A rizsföldek őse: díjnyertes rekonstrukció Kínában

Szokatlan építészeti feladat egy rizsföldet hagyományosan, de a mai látogatók számára is élményt nyújtva feléleszteni. A kínai Turenscape irodának jó érzékkel és harmóniával sikerült mindezt megoldani, ezzel elnyerve a World Architecture Festival tájépítészeti kategóriájának díját. Bán Dávid írása. 

Van valami ellentmondásosság abban, amikor emberek, turisták, kíváncsiskodók egy üveghídon szállnak az archaikusnak tartott táj fölé és mintha a jövőben lebegve néznének vissza a múltba, csattogtatják csúcstechnikájú fényképezőiket, mutogatnak a földeken tevékenykedő embertársaikra, mintegy „emberkertben" csodálkozva rá a rizsföldeken dolgozó különös fajra. Holott valami ilyesmi érzetünk támad egyes fényképekről, amelyek az idei World Architecture Festival tájépítészeti kategóriájának nyertes munkájáról, a délkelet kínai Hunan tartományban található Csengtusan régészeti parkról készültek.

A régészethez szokatlanul közelít maga a terület: egy 1979-ben véletlenül felfedezett több ezer éves ősi település romjait mutatja be a park, miközben egy eleven, kortársnak ható kultúrtájban találja magát a látogató. A kutatók szerint Csengtusan Kína legősibb városa, múltja 6500 évre vezethető vissza, és ezt tartják a rizstermesztés bölcsőjének is. A terület évtizedek óta védettséget élvez, amelyet a helyi kormányzat komolyan is vesz. 2015 elején terv született a terület olyan jellegű megreformálására, amely alapjaiban sehol nem szól bele az ősi mezőgazdasági táj képébe, szerkezetébe, ugyanakkor turistalátványosságként és oktatóhelyként megfelelő bejárhatóságot és látványt nyújt a látogatók számára is.

A sokáig rejtett kincsként megbújó, majd nem megfelelően feltárt tájat most a kínai Turenscape építészeti iroda tervei alapján fedezhetjük fel újra. Az 1998-ban alapított, pekingi székhelyű, ma már óriás iroda leginkább a fenntartható városi modellekre és tájképépítészetre szakosodott, ez utóbbi területen több mint 1000 tervük valósult meg országszerte. Csengtusan 1979-es feltárása jelentős régészeti értékkel gazdagította az országot, fontos elemek tárultak fel a mezőgazdaság múltjáról is, mindez lázba hozta a tudósokat, de púpot jelentett a helybéli, amúgy is szegény lakosság hátán. Hiszen a védetté nyilvánított mezőgazdasági területen ezután már nem termelhettek a megszokott módon, emellett megkapták az értékmegőrzés felelősségét is.

Bő három évtizeddel a felfedezés után a helyi vezetőség úgy látta, hogy a kihasználatlan területen a turizmus jelentheti a fellendülést a helyiek számára, így egy költséges, de később elhibázottnak tartott fejlesztésbe kezdtek. A régészeti terület köré a mezőgazdasági táj helyett díszes kerteket terveztettek, hatalmas sugárutak épültek, mellettük múzeumokkal, köztük virágkertekkel. A monumentális, városi szemléletű régészeti park kiépítése már javában zajlott, a terület is kezdte elveszteni egyediségét, eredetiségét, amikor a kormányzóság hivatali szintjén vezetőség- és szemléletváltás történt.

Amikor a Turenscape tervezőit felkérték a terület tájépítészeti újragondolására és 2015 elején megszülettek az első tervek, számos ponton már elkéstek. A 20 hektáros terület újraértelmezésének két fontos stratégiai eleme lett: a meglévő feltárások szellemiségének átgondolása, valamint a hagyományos mezőgazdasági táj felélesztése. A lelet együttes területén csak minimális változásokat eszközöltek, annak érdekben, hogy a turisták útvonalai közvetlen kapcsolatba kerülhessenek a környező természettel. Mindemellett a kör alakú korabeli település melletti vizes árkot egyfajta néma színházként üresen hagyták, ezzel kívánták megadni a látogatóknak azt a lehetőséget, hogy képzelőerejére bízva fedezzék fel az ősi várost.

A legfontosabb stratégiai feladat az ökológiai táj újjáélesztése: a rizsföldrendszerek és a csatornahálózat kiépítése volt. Az ősi várost és a vizes árkot körbevevő, a korabeli lakosok életét minden szinten meghatározó rizsföldek rekonstrukciója, az eredeti növényvilág visszatelepítése nemcsak a turizmus, de az oktatás és a tájrehabilitáció számára is jelentős lépés volt. A visszatelepítés során két olyan fajtát vetettek, amelyek az egész év során nőnek és teremnek, így a látogatók számára mindig bemutatható valamilyen aktív munkafázis. A kisebb parcellák közé olyan, a talajszint felett cölöpsoron lebegő útvonalakat építettek ki, amelyeken a látogatók kényelmesen, a táj különösebb megzavarása nélkül tudnak végigsétálni a rizsföldeken. Az észak-déli fekvésű utak mellé hagyományos vörösfenyőket telepítettek, amelyek a nyári hónapokban olyan módon biztosítanak az arra járók számára árnyékot, hogy közben nem tájidegenek.

Fontos elemként egy négy méter magasságban húzódó üveghíd is épült, amelyről egyrészt jól belátható maga a régészeti terület, de egyes szakaszai már az aktív rizsföldek felé is bemerészkednek. A hídról jól belátható maga a park, ugyanakkor nem titkoltan egy színes látványossággal kívánja feldobni az amúgy – főleg a gyerekeknek – akár monotonnak, unalmasnak is tarható mezőgazdasági tájat. A terület kettősségét az aktivitások szintje adja. Míg maga a régészeti feltárás a csendjével, az elmélyedést, addig a rizsföldeken és a park nagy részében elhelyezett útvonalak inkább a bevonódást szolgálják. Lehetőség van kipróbálni a mezőgazdasági munkát, de helyet kapott a rekreáció is: kiépült piknikező hely vagy kocogásra alkalmas pálya is.

A régészeti, ősi mezőgazdasági tájat olyan módon sikerült rekonstruálni, hogy a látogatók számára élővé tették azt, honnan ered őseik élelme, miként kell megküzdenünk az alapvető gabonák megtermeléséért, s mindezt sikerült mai, vonzó, de a tájképben nem idegen elemekkel elérni.

Bán Dávid