Az emlékhely pályázat margójára

Az első világháború hőseinek központi emlékhelye címmel hirdetett ötletpályázatra sok jelentkező adta be ötletét, hogyan és hol lehetne megvalósítani. Matus István pár nappal az - elmaradni látszó - eredményhirdetés előtt a szerkesztőségbe küldött levelében hívja fel a figyelmet, hogy mennyire fontos lenne a helyszínválasztás, illetve hogy egy ilyen fontos téma után elmaradt a közös gondolkodás.

HÁTHA

Fura szó, többet jelenthet, mint hinnénk.

Az első világháború hőseinek központi emlékhelyére kiírt, jól meghirdetett, jól szervezett, jó lehetőségeket nyitó ötletpályázat érdektelenségbe forduló, fura, lezáratlan, elharapott állapotba került. Itt ér véget a történet? Vagy lehet benne több is, mint hinnénk?

Az EMLÉKHELY mint MÉM¹

… a MÉM (képekben megjelenítve) mint meghatározó, a MÉM-ek által ellehetetlenülő helyzet, pillanat. Aztán lépünk is tovább, többé nem beszélünk róla.

Csak a gyerekeinknek akartuk megtanítani!

A gyerekeknek (és néha magunknak) akarjuk MEGTANÍTANI a múltat: visszaidézni, példálózni, hivatkozni rá, elhelyezni a magunk kis történetét a TÖRTÉNELEMBEN. Aztán kiderül, hogy a történet mégis bennünk van. Működik, hat ránk és az életünkre.

AMIRE EMLÉKEZÜNK, AZ A MI RÉSZÜNK! AZ EMLÉKHELY A VÁROS RÉSZE! A MI életünk VETÜLETE!

Közjáték:
Kérdés: Hány dimenziós lény az ember?
Válasz: ... 
Példa: Egy két dimenziós lény nem érzékelheti a harmadik térbeni dimenziót, csak a saját rendszerében, vagyis a számára egyébként nem létező dimenzió vetületében.

Az ötletpályázat meglehetősen szabad, olykor többlépcsős műfaj. Előnye, hogy nincs benne a megvalósítás kényszere. Nagyszerű, ha kipattan egy javaslat, ami rögtön érett a megvalósításra, de olyan bonyolult tárgyban, mint a világháború emlékhelye, ráadásul a helyszínválasztással összekötve, a monumentalitás pátoszának igényével kapcsolva elég valószínűtlen egy azonnal és közmegelégedéssel megvalósítható alkotás létrejötte.

Az igazi eredmény a közbeszéd, a gondolkodás, az egyeztetések megindulása lenne, de éppen ez maradt el. Éppen ez fulladt bele - a jó szándékú közönségszavazás ellenére - a néhány felszínes képpel elintézett internetes pillanatmocsárba, a lövészárok dimenzióba.

Senki – valószínűleg az értékelő - sem figyelt a helyszínválasztás fontosságára, nem adott esélyt a továbbtervezésre, a további pályázatok lehetőségére. Ennek az ötletpályázatnak a megfelelő helyszín megtalálása lett volna az elsődleges feladata, nem a konkrét emlékmű kiválasztása. Egy nemzeti emlékhely ügye nem két hónapos műfaj. A történelem nem fekete-fehér. Az első világháborúig vezető utat, és a következmények bemutatását nem lenne szabad mellékletként megvalósított, EU konform látogatóközponttá silányítani. Az emlékhely nem lehet egysíkúan pátoszos. Nem jó ha csak komor, csak magasztos, mert akkor nem a mának, nekünk és a mi gyerekeinknek szól. Az emlékhely létrehozása mellett rendkívül fontos a történelmi folyamatnak, a környezetnek a ma embere számára értelmezett, átélhető bemutatása - ezt jól mutatja az Új világ született – Európai testvérháború 1914-1918 címmel nyílt tárlat a Várkert Bazárban.
Az lenne az ideális, ha az ötletpályázat alkotásainak és helyszínjavaslatainak tapasztalatából kiindulva egy, de akár több helyszín lehetőségeinek továbbgondolásáról születne döntés, nem zárva ki akár új helyszínek, vagy helyszínnel összekötött javaslatok felbukkanását sem.

A helyszín fontosságából kiindulva az első körben azt kellene vizsgálni, tudnak-e építészek, szobrászok, történészek, kiállítástervezők, rendezvényszervezők együtt gondolkodva hatásos és jó megoldást adni a legfontosabb, legnehezebb, de egyébként magától értetődő helyszínen, a Budai vár, Dísz tér - Szent György tér tércsoportjában.

A közönségszavazás során 43. számmal bemutatott pályázatunkban azért választottuk helyszínként a Dísz tér – Honvéd Főparancsnokság - Szent György tér mint Nemzeti Emlékhely helyszínt, mert a ma méltatlan állapotban lévő Dísz téren fordul meg a legtöbb ember², aki Magyarország élő történelmét keresi. A Budapest szellemi központjában található Szent György tér a nemzet emlékezetének tere. A volt Honvéd Főparancsnokság máig torzóként álló épületszobrában egy bejárható, elgondolkodtató idő – tér - emlékezeti úton keresztül a városhoz kapcsolódhat az első világháború méltó, élő és máig ható emléke.

A XXI. századi emlékhely térben és időben kiterjesztve, a valóságban és ezzel párhuzamosan a virtuális világban is létrejöhet.







A Budai vár az állandóság, a történelem szimbóluma, pedig egyes területei - várakozásunk ellenére - éppen az intenzív, századok óta tartó változás tanúi. A Dísz tér és a Szent György tér között, ahol a várhegy platója a legmagasabb és egyben a legkeskenyebb, különösen erőteljesen érzékelhető a XX. század építő és romboló munkája. A tér a vár csukló- és fordulópontja, itt találkozik a polgárváros a XX. század elején kiterjesztett palotanegyeddel. A város K-Ny-i úthálózata itt keresztezi a Vízi és a Fehérvári kapun keresztül az É-D irányú várhegyet. (Még az alagút is a Szent György tér alatt fut át) Ez tér a megérkezés, a tájékozódás helyszíne.

A Honvéd Főparancsnokság szenvedéstörténete, rommá bombázott, lőtt és bontott épületmaradványa önmagában is jelkép. Rekonstrukciója³ - elsősorban eredeti túlzott méretei miatt - szinte kizárt, épületté kiegészítése az elmúlt 50 évben sikertelen volt.

Az épület a Monarchia hadseregének, a soknemzetiségű, de egységes nemzettudatú Magyarország katonai parancsnokságának épült. Akkor még nem látható, első sebeit a „nagy háborúban" és az azt követő országcsonkításban kapta. Budapest ostromakor bombától, belövésektől sérült, az ötvenes években visszabontott épülettestének agóniája máig tart. A többszöri újjáélesztés, újratervezés eddig nem sikerült. Itt az ideje, hogy újjászülessen, a múltat magában hordva egyszerre legyen helyszíne az emlékezésnek, a megérkezésnek és az elbocsátásnak. Kapu, kapuház, emlékhely, épületszobor. Messziről láthatóan, a múlt és a jövő részeként, jó ismerősként.

A hely, ami az emlékezést segíti, akkor sem lehet komor, elrettentő, ha egy nehéz, gyötrelmes korszakhoz, a „nagy háborúhoz" kapcsolódik, mert térből és időből kiragadva egysíkúvá válik, és nem közvetít üzenetet a következő generációk számára. Az emlékhelynek környezetében, kontextusában képviselnie kell az összetett kényszert és szabadságot, ami az életben, a háborúban és a békében egymást követő hullámokban jelentkezik.

Úgy gondolom, hogy ha a pályázatunk „formai" megoldásaitól, általunk is továbbtervezni gondolt világától eltekintünk, a helyszín és az emlékhellyel kapcsolatos javaslat mindenképpen alkalmas a továbbgondolásra, de legalábbis méltó a vitára. A Honvéd Főparancsnokság épületszoborként történő újratervezése és a környezetének nemzeti emlékhelyhez méltó, az élményszerű megismerést, bejárást segítő rendezése, megfontolásra érdemes javaslat, amely kiemeli ezt a helyszínt a pályázatban javasolt budapesti helyszínek közül.

Budapest 2016.06.04.
Matus István építészmérnök



1: a MÉM „olyan név, írta Dawkins, ami „a kulturális átadás egységének vagy az utánzás, az imitáció egységének gondolatát hordozza". Dawkins felvetette annak lehetőségét, hogy az evolúció-elmélet kiterjeszthető a kultúra elemeire is. Így a „gén" analógiájára megalkotta a mém szót, amelyekkel a kultúra feltételezett, másolható és másolódó alapegységeit jelölte." (https://hu.wikipedia.org/wiki/Mém)
2:  Látogató és turista.  (Mielőtt valaki a szemünkre vetné, hogy az emlékhelyet nem a turistáknak készítjük, kénytelen vagyok felhívni arra a figyelmet, hogy a várban ma kevesebb, mint 2000 ember lakik, mindenki más  - a gyerekeink is - látogató és turista).
3: rekonstrukció. Felújítás, visszaállítás az eredeti formába

Projekt infó:

Az első világháború hőseinek központi emlékhelye - ötletpályázat
43. sz. pályázat
Építészek: Hegedűs Balázs, Matus István
Munkatársak: Herman Dániel építész hallgató, Bogdán Csilla füzet-grafika (Hidasi György vázlatrajz Budavár-Dísz tér 17 pályázat)