"Az európai kultúra számára is fontos házakat kell produkálnunk."

Pásztor Erika Katalina interjúja Hartvig Lajos építésszel, az Építészfórum 15 év tranzit című kiállításához.

Építészfórum: Hogy érzed magad ebben a világban?

Hartvig Lajos: Köszönöm szépen, jól vagyok. Egyrészt a világot, amiben élünk, hallatlanul izgalmasnak tartom, másrészt nekem van arra egy gyakorlatom, hogy az ember megtanulja magát akkor is jól érezni, ha a külső körülmények ezt különösebben nem indokolják.

Éf: Hogy csinálod?

HL: Ne úgy képzeld el, hogy reggel felkelek, belenézek a tükörbe és mosolygok, mint ahogy azt általában a pozitivisták teszik. Szerintem nemcsak ebben a szakmában, hanem általában az embernek szüksége van arra, hogy ha valamit csinál, akkor időnként szakítson arra időt, hogy megálljon egy pillanatra, végignézzen azon, amit csinált, elmosolyodjon, kicsit megveregesse a saját vállát, és megpróbáljon örülni a sikereknek. Ez muníciót ad a többi napra, s arról szól, hogy ha az ember rajzol egy jó homlokzatot, ami lehet, hogy csak neki tetszik, vagy kitalál egy jó gondolatmenetet, akkor azt értékelje, örüljön neki. Ha letett az ember valamit az asztalra, akkor annak kell tudni örülni. Túl sok világvége-filozófia nyer teret az ember életében. Én ezeknek nem hiszek, mert egyrészt nem jó, ha elhiszi őket az ember, másrészt logikailag sem hiszem el őket. Harmadrészt pedig van egy képem arról, hogy hogyan éli az ember az életét. Mintha az élet maga az úszás lenne: az ember benéz magának egy célt a víz alatt, aztán megpróbál úszni afelé, és nem néz körül, hogy jó helyen jár-e, aztán felbukkan, körülnéz, hogy merre van, megint lebukik és elkezd úszni valamerre. Hogy mi a cél, azt Madách úgy fogalmazta meg, hogy a küzdés maga, én ezt egy kis képzavarral úgy, hogy az úszás maga. Tehát tudni kell, hogy néha fel kell jönni, körül kell nézni és meg kell nézni, hogy merre tartunk. Én nem gondolom, hogy az embernek fel kell tennie az életét egy vagy két dolgora. Folyik, folyik, és az ember megpróbálja bizonyos célok felé irányítani a cselekedeteit, de számomra teljesen elfogadható, hogy az ember negyvenegynehány évesen hátat fordít annak, amit addig csinált, és tök mással kezd foglalkozni. Nem túl praktikus húzás, de teljesen el tudom fogadni.

Éf: Te hány dologra tetted fel az életedet?

HL: Numerikusan azt hiszem kettő vagy három dologra. Ezt kicsit nehéz megfogalmazni. Az, hogy egy építészembernek mi a célja, talán elég egyértelműen, reneszánsz módon megfogalmazható, mint ahogy Albertiék szeretik tök őszintén a saját hiúságukat szavakba önteni: az ember házakat csinál a saját és a világ dicsőségére. Ma nagyon kevesen mondják ki ezt, a reneszánszban sokkal könnyebb volt kimondani. A másik cél, hogy az ember ezt a kis életét lehetőleg boldogan élje le, a harmadik meg, hogy utód maradjon utána.

Éf: Mennyit dolgozol egy nap?

HL: Ez nagyon változó, attól függ, hogy a munkák hogyan csoportosulnak. Általában nyolc-tíz órát, de ha pályázat van, vagy leadási határidő, akkor nagyon könnyen belecsúszunk az éjszakába. Sokkal többet dolgozom, mint szeretnék, de szerintem ez az építészszakmában benne van. Arról is van egy gondolatom, hogy az építészek miért dolgoznak sokkal többet, mint amennyit általában szükséges volna, és ráadásul miért késnek le minden határidőt, vagy miért minden az utolsó pillanatban van kész. Ez nagyon egyszerű: ha az ember lelkiismeretesen csinálja ezt a szakmát, akkor azokkal a megoldásokkal, amiket addig érlelt ki, sosem lesz száz százalékosan elégedett. Nagyon kevés kompromisszummentes ház van, amire azt mondod, hogy erre már semmit nem lehetett volna jobban kitalálni, és az ember addig tököl, amíg rájön, hogy itt a határidő és ideje lenne valamit befejezni. De akkor még mindig hozzá akar tenni egy kicsit, és szükségszerű, hogy éjszakázás, hétvégézés és határidőcsúszás van. Ez nem attól van, hogy az építészek lusták vagy képtelenek megérteni azt, hogy valaminek itt a vége, fuss el véle, hanem aki lelkiismeretesen csinálja ezt a szakmát, az óhatatlanul így dolgozik. Ennek az az eredménye, hogy az ember sokat dolgozik.

Éf: Hány embered van?

HL: Az irodában 22 fő dolgozik, ez elég sűrűn változik, mennek és jönnek a fiatalok. Ez részint a kor sajátossága, az összes fejvadász cég azt sugallja, és egyébként is benne van a levegőben, hogy két-három évente munkahelyet kell változtatni. Egyébként ezzel nagyjából egyet is értek. Amikor kijön valaki az egyetemről, akkor próbáljon meg minél több dolgot megismerni minél több oldalról, lehetőleg menjen ki külföldre, ne is egy helyre, hanem ha lehet, akkor több helyre. Az irodában fluktuáció van, jönnek-mennek vérmérséklet szerint a fiatalok, és ez az iroda életébe egyfajta pezsgést hoz.

Éf: Mekkora irodának számít ez Magyarországon?

HL: Vannak nagyobb és kisebb irodák, egy ekkora létszám szerintem praktikus olyan értelemben, hogy nincs olyan építészeti feladat, amit egy ekkora irodával ne tudnánk megcsinálni. Egyfajta erőt is képvisel. Ez a létszám nagyjából az építészekről szól, beleértve az adminisztrációt, a rendszergazdánkat és jómagunkat is. A társtervezők külsősök.

Éf: Min dolgoztok most?

HL: A legfontosabb feladatunk elsősorban a Várkertbazár, ami egy hosszú, nyúlós történet, most már lassan másfél éve foglalkozunk vele. Ennek az Ybl-épületegyüttesnek a felújítását, továbbépítését, hasznosítását tervezzük, és küzdünk a különböző zsűrikkel és hivatalnokokkal, részint a saját megrendelőkkel is. Ezzel a történettel remélem, hogy hamarosan célba érünk. Ami még most egy számomra nagyon érdekes projekt, és úgy tűnik, hogy lesz belőle valami, az a berlini Collegium Hungaricum, ami egy pályázat volt, és sikerült megnyernünk. Az első díjat elhoztuk, de szerződésünk még nincsen, köztes állapotban vagyunk. Berlinben építeni nagyon érdekes, németekkel együtt, abban a közegben, ahol én két évet dolgoztam. De egy iroda alkalmazottjaként dolgozni más, mint saját tervet képviselni. Van még egy csomó más projektünk is, irodaházak, lakóépületek, amelyek nagyon fontosak az iroda életében, de most ez a kettő a legfontosabb.

Éf: Boldog vagy és úgy érzed, hogy ez a világ, amiben élünk, izgalmas. Sosem volt gondod abból, hogy amit tervezel, az nem úgy épül meg, ahogy megtervezted? Vagy ez is része ennek az izgalmas világnak?

HL: Nyilván az ember bosszankodik, mindenféle bajai vannak amiatt, hogy a dolgok nem úgy mennek, mint ahogy szeretné, de ez nem kifejezetten annak a kérdése, hogy egy kivitelező mit ront el, vagy hogy egy rossz megrendelő hogyan nyomja rá az ember terveire a saját rossz ízlését és elképzeléseit. Ha tágítjuk ezt a kört, akkor az építészeti közeg a kérdés, amiben az ember alkotni óhajt - illetve más oldalról, amiben alkotni kényszerül. Itt ez a nagy mai magyar valóság, amiben meg kell próbálni olyan házakat tervezni és építeni, amelyek olyan kulturális értékeket hordoznak, amely már deklaratíve nem csak bennünket kell, hogy érdekeljenek. Az EU tagjaiként nem csak magunknak építünk. Ha be akarunk kapcsolódni egy olyan kultúrának a vérkeringésébe, ami egész Európát jellemzi, akkor olyan házakat kell tudnunk produkálni, esetleg nemcsak Budapesten vagy Magyarországon, hanem külföldön is, ami általában az európai kultúra számára is fontos. Itt van a dolog veleje szerintem, hogy itt ma Magyarországon sajnos nemigen tudok olyan épületről, amit érdemes lenne megmutatni egy külföldi építésznek, hogy ezt nézd meg, ezt mi csináltuk, magyarok. És az, hogy ma Magyarországon nincs egy olyan építész - beleértve a legnagyobb sztárépítészeket is -, akinek a neve bármelyik jól tájékozott külföldi építész számára ismerősen cseng, az egy kicsit elkeserítő. Ezt már irodalmároknak, filmeseknek, zenészeknek, akik kimentek ebből az országból, és külföldön is tudtak magunknak nevet szerezni, sikerült megcsinálniuk. Nekünk építészeknek ez valahogy nem sikerül, és mi valahogy mindig a társadalomban, a megbízókban, a kivitelezőben keressük ennek az okát, holott szerintem bennünk van a hiba, a saját tájékozatlanságunkban, kulturálatlanságunkban, illetve abban, hogy nem vagyunk képesek rányitni a szemünket a külvilágra, nem vagyunk képesek látni, hogy mi az, hogy európai építészet, és nem vagyunk képesek belekapcsolódni ebbe a kultúrkörbe, nem tudunk olyat letenni az asztalra, ami markánsan érvényesülni tud. Ha valaki valaha csinálna egy összegzést arról, hogy a magyar építészek mennyit jelennek meg külföldi lapokban, (tudósoknál erre teljesen precíz nyilvántartás van), tehát hogy hány cikket jelentet meg az ember és milyen súlyú külföldi lapokban, illetve hogy milyen az idézettségük, akkor nagyon elkeserítő lenne a helyzet. Az, hogy mi folyik itt Magyarországon, kvázi nem érdekel nagyon senkit egyelőre.

Éf: Azon dolgozol, hogy ez változzon.

HL: Nyilván azért dolgozik az ember, hogy ez megváltozzon. Kicsit kacskaringósan odaérkeztem, amire az előző kérdés vonatkozott, hogy az épületeket, amiket az ember tervez, nem a kivitelezők rontják el. Az már csak az i-re a pont. Hanem, ha nem sikerül valóban olyan házat építeni, ami az ember a saját legbátrabb, legkreatívabb bensőjéből kifolyik, akkor azt nem a kivitelező, nem is a megbízók, nem a zsűrik, nem a városi hivatalnokok, a környezet, hanem ez az egész együtt okozza. Ha nem jön létre az, amit az ember a legbelsejében megfogalmazva meg akar valósítani, az nagyon nagy részt már ott eldől, hogy az emberben néhány év gyakorlat után működik az öncenzúra, hogy ez úgysem fog átmenni, ezt úgyis felesleges megpróbálni, és erre számtalan példa van itt Budapesten. Számtalan grandiózus, nagyvonalú, kreatív terv, ami így megy a falhoz és így csattan el, és előbb-utóbb megvonja az ember a vállát, hogy ugyan már, úgysem lesz belőle semmi. És ez a legnagyobb baj. Hogy ez meg fog-e változni? Biztos vagyok benne, hogy igen. Előbb-utóbb Budapest is olyan terepe lesz az építészetnek, mint Párizs, Zürich, Graz. És jönnek ide az európai építészek, terveznek szép házakat. És remélem, hogy el fogjuk majd érni azt is, hogy a Kamara nem belülről nyomja majd minden erejével az ajtókat, hogy nehogy ezek bejöjjenek, hanem beengedik őket. Szóval jönnek ide, és szép házakat építenek, és a magyar építészek pedig megtanulják tőlük, hogy hogyan lehet építkezni. Fogják a batyujukat, és mennek külföldre munkát vállalni, és nem úgy, hogy beülnek egy irodába alkalmazottként vonalakat húzni, hanem megbízásokat szereznek és irodákat nyitnak külföldi nagyvárosokban.

Éf: Szeretnél külföldön irodát nyitni?

HL: Hát hogyne szeretnék. Mindenképpen. De ez a dolgok legtermészetesebb rendje, ha belegondolsz. Európában az építészeknek, akiknek van megbízásuk, azok mennek külföldre. De nemcsak Európába, hanem Pekingbe meg a Távol-Keletre.

Éf: A legközelebbi irodád Pekingben fog megnyílni?

HL: Nem akarom azt mondani, hogy ez nekünk célunk. Ahhoz, hogy az ember valóban úgy gondolja, hogy Európában él, ha valóban felfogja, hogy mi ennek a dolognak a természete, akkor ez olyan dolog kell legyen, hogy odaballagok a vízcsaphoz, kinyitom és egy pohár vizet megiszom. Ez ma még sci-finek tűnik, de tíz év múlva ez mindenkinek valóság kell, hogy legyen. Mert ha nem lesz valóság, akkor valóban az a rémkép él, hogy jönnek ide a külföldi építészek, és azok a hazai építészek, akik nem képesek megtanulni azt, hogy hogyan lehet munkát szerezni Európában, azok tényleg nem fogják megkeresni a vizet sem.

Éf: Indultok európai pályázatokon?

HL: Nemzetközi pályázatokon viszonylag ritkán indulunk, még nagyon kicsik a lehetőségek, és ez az egész EU-s dolog elég friss. A Collegium Hungaricum nemzetközi pályázat volt, de nem teljes európai körben írták ki. Azt viszont meg kellene tanulni, hogy az EU-s építészeti pályázatokon hogyan kell részt venni, hogyan kell megcsinálni a tervezést, és hogyan kell megnyerni. Ugyanis Európa részei vagyunk és pályázni amúgy is nagyszerű.

2004. június
Pásztor Erika Katalina
epiteszforum.hu