Design criteria

A Holokauszt Dokumentációs Központ és Emlékhely állandó kiállításának vizuális terveihez.

Hetekig tartott szenvedésük? Hónapokig? Évekig? Ez utóbbi esetén hány évig? A halál mennyi idő alatt állt be? Egy perc alatt? Percek alatt? Másodpercek alatt? Rettenetes haláltusájuk mennyi ideig tartott?

Vaktában bármit felelhetünk ezekre a kérdésekre, és minden válaszunk hihető. De egyikük sem értelmes. Egyébként is hajlamosak vagyunk nagyvonalúan bánni az idővel. A Világ megteremtéséhez hét napra volt szükség. Matuzsálem (Metúselah) kilencszázhetvenhét évesen távozott el az árnyékvilágból. E számok arról tanúskodnak, hogy valamikor az idő elsősorban az ismétlődést jelentette, nem az előrehaladást. A mi történelmi korszakunkban az események folytatólagosan esnek, és mi különös jelentőséget tulajdonítunk a sok kis és nagy történésnek.¹

Ha meg akarjuk ismerni a múlt akár kellemetes, akár iszonyatos valóságát, vissza kell fejtenünk ezeket az eseményeket, melyek az idő folyamán úgy rakódtak, rétegződtek egymásra, mint egy nagyon-nagyon régi könyv lapjai. Minden ott van a könyv oldalain, de a lapok összetapadtak, a betűk egyes részeken elhalványodtak, kifakultak. Akármilyen óvatosan is próbáljuk a könyv lapjait szétválasztani, ez nem mindig sikerül. Félig tudjuk csak szétfejteni, vagy éppen a szétfejtéstől válnak olvashatatlanná az oldalak egyes részei. Elszakadhatnak, vagy szinte eggyé válnak, mint az idő rétegei. Jelenünk valósága - bármennyire is óvatosan cselekszünk - befolyásolja múltunk "könyvét".

Valamikor megépült egy zsinagóga. A holokauszt legyilkolta. Üres lett, s az idő majdnem elemésztette. A jelen aprólékosan rekonstruálta, s köré építette a kutatói központot, mely múltjának pillanatait hivatott rekonstruálni. A jelenből következő paradoxon, hogy újjáépítésünkkel, hozzáépítésünkkel mi is egy újabb réteget vonunk a múltunk fölé. A jelen azonban sosem fedi el teljesen a múlt minden elemét. Ha más nem, a múlt struktúrájának halovány hálózata átsejlik a rétegeken.

Célunk megvalósítása érdekében, hogy múltunkról mind valósághűbb képet kapjunk, kezdjük el óvatosan visszahajtani mindazt, ami rárakódott. Fejtsük le és hajtsuk vissza az idő rétegeit. A padlón halványan kirajzolódó strukturális hálózat csíkjait, a padló, a fal, a födém egyes részeit.²

A múlt valóságának rekonstruálásával kapcsolatos elhatározásunk lehet akármilyen erős, igyekezetünk egy ponton megtörik. A gyilkosság rétegét hiába hámozzuk le, alatta nincs semmi, csak az üresség, a hiány, a halál. Az életet, az embereket csak képzeletünk vetítheti ismét elénk. A múlt áldozatai a jelen fizikai valóságának csak virtuális szegmensében jelenhetnek meg. Igyekezetünk korlátai pontosan megfogalmazhatóak. A meggyilkolt élet nem rekonstruálható, csak virtuálisan jeleníthető meg, így a jelenben a virtuális valóság egyben a hiányt is reprezentálja.

Minden, ami fizikai értelemben rekonstruálható, a különböző (felhajló, lefejtett, kiásott) rétegek alól tűnik elő, illetve tűnik el mögöttük. Az élet, az emberek a jelen fizikai valóságában léteznek csak, vagyis általunk. Akaratunk bár újrateremti őket, de csak a hiány valóságos, a megjelenített élet virtuális.

A kiállítás vizuális megjelenítése nem a rettenet érzelmi szinten való befogadását célozza meg, célja az, hogy a már megteremtett történészi, morális, filozófiai alapoktól elindulva gondolkodásra késztessen arról, hogy milyen folyamatok és mechanizmusok tették lehetővé az állami rangra emelt üzemszerű genocídium megtervezését és végrehajtását.

A kiállítás nem a meditáció tere, hanem a megismerésé. Dramaturgiájának szerkezete végkifejletként nem a feloldozást tételezi, hanem a szembesülést.

(2005. február)