A politikus mint a legjobb építész

A magyar építésztársadalom anti-utópiákhoz való viszonyában, valójában vezető szerve(zete)inek stratégiájában a kinyilatkoztatás ellenében a hárításnak óriási szerepe van. Inkább vállalják a kettős prést, vagyis a külső megítélés és a napi tényleges gyakorlat közötti egyre nagyobb feszültséget, mint hogy a jogszabályalkotókkal (hatalommal, megbízókkal?) nyílt konfliktusba kerüljenek.

„A fűtő mint a legjobb zenész, a portás mint a legjobb sejtbiológus" (Gerber Pál kiállítása a Trafóban, 2001-ben)

A cikk eredetileg a Budapest folyóirat számára készült.  

 

 

A Brazil, a 451 Fahrenheit, a Mátrix, Blade Runner, a Terminátor vagy éppen Monori Mész András  Meteo című filmjéből nagyon is jól ismerjük egy totalitárius társadalom hétköznapi működési modelljét. Huxley, Orwell, Lem kitűnő irodalmi művei, filmek sokasága teszi elképzelhetővé és elrettentővé a túlszabályozott önkényuralom társadalmát. A történetek, amelyeken keresztül megelevenedik ez a világ, egy már adott (meglévő) környezetben játszódnak, valahol a távoli jövőben. A folyamatot viszont, hogy milyen stációkon – apró lépéseken - keresztül vezet ide az út, többnyire igencsak nagy vonalakban, durva kihagyásokkal vagyunk képesek felvázolni. A disztópia – mint egy távoli, számunkra elérhetetlen diszkrét pont az időtengelyen - nem része a jelen-tudatnak, nem épülnek fel logikai kapcsolatok és következtetések a társadalom jelenlegi és lehetséges jövőbeli állapotai között. A természeténél fogva is tudatosan utópisztikus narratívákkal operáló politikai propagandát leszámítva egy hétköznapi ember számára rejtve maradnak a folyamatok irányát meghatározó belső összefüggések.

Megnézzük a filmeket és elolvassuk a könyveket, lenyűgöz a látványvilág vagy az izgalmas történet, elrettenünk ettől a lehetséges, bár a mi életünkben biztosan nem bekövetkező világtól, és jó esetben megússzuk, hogy olyan történet főszereplői legyünk, amely túlságosan is hasonló azokhoz, amelyekről ezekben a regényekben olvastunk vagy amit a filmekben láttunk. Rosszabb esetben belecsúszunk egy-egy elrettentő, akár évekig húzódó szélmalomharcba a hatalommal, érthetetlen és abszurd fordulatokkal, de még akkor is hajlamosak vagyunk saját kivételes szerencsétlenségünk rovására írni a történteket. Még rosszabb esetben pedig olyan pozícióban vagyunk, amelyből nap mint nap tisztán látszik, hogy ellehetetlenült az értelmes munka, hogy időnk és energiánk legnagyobb része értelmetlen akadályok leküzdéséről szól. De még innen, ebből a pozícióból sem biztos, hogy ki merjük jelenteni, hogy a jelen, amiben élünk, minden valószínűséggel az utolsó stációk közül az egyik az anti-utópiákban felvázolt diktatúrákhoz vezető úton. Hárítunk, mert a mediatizált világ mintakövetőiként óriási nyomás alatt élünk, és többé már nem merünk hinni saját tapasztalatainkból eredő logikai következtetéseinknek. S a hárításhoz taktikázás társul, hátha valahogy megússzuk, hátha még sem igaz, ami a következtetéseinkből kristálytisztán kirajzolódik.

Nos, a magyarországi építésztársadalom – hozzájuk csapva a mérnökök még nagyobb halmazát - anti-utópiákhoz való viszonyát tekintve nagyjából ez utóbbi pozícióban van. Az értelmetlen túlszabályozottságból következően egy kicsit mindannyian a Brazil főhősei, csak kívülről nézve ebből semmi sem látszik. Mindennapjaikat az egymásnak ellentmondó, az alkalmazási szinteken folyamatosan „meghibásodó" jogszabályok, rendeletek, felelősséget nem vállaló, hárító bürokraták falanszterében élik, akárcsak Terry Gilliam végletekig kontrollált, futurisztikusan automatizált rendszerek között élő főhőse, Sam Lowry. Sam a filmben pontosan olyan reménytelenül küzd azért, hogy megtalálja az álmaiban felbukkanó nőt, mint a magyar valóságban építészeink és mérnökeink színe-java azért, hogy az általuk képviselt kortárs építészeti-környezeti minőséget egy-egy projektben végre megmutathassák. Kívülről csak az látszik, hogy a válság elvitte az építőipar nagy részét, hogy beton torzóként áll a legtöbb nagy projekt, hogy nincs munka, nem építkeznek, szinte megszűnt az ingatlanfejlesztés (és persze minden más) finanszírozása.

De ez a válság olyan, mint egy szőnyeg, ami alá minden egyéb strukturális problémát is be lehet söpörni. El lehet takarni azokat is, amelyek az építés játékszabályainak káoszából, valójában a törvényalkotói munka elégtelenségéből fakadnak. És sajnos lehet, hogy ezek talán még több kárt okoznak, mint a válság maga. Lehet, mert semmiféle kimutatás, számítás erről nincs, csak a mélységesen mély hallgatás – a múlt mind a huszonkét évében: kutatás, mérés, visszacsatolás és kritika nélkül.

Ez nem speciálisan budapesti téma, felmerül hát a kérdés, hogy miért is írom mindezt ide, a Budapest folyóiratba. Azért, mert ezt a folyóiratot valószínűleg olyanok olvassák, akik megértik a hely jelentőségét történeti, geográfiai, kulturális és egyéb szempontok metszetében, és tudják, hogy hely és építészete, épített környezete elválaszthatatlan egymástól. Mivel kívülről semmi nem látszik abból a szabályozási környezetből, amivel az építészeknek nap mint nap kezdeniük kell valamit, azt gondoltam, adjunk hírt arról a kutatásról, amelyet – no persze ez nem egy építész szakmai napilap dolga lenne – azért végeztünk, hogy pontosabb képet kapjunk a szakma láthatatlan napi gyakorlatát (közvetve pedig épített környezetünk minőségét) meghatározó működési folyamatokról. Pusztán csak azért, mert sokan még mindig azt gondolják, hogy egy-egy épület, épületegyüttes vagy egy városrész alakításáért leginkább az építészek a felelősek. Már most elárulom, hogy csak papíron. Nem építészek, hanem politikusok, jogászok, jogszabályok és hivatalnokok tervezik a házat és a várost. Az, hogy mégis épül jó ház, tér vagy város – kis túlzással persze - puszta véletlen, rendszerhiba.

Részlet a kutatási összefoglalóból Az epiteszforum.hu-n két hónapig, 2011. október 11 - december 12. között egyedülálló, nagyszabású kérdőíves kutatást végeztünk aktív építész tervezők, főépítészek, mérnökök, urbanisták körében, amelyben az építészet- és építésügyet érintő tapasztalataikra, véleményükre voltunk kíváncsiak. A kérdőívet összesen 252-en töltötték ki, a válaszadók száma reprezentatív mintának tekinthető, a válaszokban tehát a szakmagyakorlók véleménye tükröződik. A kutatást adott témákra felfűzött feleletválasztós kérdésekre, valamint minden témához szabadon megfogalmazható véleményekre alapoztuk. A kérdőívet kitöltők jelentős része (témánként változó mértékben, 28-60%-ban) élt a szabadsoros hozzászólások lehetőségével és részletesen is kifejtette álláspontját egy-egy kérdéskörrel kapcsolatban. A kérdések végén lehetőséget adtunk arra, hogy a kutatásban résztvevők leírják, szerintük mi az, amit a kérdőív nem érintett, de olyan probléma, amivel foglalkoznunk kellett volna. Ezzel képet kaptunk arról is, hogy melyek ma a legtöbb építészt érintő ún. forró témák. Bár ez a felmérés az építészek körében, a munkájukkal kapcsolatos tapasztalatokat kívánta feltárni, a kutatásból egyértelműen kiderül az is, hogy az építészettel és építéssel kapcsolatos tevékenységeknek milyen jelentős hatása van a gazdasági-társadalmi környezet  egészére. A kutatásban résztvevők hozzászólásaiból kitűnik, hogy az építéssel összefüggő, túlbonyolított törvények és az ezekből mára kialakult szabályozási káosz konkrét és valószínűleg igen nagymértékű gazdasági károkat okoz. Túl azon, hogy gazdasági recesszió van, az építésre vonatkozó törvények, rendeletek és szabályok összessége olyan zavaros, folytonosan változó, kiismerhetetlen jogszabályi környezetet teremtett, amely miatt az építkezések többe kerülnek, tovább tartanak, és minőségüket tekintve pedig egyre rosszabbak. Minden, amit az elmúlt években építettünk - lakások, felújítások, közterek, középületek, stb. - azért is drágábbak, silányabbak és megvalósításuk azért is húzódik, mert a szabályozás úgy rossz, ahogy van. A törvényeket ugyanazok tervezik és készítik elő már évtizedek óta, egy olyan jogszabályalkotói stáb, amely teljesíthetetlen feltételek mellett, konzultációs partnerként - valójában csak alárendelt szereplőként - vonta be, illetve az elmúlt évtizedekben fokozatosan kiszorította a valódi gyakorlattal rendelkező építészeket és mérnököket a szabályozási folyamatból. Jellemző, hogy korábban olyan nagyszabású kutatás soha nem készült az országban, aminek célja az lett volna, hogy feltárja a gyakorlati életben aktív tervezők tapasztalatait, soha nem kérdezte meg őket senki, hogy milyen problémákkal szembesülnek és mit gondolnak, azokat hogyan lehetne orvosolni. Építészek és mérnökök szerint például milliókat lehetne spórolni egy-egy társasházi lakás építési költségén, ha nem lennének fölösleges, értelmetlen, életidegen jogszabályok és előírások. Építési vállalkozások dőltek be rossz előírások, késedelmes engedélyek, elhúzódó peres ügyek miatt. S ez csak a jéghegy csúcsa. A jelenlegi kutatás lényeges eredményének tekintjük, hogy igen nagy számú - összesen 1012 – vélemény gyűlt össze. Ezek elemzése és értékelése igen részletes képet ad az életünk megannyi kisebb-nagyobb részére kiterjedő építésügy jelenlegi helyzetéről – ami összességében rendkívül lehangoló. A települések alakításától kezdve a lakásépítésen, közparkok, középületek, ~terek, utak, hidak megvalósításán át egészen egy kisebb lakás-átalakításig nagyon sok múlik azon, hogy megbízott tervezőink a semmiből mit tudnak kitalálni, valójában mit engednek meg nekik az építési jogszabályok - a mi igényeinkre szabva. Pillanatnyilag annyira sok olyan problémát neveznek meg, amelyet kezelni kell, hogy a legtöbbjük a szabályozási környezet teljes újragondolását, vagyis nulláról induló újraépítését tartja egyedül kivezető útnak, nem pedig a meglévő jogszabályok jelenlegi – toldozó-foltozó, értelmes összefüggéseket, elveket és célokat nélkülöző - gyakorlatát.

 

 

Fentebb jeleztem, hogy a magyar építésztársadalom anti-utópiákhoz való viszonyában, valójában vezető szerve(zete)inek stratégiájában a kinyilatkoztatás ellenében a hárításnak milyen óriási szerepe van. Inkább vállalják a kettős prést, vagyis a külső megítélés és a napi tényleges gyakorlat közötti egyre nagyobb feszültséget, mint hogy a jogszabályalkotókkal (hatalommal, megbízókkal?) nyílt konfliktusba kerüljenek. Kifelé nem teszik láthatóvá az építés területének túlszabályozott, bürokratikus káoszát, nem kérik számon az állam hibáinak korrigálását, nem jelzik, hogy az építészet és az építésügy már szinte ugyanolyan abszurd disztópia, mint amit az 1985-ben(!) forgatott Brazilban láttunk. Taktikáznak. Talán azért, mert maguk sem hiszik el, hogy a hétköznapi praxis szintjén már ez van? Talán. S bár az építészet csak egy „kicsi" része a világunknak (a GDP kábé 10%-a!), felelősség azért bőven volna.

Pásztor Erika Katalina