Emberek/Interjú
Az üveghegyen innen - Interjú Yoshio Taniguchi építésszel
2005.07.26. 12:43
1997 óta ismert a világ előtt. Ekkor nyerte meg a New Yorki Modern Művészetek Múzeuma (MoMA) idén elkészült bővítésének meghívásos pályázatát.
1997 óta ismert a világ előtt. Ekkor nyerte meg a New Yorki Modern Művészetek Múzeuma (MoMA) idén elkészült bővítésének meghívásos pályázatát. A Kenzo Tange-tanítvány, hatvannyolc éves Taniguchi nem tagja a világépítészet legfiatalabb generációjának, s Japánban sem tartozik a Toyo Ito, Kazuyo Sejima, Ryue Nishizawa, avagy Arata Isozaki fémjelezte progresszív élvonalba. Az új MoMÁban is testet öltött decens építészetével egyéni úton jár. Taniguchi június 27-én, Debrecenbe látogatott, ahol részt vett az életművét bemutató Az üveghegyen túl című kiállítás megnyitóján, és egyúttal tárgyalásokat folytatott a cívis város vezetésével. Debrecen az Európa Kulturális Fővárosa címre benyújtandó pályázata kulcsfontosságú elemének ígérkezik a Taniguchitól tervezendő "üveghegy".
Építészfórum: Mit gondol a sztárdesignerekről? Annak, hogy most Debrecenben látjuk, nyilván van némi köze ahhoz, hogy a MoMA újjáépítésével Ön is sztárépítész lett.
Yoshio Taniguchi: Nem tudom. Nézze, eddig senkit sem kérdeztem még meg arról, miért engem választott Debrecen városa. Tényleg nem tudom, kit és miért érdekel itt az építészetem.
ÉF: Valóban igaz, hogy ötlete sincs, miért éppen Önt kérték fel egy esetleges együttműködésre?
YT: Igen, így van, fogalmam sincs erről. Ma délután a város polgármesterétől talán majd megtudom, mit is várnak tőlem valójában.
ÉF: Úgy veszem ki a szavaiból, hogy a dolog politikai része érthetően nemigen érdekli Önt, s az építészeti megoldásokra koncentrál.
YT: Nézze, nyilván számolnunk kell valaminő az építészetem iránt megnyilvánuló érdeklődéssel. Annak, hogy engem kerestek meg sok más építész helyett, feltehetően ez volt az oka. Mindenesetre, nyilván jó dolog volna, ha megkérdeznék itt valakit, hogy miért is engem választottak; hogy miért is vagyok itt? S akkor egyúttal azt is elmondhatom majd, hogy a felkérésre tudok-e megoldást javasolni, avagy sem.
ÉF: Nos, azért is kérdeztem az előbb, mit gondol a sztárdesignerek jelenségéről, mert az Európai Kulturális Főváros 2010 címért folyó versenyben nyilván sokat nyomhat a latban Magyarországon, hogy egy nemzetközi hírnevet szerzett építész tervez majd köztéri installációt Debrecenben.
YT: Sosem hallottam még a sztárdesigner kifejezést, így nem tudom, mit is jelenthet ez a dolog. Nézze, egy művész, így egy építész munkájának megítélésekor nem a neve, hanem az alkotásai fontosak. Nem érdekel tehát, hogy számított-e a nevem a választáskor, avagy sem. Én akkor vagyok boldog, ha valaki a munkáimról tud, s az épületeim értékét ismeri el.
ÉF: Valóban hisz abban, hogy egyáltalán nem számít a világhír?
YT: Így van, hiszek benne! Nézze, a MoMA megtervezése előtt sohasem adtam interjút, mert elhatárolódtam attól, hogy bárkinek is beszéljek az építészetről, hiszen úgy vélem, az épületeim nem szorulnak magyarázatra, mert mindent elmondanak magukról. Miért kellene nekem megmagyaráznom, mit jelentenek az épületeim? Így van ez az írókkal, vagy a zeneszerzőkkel is, egy komponistának sem kell például elmagyaráznia, miért komponálta ezt a szimfóniát vagy azt a vonósnégyest; ezek immár léteznek önmagukban, s zenehallgatók tábora dönti el, hogy tetszik-e a muzsika, vagy sem. Én nem szavakkal fejezem ki önmagam, hanem az építészetemmel, ezért egyáltalán nem szeretném, ha sztárként tartanának számon, ha egyáltalán van annak bármi jelentősége, hogy sztár vagyok-e vagy sem.
ÉF: A mediatizált építészet korában az épített környezet jelentése gyakran azon múlik, hogy milyen - adott esetben politikai vagy üzleti célokra - használják fel az épületeket, avagy az építészek nevét a médiában. Ez a márkaépítő stratégia bizony rendre felülírja a hagyományos tervezői megfontolásokat, ha tetszik, ha nem.
YT: Mint már mondtam, a MoMA előtt sosem adtam interjút, sőt még az arcképem sem jelent meg egyetlen egy építészeti újságban sem. Sőt, a MoMA előtt semmit sem építettem Japán határain kívül. Aztán amikor elkezdtem dolgozni a MoMA tervein, egyszercsak minden megváltozott, a megrendelőim kifejezetten kértek arra, hogy mondjam el a nyilvánosságnak, most éppen mivel foglalkozom, hogyan áll a MoMA tervezése. Beszélnem kellett építészetemről, hogy elmondjam az érdeklődőknek, mi mit jelent a terveimben, mit miért teszek éppen. Eleinte jeleztem, hogy nem hiszek ebben, s nem szeretnék nyilatkozni a témában, ám New Yorkban annyira sokan kérték, beszéljek a munkámról, hogy végül beadtam a derekam. Azt gondoltam, ez nem Japán, itt tehát úgy látszik, el kell mesélnem, mivel foglalkozik egy építész. Nos, ugyanez a helyzet most is, itt is beszélnem kell az építészetemről, hát megteszem, ám úgy vélem, ha valakit igazán érdekel a munkám, menjen el Japánba, s nézze meg az épületeimet. Ez vonatkozik az itteni döntéshozókra is, azt hiszem. Ha a nevem miatt választottak volna most ki, az bizony nagyon veszélyes ügy volna. A jó döntéshez meg kell ismerni az építészetemet Japánban vagy New Yorkban.
ÉF: Ön múzeumépítészetével lett Japánban is, és a világban is híres. A múzeumépítészet ma kulcskérdés a világépítészetben, mondana nekem pár szót arról, hogyan vélekedik a témáról most, 2005-ben?
YT: Arról, hogy milyennek kell lennie egy múzeumnak a 21. században, általánosságban nem tudok nyilatkozni, hiszen számos különféle múzeum létezik, mind-mind különféle missziókkal. Mint például a Frank O. Gehry tervezte múzeum Bilbaóban, melynek az a célja, hogy egy alapvetően nyugodt városban új típusú városi aktivitást, illetve új városi funkciókat teremtsen. A MoMA esetében egészen más volt a helyzet. New York eleve pezsgő építészeti kontextust nyújtott a régi MoMA számára is, nekem tehát csupán annyi dolgom volt, hogy egy a városi szövettől nem elütő, alapvetően funkcionális új épületegyüttes tervezzek, olyan új tereket, melyek megfelelnek a műalkotások bemutatási és tárolási kívánalmainak, s egyúttal ideális környezetet biztosítanak a műértő és műélvező közönség találkozásaihoz is. Mint bizonyára tudja, a MoMA előtt is számtalan múzeumot, illetve kiállításoknak teret adó épületet terveztem. Egyszer például "szemétmúzeumot" is, mégpedig Hirosimában. Japánban rengeteg a szemét, ám gondosan elrejtik azt az emberek szeme elől, akik így nemigen gondolkodnak el azon, vajon nem kellene-e csökkentenünk a szemétkibocsátásunkat? Így volt ez annak a szemétégetőnek - a hirosimai Naka Incineration Plantnek - az esetében is, amiből a "szemétmúzeumot" terveztem. Ott állt ez a gyár az utca végén, de senki sem tudta, mi is az valójában. Az emberek azonban szeretik tudni, mi veszi őket körül, így tehát kíváncsiak, avagy épp gyanakvóak. Amikor pedig a környék lakói megtudták, mire is szolgál az ipari épület, természetesen azt szerették volna, ha a városvezetés rövid úton eltünteti az épületet a területről. Ha pedig ez nem lehetséges, akkor legalább nézzen ki úgy az új épület, mintha valami barátságosabb funkciója volna. Amikor ezzel a problémával megkerestek az illetékesek, én azt javasoltam, ezt a közösség szempontjából kulcsfontosságú üzemet ne dugjuk el az emberek elől, épp ellenkezőleg, amennyire csak lehetséges, tegyük azt transzparenssé. Így végül egy üvegfolyosót építettünk, hogy megmutassuk, mi van a falakon belül. Némelyik gép odabent olyan gyönyörű, mint egy kortárs szobor. Az emberek pedig kedvelik az efféle új látványosságot városukban. Az üvegfolyosó egyébként a tengerpartra vezet a szemétfeldolgozón keresztül, így amikor az emberek átsétálnak rajta, látván az egyébként rendkívül tetszetős ipari kulisszákat, módjukban áll elgondolkodni azokon a környezetvédelmi problémákon, amiket a városnak meg kell oldania a jövőben.
ÉF: Ami az efféle kontextusérzékeny köztervezés (public design) kérdéseit illeti, van-e már Önnek hasonlóan szellemes ötlete a debreceni főtérre építendő "üvegheggyel" kapcsolatban?
YT: Ez megint nehéz kérdés. Mindaz, amit eddig elmondtak nekem az "üveghegy" mesebeli fantáziaképéről, azt sejteti, hogy óvatosnak kell lennem. Óvatosnak, hiszen a fantáziaképek lényege, hogy nem testesülnek meg a valóságban. Nem szabad tehát lerombolnom a mesebeli tárgyhoz kötődő fantáziavilágot, amikor a debreceni üveghegyet tervezem.
ÉF: Mennyire ismeri ön a magyar mesevilág üveghegyét?
YT: Még sokat kell megtudnom róla, ahhoz, hogy megtaláljam a megfelelő építészeti megoldást a feladatra. Mint mondtam, óvatosnak kell lennem, mert az álmok megvalósulása bizonyos értelemben mindig kiábrándító egy csöppet, hiszen a valóság sosem kelhet versenyre a fantázia világával.
ÉF: Tudja, mi a legnagyobb gond az üvegheggyel? Ami mögötte van. Ez bizony a világvége, akárhogy is vesszük. Márpedig meglehetősen érdekes mindezt a debreceni főtéren elképzelni.
YT: Igen, már most, hogy alig ismerem még az üveghegy mesebeli szerepét, sejtem, hogy nem lesz könnyű dolgom. S bármit is tervezek a jövőben, könnyű lesz azt kritizálni. A valóság ugyanis mindig prózaibb, mint az álmaink. Míg a képzelet határtalan, addig az építészetnek bizony vannak határai. Talán megkérem majd a polgármester urat, hogy nevezzük a projektet másképpen. Meglátjuk!
ÉF: Végül meg tudná nekem mondani, Ön szerint melyek a kortárs világépítészet legfontosabb kérdései, avagy problémái?
YT: Nézze, a problémák egyúttal lehetőségeket is jelentenek. Itt van például a számítógéppel segített tervezés (CAD) kérdése. Ma már nincsenek technológiai korlátaink, azt tervezünk, amit csak akarunk, és tulajdonképpen bármi meg is építhető. Itt van aztán az előregyártás esete, ami az építészetet az ipari formatervezéssel hozza szoros kapcsolatba, az építészet az előregyártás új technológiáival immár gyárakban készül, s nem az építkezés helyszínén. A formákkal való játék ma korlátlan az építészetben. Ám ugyanakkor az ökológiai kontroll kérdésein is túllépnek egyesek. Könnyedén tervezhetünk mesterséges klímát például. Akármilyen klímát teremthetünk Afrikában, New Yorkban, vagy akár Japánban, nem függünk többé az időjárástól. Mindez sosem látott szabadságot ad az építészeknek mind stiláris, mind pedig technikai értelemben. Az építészek ma korlátlanul játszhatnak a formákkal, s ez nagyon inspiráló, ám ugyanakkor felvet jó pár aggasztó kérdést is. Jó-e az, ha klímától, a természeti és épített környezettől, illetve történelemtől függetlenül tervezhetünk épületeket? Jó-e az, ha eltekinthetünk a kontextustól? Nem hiszem. Én mindenesetre arra törekszem Debrecenben, hogy megértsem a kontextust.
Szentpéteri Márton
A cikk megjelent a Magyar Narancs 2005. július 21-i számában.
portréfotó: Szentpéteri Márton
fotó: Taniguchi and Associates (Yoshio Taniguchi, Shinsuke Takamiya, Brian Aamoth), Krecz & Nádori Kft.
Vélemények (0)