"Az épületeknek van pszichikai hatásuk, erről szólnak a térkísérletek..."

Z. Halmágyi Judittal ars poeticájáról és szakmai terveiről beszélgettünk.

Z. Halmágyi Judittal ars poeticájáról és szakmai terveiről beszélgettünk.

ÉF: Gondolom, új szakasz kezdődött az életedben, amikor kiváltál a Virág Csabával közös irodából?

ZHJ: Az előzményekről nem szeretnék beszélni, de a március végén bekövetkezett szétválás már másfél-két éve benne volt a levegőben. Amikor - mondhatni közös megegyezéssel - szétváltunk, egy hónapot adtam magamnak, hogy kitaláljam, mit fogok csinálni. Egyértelmű volt számomra, hogy függetlenségemet és a helyet, amit a pályán eltöltött évek alatt kiküzdöttem magamnak, nem szeretném feladni. Úgy érzem, a piac is most kezd beérni az újszerű formavilágú épületek befogadására. Ekkor találkoztam Fónagy Dórával, a Lucia Laura Interni tulajdonosával, aki meghívott, hogy közösen hozzunk létre egy építészeti-belsőépítészeti stúdiót Lucia Laura Interni és Z. H. J. néven. Augusztus végéig dolgozunk együtt.

ÉF: És szeptembertől?

ZHJ: Júniusban Erick van Egeraat felkért, hogy vegyek részt a budapesti irodájában folyó munkában, amit szeptembertől el is vállaltam. A budapesti iroda létrehozásában Tiba Jánosnak volt jelentős szerepe, aki a továbbiakban is stúdióvezetőként fog dolgozni. Én vezető építészként csatlakozom a csapathoz, koncepcionális tervezéssel foglalkozom majd, az eredeti építészeti ötlet minőségének megtartásáért leszek felelős. Szeretnénk nemzetközi pályázatokon is részt venni. Elképzelhető, hogy én is szerzek megbízásokat az iroda számára, de csak azzal a feltétellel fogadunk el felkéréseket, ha a megbízó vállalja, hogy az épület pontosan terv szerint fog megépülni.

Visszatérve a jelenre, a Lucia Laura Interniben folyó munkára: a tervezéssel párhuzamosan nagyszabású program indult. Célunk a vizuális kultúra fejlesztése és terjesztése. Dóra megnyitotta új üzletét a belvárosban: a Bécsi utcában, ahol a közelmúltban már lejátszódott néhány esemény: kiállítások a papír és a műanyag tárgykörében, előadásokkal és akciókkal tarkítva. A leendő központ a koncepcióhoz lazábban-szorosabban kapcsolódó tevékenységeknek ad majd otthont: lesz itt kávéház, kisterem és előadótér az emeleten, itt működik majd a tervezőiroda vagy műterem, ahol építészek, belsőépítészek, valamint egy grafikai kreatív stúdió munkatársai dolgoznak együtt, és szeretnénk kialakítani az alkalmazott művészetek könyvesboltját is. Lovas Cecília vezetésével a bécsi MAK és az Architektur Centrum mintájára előadássorozatot szeretnénk indítani neves építészek, formatervezők, alkalmazott képzőművészettel foglalkozó szakemberek meghívásával.

ÉF: Beszéljünk egy kicsit rólad! Hol tartasz a pályádon, mit tekintesz eredménynek?

ZHJ: Fantasztikus 16 év van mögöttem, akármi történt is a végén. Továbbra is mesteremnek tekintem Virág Csabát, akinél egyetemista korom óta tanultam és dolgoztam. A közös munkákban tetten érhető a kölcsönös egymásra hatás. Rengeteget tanultam tőle: ő sokkal inkább a földön járt, nagyon erős rutint adott át, én pedig laza szellemi alkotást, szabad fantáziálást tudtam adni, és ez visszahatott az ő munkáira is. De a tervezés nemcsak alkotási folyamat, hanem végig kell tudni vinni, összehangolni a társtervezőket, lebonyolítani a művezetést.
Hogy mit értünk el? Azt, hogy a posztmodern viharában ő is és én is önmagunk tudtunk maradni. Ez elég kemény dolog volt, tartást igényelt, enyhén szólva nem volt rá vevő a piacon. Sokat pályáztunk, rengeteg épületünk nem épült fel. Persze érezhető volt egy finom stiláris különállás, ami a mostanra beérett szétválásunkat nagyrészt indokolja. De hihetetlenül élveztük az együtt-tervezést a Kálvin téren, egyébként itt hangsúlyoznom kell, hogy a városépítészeti megfogalmazás Virág Csaba zsenijét dicséri. Ez az erős kompozíció az ő fejében született meg, és én a magam módján ezt a koncepciót szolgáltam, amikor a kis Kálvint terveztem. S miután ez közös műteremmunka volt – így amennyire Virág Csabát is dicséri a kis Kálvin –, legalább annyira szeretném megemlíteni Göcsei Sándor nevét, akinek a konstrukció köszönhető, és nem szabad elfeledkezni a többiekről sem: alkotótársaim voltak még Karácsony Ilona, Fehér Zoltán és a kezdetek kezdetén Takács Zsófia is.

ÉF: Biztos nagyon erős trauma volt kiszakadni ebből a közösségből, de megmaradt-e a kapcsolatod a szakma tágabb közösségeivel? Vannak olyan csoportok, akikkel egy nyelvet beszélsz, vagy akikkel szorosabban tartozol egy körbe?

ZHJ: Igen, fájdalmas az elválás, de az elszakadás nem végleges, és nem jelenti azt, hogy nem fogunk soha együtt dolgozni. Máris sikerült megállapodnunk abban, hogy a Kálvin téri ház megvédése érdekében együtt fogunk fellépni: a tervben meghatározott éjszakai fényhatásokhoz és cégfeliratozási rendhez ragaszkodunk, a változtatásokat közös erővel szeretnénk megakadályozni. Egyébként rengeteg dologban veszek részt aktívan, a középülettervezési tanszéken külső, meghívott konzulens vagyok, magyar, francia, spanyol diákjaim vannak. Hihetetlen frissességet és szellemi örömet jelent nekem a tanítás. Az építész társadalom szervezetei is adnak feladatot: a Kamarában a külföldi kapcsolatokkal foglalkozom, a MÉSZ keretében továbbra is a magyar EUROPAN egyik szervezője vagyok. Örülök, ha egy-egy építészeti esemény alkalmával találkozom kollégáimmal. Vannak persze, akik különösen kedvesek nekem: Cságoly Ferenc, Keller Ferenc, Jancsó Miklós, Dankó Zsófia a Kör Építészstúdióból vagy Janesch Péter, Karácsony Tamás, valamint Komjáthy Attila.

ÉF: Ez a lényeg: az "elanyagtalanítás"?

ZHJ: Nem, mert valamikor éppen meg kell ragadni a formát: "oldás és kötés", egyszer nagyon keményen megfogom, érzem, tapinthatom, tömege van, robosztus, és ugyanakkor a következő pillanatban olyan vizuális élményben van részünk, amitől a tér szubtilis lesz, a tükröződések miatt nem érzékelhető a tér határa. Egyre kevesebb az időnk, életünk folyamatosan gyorsul, ennek kifejezésére törekszem az építészet eszközeivel. Szeretném, ha az épületben haladva olyan térélmények vagy térhatások érnék a használót, amelyek állandó izgalmat jelentenek. Meglepetések, elképedések vagy éppen megnyugvások várják az embert haladtában, hatnak a hangulatára. Egy statikus épület is tud dinamikus hatást kifejteni, képes az idő felgyorsulását és a térbeli mozgást kifejezni. Van az épületnek egy nyugodt arcéle, ahol jó leülni, ugyanakkor, ha elszáguldok a Kálvin téren, ezen az átjáró házon vagy folyosón, akkor dinamikusnak érzem: egy pillanatra megállítja a szemet, és már suhanok is tovább.

ÉF: Jellemző a magyar építészetre a filozofikus, koncepcionális alkotás?

ZHJ: Igen, Janesch Péterék munkái például ilyenek. Amikor tervezni kezdünk, félre kell tennünk az öt perc alatt feldobott funkciósémát, és meg kell engednünk , hogy hasson ránk a tér. Meg kell ismernünk történelmét, emberi vonatkozásait, és először a hangulatokat kell rögzíteni: tömegvíziókat, színeket, sokszor zenéhez hasonló ötleteket.
Ezek a kísérletek kapcsolódnak a belsőépítészet kontra építészet problémához: ahhoz a kérdéshez, hogy hogyan oldható fel a határ a külső és a belső között. Ahogy például Jean Nouvel luzerni szállodájában a szobabelső kivetül az utcára, és a homlokzat részévé válik.
A felgyorsult technológiai fejlődés, az új építési anyagok alkalmazása is lehetőséget teremt a funkció és a hangulatok összhangjának megteremtésére: például az üvegek, üvegfödémek területén. Üvegfödémen nem mernek járni az emberek, hiszen látják maguk alatt a húsz méteres mélységet, ami nem kellemes, vagyis hiába virtuóz megoldás, nem szerencsés alkalmazni. A diffúz üveg azonban megoldja a problémát. Két üvegréteg közé egy krómacél rácsot tesznek, egy mikro-lamellasort, amely attól függően, hogy milyen rasztert képvisel, másképp szűri át a látványt. Ha frontálisan nézek rá, akkor élesen látok egy adott területet, de oldalról nézve egy pointillista festményhez hasonlóan pixelekre esik szét a kép. Ahol éppen állok, nem átlátszó, amikor járok, nem érzem rosszul magam, de ha hatvan fokos szögben arrébb nézek, akkor látom elindulni a ház egy részletét: megjelenik egy szürreális látvány: jégbe fagyott virágok.