„Days of Oris”, 2006

Mai európai építészet. Ordasi Zsuzsa beszámolója a zágrábi Oris című építészeti és kulturális folyóirat szimpóziumáról, október 21-22.

A zágrábi Oris című építészeti és kulturális folyóirat október 21-22-én kétnapos építészeti szimpóziumot rendezett a mai európai építészetről. Ez már a hatodik alkalom a nyolc éve működő lap szervezésében, és sikerét mi sem bizonyítja jobban, minthogy a rendezvényt - a korábbi évek tapasztalata nyomán - az 1800 főt is befogadni képes zágrábi Lisinski Hall-ban tartották, amely tele volt részben gyakorló építészekkel, részben pedig építészhallgatókkal. Az érdeklődők szerte Horvátországból jöttek, de Szlovéniából, Szerbiából, Ausztriából is voltak a hallgatóság között. Az előadók pedig Európa egyéb országaiból is érkeztek: Adam Caruso Londonból, Elke Delugan Bécsből, Manuel Gausa, Martinez Lapeňa és Jordi Badia Barcelonából, Han Tümertekin Isztambulból. A nagyágyúk, Hans Hollein és Massimiliano Fuksas, akiket nem kell bemutatni, s akik a szimpózium fénypontját jelenthették volna az előzetes program szerint, sajnos, nem jöttek el. A hazaiak közül pedig Nenad Fabijanič tartott előadást, aki a Horvát Építészszövetség elnöke volt 1999 és 2003 között, s aki ma is meghatározó személyiség a horvát építészek körében.

A szimpozium moderátori feladatát Saša Begovič zágrábi építész vállalta, az 1994-ben alakult jelentős zágrábi 3LHD építésziroda tagja. Az előadók nagy része a saját munkásságát mutatta be, olyan megvalósult alkotásokat, amelyeket az építészeti folyóiratokból már ismerhetünk. Adam Caruso (Caruso St. John Architects) egy régi ipari csarnokból átalakított múzeumot, amely East Londonban egy újabb kortárs gyűjteménynek ad helyet, de új múzeum tervéről is beszélt, amelyet Asconába (Olaszország) terveztek a Lago Maggiore partjára. Előadását arra élezte ki, hogyan oldják meg azt a problémát, hogy a már meglévő épített környezetbe új, karakteres épületet illesszenek be.

Elke Delugan, a 2004-ben alakult Delugan Meissl Associated Architects tagja, hasonló problémát feszegetett, viszont ő különválasztotta a „landscape" és a „cityscape" kérdését, s mindkettőre mutatott általuk tervezett több példát is. Az egyik egy természeti tájba épített családi ház, amelyben a „technika" dominált, s ezzel határozottan elválik a természeti tájtól, a másik pedig, ami egyébként a saját lakása, Bécs belvárosában megvalósult kétszintes tetőráépítés, ahol a tiszta üveg homlokzatú lakásból belátni az egész várost. Delugan azt hangsúlyozta, hogy az építész a mozgást mozdulatlanságba váltja át az épülettel, amely viszont a hatalmas üvegfelületekkel a mozgásra nyit.

---

---

 

A tájba való szervesen illeszkedő épületek témája foglakoztatta Martinez Lapeňat is, de ő új elemként a helyi civilizációs hagyományok problematikájára is felhívta a figyelmet, amelyet a sokféle kultúra keveredését is mutató katalán városokban semmiképpen nem lehet megkerülni. Különösen érvényes ez például a Madridtól 30 km-re délre fekvő Toledo esetében, ahol az arab és keresztény kultúra együttélése nyomán kialakult sűrű beépítésű történelmi várost körülfogó városfal mentén kellett lakónegyedet tervezniük, s ugyanakkor meg kellett oldani a két urbanisztikai együttes összekapcsolását is. Szerencsésnek tekinthető a munkájuk, a városfalat csakis egy helyen átvágó alagút, amely feljárást biztosít a hegyen épült történelmi városba, s ehhez kapcsolódnak a városnak háttal álló a táj felé nyitó lakóházak, ugyanis, a város lakói elfogadták ezeket az új építészeti megoldásokat.

Toledóban tulajdonképpen nem is volt nagyon nehéz a dolguk, hiszen a város mellé, a komplex épített környezet mentén kellett építeniük, viszont Barcelonában a kérdés bonyolultabbnak mutatkozott: 1991-ben indultak az építkezések az Olimpia (1992) befogadására, s ez számos helyi és meghívott hazai és külföldi építésznek, valamint városrendezőnek óriási lehetőséget jelentett, hiszen sok és különböző funkciókat kiszolgáló új negyedet kellett létrehozni a várostól északra a tengerparton, ugyanakkor biztosítani kellett a kapcsolatot az egyébként is sokszínű és sokrétegű várossal. Az új negyedet úgy illesztették a régihez, hogy – bontások árán is - vágtak egy nagy diagonálist, ami követi a városban már létező útszerkezeti megoldásokat, s ami a parton kialakított útba torkollva folytatódik. Ezen utak mentén fűzték fel az olimpiai város korszerű, minden építész egyéni invencióit is szabadon hordozó és jól érvényesítő épületeit. A kapcsolódást viszont még azzal biztosíták, hogy az utak burkolását és aszfaltozását puzzle-módon oldották meg, s ezzel bizonyos folyamatosságot értek el annak a városképi jellegzetességnek a fenntartásában, amelyben igen erősen dominálnak a színkombinációs hagyományok.

Lapeňa volt az első az előadók közül, aki hangsúlyozta, hogy a környezetben megszokott, a környezetre jellemző építőanyagokat kell a mai építésznek is alkalmaznia, mert így tudnak az új épületek szervesen illeszkedni a természeti és urbánus környezetbe egyaránt.
Ezt a gondolatmenetet fejtegette a török előadó, az isztambuli Han Tümertekin is, aki talán még a katalán építészeknél is erősebben figyelembe vette a helyi hagyományokat legyen szó isztambuli (Santral Istambul Energy Museum, 2005), amszterdami (The Economy Bank, 2005) vagy Isztambul környéki munkáiról. Nagyon fontosnak tartotta, hogy az újonnan emelt épület határozottan hordozza korunk jellemzőit és lehetőségeit, de illeszkedjen a környezetbe. Ezt bizonyítandó mutatta be az Isztambulban készült bevásárlóközpontot (Saray shopping mall, Beyoglu, 2005), amely egészen más képet mutat a város felé és egészen mást a tenger felé. Tümertekin minden esetben az egyszerűségre törekedett, s kézenfekvő geometriai formákból alakította ki mind a közösségi, mind pedig a magán felkérésre készült épületeit, köztük a saját házát is, amely egy falu mellett épült a falu házaira jellemző helyi terméskőből, s csak a szabad táj felé nyitja meg az épületet hatalmas üvegfallal.

---

Tümertekin még azt a kérdést is feszegette, hogy vajon egy mai török építész európai-e, ő, aki Párizsban is tanult, Nyugat-Európában is épít, keleti-e vagy európai. Az ő esetében a kérdés konkrét. De a többi építész számára sem érdektelen a probléma, hiszen, általánosabban fogalmazva, tulajdonképpen mindenkinek nehézséget jelent, hogy mennyire ragaszkodjon a helyi hagyományokhoz, szokásokhoz, építészeti eljárásokhoz, vagy úgy általánosságban az „európai építészethez", vagy mennyire törekedjen az uralkodó általános európai, tulajdonképpen neutrális és olykor nagyon technicista trendek alkalmazására.

A horvát előadó, Nenad Fabijanič elsősorban rekonstrukciós munkákat mutatott be, saját és kollégái műveit, amelyek főképpen a horvát tengerparton állnak (Rijeka, Dubrovnik, Pula), s ahol nem volt kérdés, mennyire kövessék a hagyományokat, hiszen elsősorban az volt a dolguk, hogy szellemesen használják fel az adott és kézenfekvő evidenciákat. Leszögezte, hogy azt az atraktív tengerparti építészetet, amelyet örököltek, nem szabad az egyéni érdekek érvényesítésének alárendelni, hanem az építésznek felelősséggel kell megőrizni a létező építményeket, de úgy, hogy a mai építész is tegye hozzá egyéni ötletét. Erre nagyon érdekes, művészi invenciót is mutató példát hozott: egy román kolostoregyüttes rekonstrukcióját, ahol a mai építész a régi, fölöslegessé vált kőanyagot beépítette a fal sérült részeibe, s ezzel újraértelmezett bizonyos falfelületeket.

A legizgalmasabb előadást a barcelónai Manuel Gausa tartotta, aki szintén dolgozik tervező építészként, mégis elsősorban építészeti gondolkodóként és íróként ismert (1995-ben ő alapította az Actar Architecure folyóiratot és kiadót; számos elméleti műve jelent meg). Ő elsősorban nem megvalósult épületekről beszélt, hanem olyan gondolatokat vetett fel, amelyek – szerinte – meghatározók a mai építészetben. A „logica abierta" (nyitott logika) nyomán három csoportot állított fel, amelyek az új építészetet meghatározzák. Ezek a következők: tudás (folyamat, komplexitás, különbség), körülmény (dinamizmus, interaktivitás, szabálytalanság), paraméter (kompozíció, elhelyezés, diszpozíció). Mindez a new-traditionalism jegyében arra szolgál, hogy az informatika korára jellemző „interaktív" építészetet megteremtse, amelyet a komplexitás határoz meg a „tér – idő – információ" egységében. Ha ezeket figyelembe vesszük, akkor a kortárs építészet meglendülhet.

Gausa olyan építészet mellett szállt síkra, amely nem a lokális múltba tekint vissza, mert a mai építészet nem feltétlen egyenes folytatása az elmúlt korok építészetének. (Ezt különösen a figyelmébe ajánlotta a horvát építészeknek, akik előtt rendkívüli feladatok állnak a folyamatos építészeti konjunktúra során.) Azt hangsúlyozta, hogy az ember körüli, az emberre ható általános – természeti – dinamikus jelenségekre kell a mai építésznek koncentrálnia. Ennek illusztrálására mutatta be azt a tornyot, amelyet Barcelona fölött egy hegyen állítottak fel a különféle antennák elhelyezésére. Példáként nem a hagyományos vasszerkezetű oszlopok szolgáltak, hanem egy természeti jelenség, a tornádó. Meggyőződése, hogy a dinamikus szerkezetű antenna-torony sokkal jobban kifejezi korunk világát, mint valami mozdulatlanságot mutató egyszerű technikai struktúra. Másik példája a brüsszeli „quartier europe", ahol a várostól független negyedet terveztek, amely a földrajzi sajátosságokat figyelembe véve a természeti meghatározottság alapján kaphatja meg a mesterségesen kialakított új dinamikus, összességében szabad diagonális elrendezésű együttest.

Gausa volt az egyetlen, aki az építészetet nem valami erőltetett, véresen komoly és fájdalmas dolognak tekintette, hanem - s ezt hangsúlyozta is - az építészet szerinte olyan emberi alkotótevékenység s alkotás, amely örömet szerez az alkotónak és a használójának is. Az építészet tehát nem elsősorban technika, hanem emberi gesztus, amelyben az ember, minden kor embere saját örömére alkot miközben saját korát fogalmazza meg az építészet eszköztárával.  Ezt tartja a legfontosabbnak, s ebben az előadásában, de írásaiban is azt hangsúlyozza, hogy az építész feladata az örömteli alkotótevékenység, amely örömteli eredményt hoz, amelyben mindenki interaktívan részesül.

A kétnapos építészeti szimpózion szervezői nem egy előre meghatározott téma köré fűzték fel az előadásokat, végiggondolva azonban a különböző nemzetiségű európai építészek beszámolóit, mégis kialakult egy vezérfonal, amely mentén spontánul is rendeződött a találkozó. Más-más módon, de hasonló problémákat vetettek fel az építészek, amelyekre az előadók közül mindenki a saját környezetéből, tanultságából és személyiségéből fakadó válaszokat fogalmazott meg. S ezek a válaszok végül összeálltak egy olyan programmá, amely az európai építész számára útmutató és egyben követhető is. Azonban az összegzést és a tanulságok levonását a szervezők, a zágrábi Oris építészeti folyóirat munkatársai mindenkinek egyéni belátására bízzák… 

Ordasi Zsuzsa (szöveg+kép)