Szerencsére sokan járnak hozzánk az Iparművészeti Egyetemről és a Műegyetemről dolgozni, és meglepő, hogy a hallgatók jellemzően másként gondolkodnak. Nagyon friss az agyuk, nyitottak és sokkal jobban ismerik a világot, mint mi ismertük annyi idős korunkban, de ha leültetek kettőt - hármat egymás mellé, hogy együtt találjanak ki valamit, akkor nem tudják teljesíteni a feladatot. Nem tudnak együtt dolgozni, külön-külön csinálnak egy-egy verziót ugyan arra a dologra. Nem születik meg egy közös konszenzus, pedig ez roppant fontos lenne.

ÉF: Ez akkor az oktatás hibája.

TD: Ma Magyarországon kevés lehetősége van egy diáknak, hogy megtapasztalja a csapatmunka előnyeit, örömeit.

PP: Biztos az oktatás hibája is, de azt tapasztaltam, szinte egyáltalán nem létezik ez a műfaj Magyarországon. Aki először dolgozik nálunk, meglepődik azon, hogy ez működhet így, talán ez az egyik legnagyobb érték, amit eddig elértünk.

TD: Ha így dolgozunk, akkor nem az ego válik fontossá, hanem a munka folyamata és a végtermék. Mindig a megoldásra koncentrálunk, és nem egymást akarjuk felüllicitálni.

ÉF: Van egyáltalán hátránya ennek a csapatmunkának?

PP: Egy ilyen szimbiózis egy idő után megnehezíti az egyéni fejlődést, azt, hogy megőrizd ezt a fajta együttműködést, de te, mint alkotó személyiség, tovább fejlődj. Lehántani magadról azt, hogy mindig van valaki más, akivel le tudod ellenőriztetni a döntésedet, és csak utána lépsz tovább, nagyon nehéz. Hogy utána saját magad is képes legyél ilyen döntéseket hozni. A fiatalokat segíteni kell abban, hogy megtanuljanak együtt dolgozni, és utána ebből a közösségi munkából rátaláljanak saját útjukra.

KÁ: Ami még hátránya ennek a módszernek, hogy szemben egy egyszemélyes tervezői döntéssel és rutinnal, nagyon időigényes, és ez piaci környezetben komoly problémát jelent. Egy-egy projekt mindig egy 2-4 napos ötletbörzével indul, ez indítja be az egész koncepciót. Erre az időt rá kell tudni szánni azért, hogy az ember rutinból ne az egyszerűbb megoldást keresse. Nekünk szerencsénk van, mert mindig beigazolódik, hogy jól egymásra találtunk és képesek vagyunk gördülékenyen együtt dolgozni.

PP: Az azonos gondolkodásmód az, ami összekapcsol minket.

 

 

ÉF: Sokat pályáztok külföldön is. Miért, csak mert kevés a lehetőség itthon?

PP: Mindig is szerettünk külföldre pályázni. Az, hogy az embert rákényszerítik arra, hogy alternatív útvonalakon járjon, azzal csak elősegítik azt, hogy ilyen felületeken próbálkozzon. Egy jól megfogalmazott pályázati kiíráson pedig gyönyörűen lehet trenírozni az aktuálisan létező kérdéseinket, koncepcióinkat, elképzeléseinket a szakmáról vagy a világról. Végig lehet futtatni egy éles helyzeten egy olyan gondolatmenetet, amit éppen akkor, arra a helyre a legrelevánsabbnak tartunk. A pályázás része az önképzésnek.

ÉF: Hangsúlyozzátok az önképzés fontosságát. Ez mit takar?

PP: Vannak civil tevékenységeink, baráti beszélgetéseket szervezünk, és azoknak, amiket szakmabeliekkel folytatunk, próbálunk valami keretet, formát, dokumentálható terepet biztosítani. Ezen kívül persze sokat járunk külföldre, előadásokra. Én taníthattam az előző félévben Iparművészeti Egyetemen is, és ez most az egyik legizgalmasabb dolog az életemben.

TD: A brainstormingok is ide tartozhatnak, azért is működnek jól, mert őszinték, és érzelmi viszonyulásokról is szólnak, fontos, hogy ilyen téren is meg tudjon nyílni az ember a többiek felé….

PP: Az iroda munkájában mindig jelentős szerepet kap a kutatás vagy keresgélés az anyagok, a formák terén. Látod, most is mindenki fogdos valamit, szeretünk anyaggal dolgozni, látszik, tegnap adtunk be egy pályázatot, ami alapvetően innovációval kutatással foglalkozik…

ÉF: Miről szólt a pályázat?

PP: Egy nagy autógyár kiírt egy meghívásos pályázatot egy magyarországi kiállítás installációjára. Készítettünk egy dokumentációt arról, hogyan képzeljük el ennek az autónak a megjelenését Magyarországon az Iparművészeti Múzeumban. Ez egy nagyon érdekes dolog. Mi most erőteljesen egy szociálisan érzékeny irányba szeretnénk elmozdulni, erre tartanak a szálak építész és tájépítész vonalon is. Hogy lehet szociálisan érzékeny építészetet, vagy környezet tervet készíteni, ami reagál a környezeti változásokra. Ezek után nagy talány, hogy mit lehet egy luxusautó cégnek tervezni, aki a luxusnak a csúcskategóriáját képviseli. Meg lehet-e itt találni ezeket az értékeket, vagy célokat, amik másról szólnak, mint hogy valaki megvesz egy óriási nagy autót. Nagyon izgalmas út, egy felfedezés erről meggyőzni saját magunkat, megtalálni erre a válaszokat, hogy miért is jó nekünk, hogy egy ilyet megcsinálunk, mi lehet ebben az a szépség, és tapasztalás, ami beépülhet abba a világba, abba a rendszerbe, ami felé haladni akarunk.

ÉF: Van úgy, hogy ez nem sikerül?

PP: Nincs. Annyira komplex a világ, hogy mindent meg lehet fogni arról a végéről, ami a saját számodra megfelelő attitűd.

 

 

ÉF: Ez ebben az esetben hogy sikerült?

PP: Azt mondtuk, hogy ez az autógyár is, mint az autógyárak, főleg a luxus kategóriában azt reklámozzák magukról már nagyon régóta, hogy egy life style, amit nyújtanak. Ha az ember beleül egy ilyen autóba, akkor azzá válik, aki szeretne lenni. És ez szerintünk már nem egy korszerű attitűd. Azt mondtuk, azt sugalltuk magunknak, hogy a luxusautó is el akar ettől szakadni, és azt akarja inkább kifejezni, hogy az autó, művészet. Tehát nem egy életérzés, hanem egy műalkotás, amiben mindenki gyönyörködhet, amit mindenki csodálhat, mindenkinek tetszhet. Így máris van egy sor olyan aspektusa a dolognak, ami nem kirekesztő, hanem, mint műalkotás, mindenki számára abszolút értéket jelent, mint mondjuk egy Van Gogh festmény a falon. Nyilván ez egy eléggé egyszerűsített magyarázat , így már kialakul egy olyan irány, amiből el tudunk indulni, és amire fel lehet építeni egy kiállítást...

KÁ: Visszatérve egy kicsit az önképzésre, Dominika most fejezi be a DLA képzést a Moholy Nagy Művészeti Egyetemen, és a témája mentén dolgozik az utóbbi pár évben. Számomra ez nagyon izgalmas és inspiráló, mert példa arra, hogyan lehet egy területet elindítani, embereket megfogni, hogy foglalkozzanak valamivel.

ÉF: Mi ez a téma?

TD: A kortárs művészet szerepe a városrehabilitációs folyamatokban. Ez is egy kicsit ezzel a szociális üggyel kapcsolatos. A városrehabilitációk során olyan folyamatok alakultak ki, főleg nyugaton, amik már a fizikai rehabilitáción túl összetettebb rendszerekben gondolkodtak. Ez kezdődött el a VIII. kerületben és az én alapgondolatom az volt, hogy a köztéri művészet arra lehet jó, hogy beindítsa az emberek közötti kommunikációt. Ad egy olyan felületet, ami mentén az emberek a hétköznapokban más, oldottabb viszonyba tudnak kerülni egymással. Mi szerintem azt próbáljuk megteremteni a tájépítészet eszközével, hogy minél többször létrejöjjön ilyen helyzet. A Millenáris Park egyes részei is köztéri művészeti alkotásokként értelmezhetőek, pl. ahogy egy gyeppad is az. Szerintem a városban érdemes olyan konstruált szituációkat teremteni, amikben az emberek a megszokott mindennapokhoz képest teljesen máshogy viszonyulnak környezetükhöz. Engem ez érdekel, hogy bemutassuk, hogy pl. a Nyugati téri aluljáróban igen is ki tud alakulni jó hangulat és egyfajta együttműködő rendszer az emberek közt, mert elterelődik a figyelmük a mindennapi ügyekről. Egy városrészben a játékos felületek segítenek abban, hogy az emberek közt létrejöjjön egy olyan viszonyrendszer, amiben ők már tovább tudnak lépni. Ez egy kis segítség, ennyi.

 

 

ÉF: Mit szóltok ahhoz a megállapításhoz, hogy „a kortárs magyar tájépítészet nagyon rokon a japán tradicionális kertművészettel"?

TD: A japán tradicionális kerteknél mindig egy gondolat fogalmazódik meg vizuálisan, ez az, amit mi is próbálunk csinálni. De ez szerintem inkább egy konceptuális megközelítése a tervezésnek. Nem tudom, hogy ez mennyire jellemző a magyar tájépítészetre általában.

KÁ: A megvalósítást illetően szembeszökő az a különbség, hogy milyen minőségben építenek meg külföldön, illetve nálunk egy-egy munkát. Itthon sok esetben rettentően kevés az az összeg, amit az önkormányzatok, beruházók képesek szánni egy projektre. Töredéke annak, ami szükséges ahhoz, hogy igazán minőségi anyagokkal lehessen tervezni. A kérdés az, hogy hol van az a határ, ahol a terv még működőképes, az anyagok minősége, és a kivitelezés gyengesége ellenére. Nyugaton viszont az látszik, hogy egy egyszerű tervből is válhat használható környezet, gyakran csak azért, mert ott nagyobb források állnak rendelkezésre.

TD: Nagyon fontos, amit mondott Árpi, ma ott tartunk még mindig, ahol a 80-as években tartottak Angliában, hogy a beruházások, a közbeszerzések diktálnak. Mindegy, hogy mit csinál az ember, úgyis az lesz, hogy aki a legolcsóbbat ajánlja, az csinálja meg a munkát.

PP: Kiszolgáltatott helyzetben van az építész, tájépítész társadalom. A szakmának nincs tekintélye, nincs munka és túlképzés van. De szemléletbeli problémába is beleütközünk. Az alternatív megoldások nem, vagy csak nagyon minimális módon drágábbak a hagyományos megoldásoknál. Lehetne a megrendelőben igény, nyitottság ezek felé.

KÁ: Itt gazdasági érdekek vannak. Az ember az engedélyezési terv szakaszig álmodozhat, aztán a megvalósításnál csorbulnak az elképzelések.

PP: Voltak jó módszerek, amivel ezt kordában tartották. A század elején volt az engedélyezés, utána a kivitelezés, a kiviteli terv végén a használatba vétel, amit pedig az építész tervezőnek alá kellett írnia. Ha nem írta alá nem kapta meg az épület a használatbavételi engedélyt.  A vállalkozó folyamatos függésben volt a befejezéséig, mert az utolsó pillanatban volt még egy aláírása az építésznek. Ez pl. egy szabályozási dolog, ami nagyon egyszerűen megvalósítható lenne, és az a felelősség, ami az építészt terheli, értelmet nyerne, mert az utolsó pillanatig beleszólhatna a munkába.

TD: Sok sebből vérzik a dolog. Alapvetően sajnos sok esetben még mindig dominál az infrastrukturális hozzáállás. Első az infrastruktúra, lerakják a vezetékeket, aztán hívják a tájépítészt, hogy rakjon valahova zöldet. És sokszor azért olyan a formavilág, mert ott van zöld, ahol nincs vezeték.

 

 

ÉF: De a pénzhiányba ti is beleütköztök.

PP: Minden dolgot kétféleképpen lehet megoldani alapvetően. Vagy van a megrendelőnek pénze arra, hogy befektessen, vagy ha nincs, szánni kell rengeteg időt arra, hogy kitaláljuk, hogy lehet kevés pénzből is nagyon jót csinálni. De nem lehet kevés pénzből rászánt idő nélkül nagyon jót csinálni. Tehát valamit bele kell tenni. Vagy a pénzt, vagy az energiát.

TD: Ha belegondolok a Paulay kertbe vagy a Spirál irodaház kertjébe, ott ugyan úgy nem volt pénz a kivitelezésre. De az, hogy a Paulay utcai társasház kertjében nem mészkő a keret, hanem beton, az alapvetően nem változtat azon, hogy jó oda bemenni, mert térstruktúrájában jól ki van találva. Van egy érzet, amit így is közvetít. És ugyanez van a Spirál Irodaház kertjével is, minden tervünk rosszabb minőségben van kivitelezve, mint ahogy az elvárható lenne, de közben mégis azt gondolom, hogy a kert/park lényegén ez a tényező nem változtat.

A pénznélküliség a kreativitást nagymértékben fokozza.

 

Petőcz Éva

---

Az Újirány honlapja