"Cuki" restauráció, ámulatba ejtendő a publikumot — a Budapesti Operettszínház felújítása

Nehéz viszont kikacsintásnak tekinteni a színház felújítását, ez inkább amolyan restaurációs restaurálás. Kerti törpék helyett életnagyságú, panoptikumba illő babák díszítik a közönség-tereket. Hullámvonalak szépelegnek ott is, ahol tökéletesen indokolatlan. Például a mosdóban a tükör körül, vagy a művészbejáró-porta pamlagainál, ahol ráadásul az álmennyezet széle is girbe-gurba, viszont pont alatta a burkolat-váltás nyíl egyenes.

Budapesti Operettszínház

"Cuki" restauráció, ámulatba ejtendő a publikumot

A hosszú évek során sortatarozott pesti színházak között a legfrissebben kiglancolt mű-műemlék, bár sokan igazinak látják. Eredetileg mulató, Somossy Orfeum volt, amit a híres - s meglehetősen túl is becsült - bécsi Fellner és Helmer páros vállalkozott ide (1894; mellette közvetlenül most is mulató működik Moulin Rouge néven). Az eklektikus bérházak udvarába beszuszakolt színpad annyira körbe van építve, hogy bővítésére sok remény nem mutatkozott. Azért 1922-ben, újabb tőkés vállalkozásban átalakították színházzá, ekkor lett Fővárosi Színház, majd egy évvel később Fővárosi Operettszínház. Néhány éves sikerszériák és közben rendre bekövetkező csődök következtek, 1936-1938 között például Bárdos Artúr bérelte Művész Színház néven.

Viszont az épület az ostromot megúszta, s ismét Fővárosi Operettszínház, amikor jött az elkerülhetetlen államosítás. Ezzel együtt került napirendre pár súlyos kérdés: a fő profil az operett vagy a musical, és csak itt van helye e műfajoknak vagy más színházakban is? A kérdés azóta is maradt, viszont közben az épület kétszer is elhasználódott. Előbb 1966-1971 között esett át egy alaposabb felújításon, amikor az uralkodó trendnek megfelelően puritánabbá tették, s nézőterén az ülőhelyeket 1080-ra csökkentették (tervező: BUVÁTI, KÖZTI). Most, az új évezredben sokkal inkább "remixelve" csábítja az ősi és az újsütetű operettrajongókat a pesti Broadway-re.

"Azt remélem, néhány év múlva megint lesz a műfajnak becsülete. Persze a jó operett-előadás mindig sántít. Az operett a szemtelen kikacsintás műfaja, a színészi hatások tárháza." - ezzel az idézettel fejeződik be az a kis füzet, mely a Budapesti Operett Színház rekonstrukciójának befejezése alkalmából jelent meg a Tájak-Korok-Múzeumok Kiskönyvtára sorozat 695. számaként. A kötet szerzője, Gajdó Tamás idézi Kerényi Miklós Gábort, a színház igazgatóját. Majd meglátjuk.

Nehéz viszont kikacsintásnak tekinteni a színház felújítását, ez inkább amolyan restaurációs restaurálás. Kerti törpék helyett életnagyságú, panoptikumba illő babák díszítik a közönség-tereket. Hullámvonalak szépelegnek ott is, ahol tökéletesen indokolatlan. Például a mosdóban a tükör körül, vagy a művészbejáró-porta pamlagainál, ahol ráadásul az álmennyezet széle is girbe-gurba, viszont pont alatta a burkolat-váltás nyíl egyenes. Hatalmas, ormótlan üvegkalickák mögé rejtették a nézőtéren a kísérő fejgépek fülkéit, ami teljességgel érthetetlen, hiszen hol van ma már a beszélő-csöves előadás-vezérlés, ami annak idején nagy újításnak számított az Operaházban. Az ügyelő rég fejhallgatón keresztül adja az utasításokat a világosítóknak.

Amúgy a tatarozást a lehetséges bővítésekkel (kb. 1000 m²) végezték el, és persze korszerű színpadtechnikát építettek be. Színpadát egy bal-hátsó nyúlvánnyal sikerült némileg bővíteni, a székek száma viszont már csak 900. A KÉSZ Kft. volt a felújítás generálvállalkozója, 5,6 milliárd forintért. Ez négyzetméterenként közel 431 ezer forintos költséget jelent! S még egy idézet a füzetből: "A színházbelső - Siklós Mária és Schinagl Gábor belsőépítész munkája - a múzeumi hitelesség helyett inkább a századfordulót idéző hangulatával ejti ámulatba a publikumot." Kérdés, melyik századfordulót idézik, és meddig tart a publikum ámulatba esése? S tud-e a publikum a költségekről? További kérdés, hogy hol volt itt korábban a szecesszió, mert a leírás még ilyesmit is említ, holott eredetileg erről szó sem volt, csakis eklektikáról.

Ma már viszont beütött a szecesszió is, rögtön a bejáratnál, az ajtókat őrző rácsok képében. Eljutottunk oda – röpke 107 év alatt – hogy erre és persze az ámulandó összkép jellemzésére elég egyetlen szó: "cuki".

Vargha Mihály