Egy ház sorsa a nemzet sorsa — Venezuela Bábel-tornya

A nap híre: titokban 300 venezuelai bevándorlót fogadott be a kormány.  Az őket ideűző gazdasági és politikai összeomlás folyamatát semmi nem mutatja jobban, mint Caracas egykori csúcsprojektje, az El Helicoide sorsa. Méltatta a Nobel-díjas Pablo Neruda, terveket szőtt oda Salvador Dalí. Mégis Venezuela pusztulásának szimbóluma lett. 

A modern világ és fogyasztás Bábel-tornyaként elképzelt épületet az ötvenes évek végén Marcos Perez Jimenez elnök regnálása idején Jorge Romero Gutiérrez, Dirk Bornhorst és Pedro Neuberger tervezte. Az olajbumm kellős közepén a grandiózus építkezések az elnök megelégedésére szolgáltak. Különösképpen a Helicoide, benne a ma már klasszikusnak számító szolgáltatások: kereskedelmi egységek, éttermek és mozi mellett kiállítóterem, uszoda, bowling pálya és egy saját rádióállomás. A tervezőtrió pár évvel korábban már elismerést szerzett magának a Caracas Sabana Grande nevű kereskedelmi és üzleti negyedének ékeként átadott irodaházzal.

A modernitás diadala

Cégük, az Arquitectura y Urbanismo C.A. égisze alatt 1955-ben fogtak hozzá az El Helicoide tervezésének, hogy (ahogy viccesen mondogatták) boltokkal „ültessék be", a Roca Tarpeya dombot. A merész, spirált formázó piramist, a felfelé egyre keskenyedő emeleteivel, tetején a Richard Buckminster Fuller által tervezett kupolával úgy alkották meg, hogy autóval meg lehessen állni minden egyes üzlet előtt. Ezt egy remekbe szabott felhajtóval oldották meg, de az épületben négy, Ausztriában egyedileg gyártott Wertheim felvonó is közlekedett volna. A város legnagyobb kiterjedésű, 82 hektáros parkja, a Parque del Este munkálatai is ebben az időszakban kezdődtek a brazil tájépítész, Robert Burle Marx vezetésével. Őt bízták meg a bevásárlóközpont parkosításával is. Az El Helicoide-vel ellentétben évekig élt és virult, ám az egyre nehezedő idők során annak a pompája is odalett.

Jimenez elnök ezidőtájt olyan események sorozatát indította el, amelyek kudarcra ítélték az építkezést annak ellenére, hogy magánbefektetés volt. Az elnök ugyanis megbukott, a luxusberuházást pedig már senki sem szerette az új demokráciában, mondván rossz napokat idéz. Pedig amikor a projektről készült fotókat 1961-ben bemutatták a New York-i Modern Művészetek Múzeuma (MoMA) Utak című kiállításán, az El Helicoide épületét mindenki a modernizmus diadalaként üdvözölte. Az újszerű építészeti megoldások nemzetközi elismerést váltottak ki. A Nobel-díjas chilei költő, Pablo Neruda lelkendezve ecsetelte: „az egyik legtökéletesebb alkotás, ami egy építész elméjéből valaha kipattant", Salvador Dalí pedig már a potenciális kiállítóterekkel szemezett. A jobb sorsra érdemes beruházást 2015-ben egy újabb, a Latin America in Construction: Architecture 1955–1980 kiállítás részeként is méltatták ugyanitt.

Elnöki ciklusok közt hánykolódva

Egyesek szerint, amikor Jimenez elnököt elűzték, az El Helicoide fő részvényesei (az IVECA építőipari vállalat) elmenekültek az országból, így pénzügyileg ellehetetlenítve a vállalkozást. Az alvállalkozókat nem fizették ki, akik a projekt többi tulajdonosával egyetemben be is perelték az építőipari vállalalatot, ami erre csődbe ment. Mások Rómulo Betancourt újonnan alakult kormányát hibáztatták, amiért nem volt hajlandó folytatni és jogszerűvé tenni a korábbi diktatúra Caracas megújítására tett törekvéseit és olyan hitelkonstrukciót ajánlott a cégnek, amelyet 1976-ig elhúzódó jogviták követtek, amikor végül a kormány tulajdona lett az épület. A tervezők megkeseredve fordítottak hátat a történéseknek. Jorge Romero Gutiérrez soha többé nem tette be a lábát a házba. Később is csak távolból adott tanácsokat.

Eredetileg egyfajta versenyszellem övezte a vállalkozást, ahogy Celeste Olalquiaga kultúrtörténész fogalmaz, tipikus venezuelai hozzáállással: „majd jól meglepjük a gringókat egy supermall építésével." Így utólag már maga a bábeli torony motívuma és a Frank LLoyd Wright-féle, Gordon Strong Automobile Objective épületével való hasonlatosság is sokat elárul az ambiciókról. A több mint 24 millió dolláros befektetés ellenére a leírt körülmények következtében az épület lassú pusztulásnak indult. 1979 és 1982 között több mint 12 ezren költöztek önkényesen az üresen tátongó falai közé, és köré is. Caracasban éppen ott uralkodtak el a legdurvább körülmények: szex- és drogügyletek krimibe illő jelenetei váltak mindennapossá. Aztán jött Chávez, és rendet tett.

„Mint sok modernista épület, az El Helicoide az el nem érkezett jövő számára épült" (Celeste Olalquiaga caracasi kultúrtörténész az Urban Research gondozásában, New Yorkban tavaly megjelent Downward Spiral: El Helicoide’s De-scent from Mall to Prison című könyv szerzője, a Proyecto Helicoide vezetője)

„A trópusi Bábel"

Vagy ahogy Dirk Bornhorst nevezte „építészeti pièce de résistance" lehetett volna akár múzeum is, illetve egy legutóbbi kezdeményezés szerint környezetvédelmi központ. Az évek során mintegy 27 különböző tervvel igyekeztek életet lehelni az egykor körülrajongott monstrumba, de egyik sem talált utat a valóságba. Aztán Rafael Caldera elnök ideális létesítménynek találta mi másra, mint titkosrendőrsége számára. Később Hugo Chávez elnök is ugyanígy: egy apró névváltoztatással. A SEBIN a ház felső irodáit vette birtokba, az alsó szinteket pedig börtönné alakították a politikai fogvatartottak számára. Az El Helicoide-t high tech berendezésekkel szerelték fel, a tisztek - à la James Bond - egészen az irodájukig autózhatnak. „Az épületre sötétség telepedett" - írja a New Yorkban élő venezuelai kultúrtörténész Olalquiaga, a Proyecto Helicoide nonprofit szervezet vezetője említett könyvában, amelynek megjelenését tavaly a projektnek szentelt, New Yorkban rendezett kiállítás megnyitójára időzítették. Celeste Caracasban nevelkedett, s mint könyvében beszámol róla, kezdettől lenyűgözte a különleges beton konstrukció. Hat éve munkálkodik a modernizmus ellentmondásainak ismertetésén, és azon, hogy ez az épület visszanyerje eredeti rendeltetését.

“Az El Helicoide egy szimbólum, melynek nem lenne szabad eltűnnie. Jelképezi mindazt, ami Venezuela lehetett volna, de mégsem lett. Em-lékeztet mindarra, ami történt. Hogy soha ne történjen meg újra."
(Rosmit Montella ellenzéki aktivista, aki a saját bőrén tapasztalta az El Helicoide-ben alkalmazott kínzásokat)

Egy szemtanú

A „Szaudi Venezuelának" nevezett boldog békeidőkre emlékszik Tomas Opitz fotográfus, a budapesti TOBE Gallery vezetője, aki a most betelepítettekhez hasonlóan magyar szülők gyermekeként született Caracasban. A menekülőkkel szemben azoban jó ritmusérzékkel már tizenhat éve elhagyta Venezuelát és Budapesten él. Az Universidad Central de Venezuela egyetemen szerezett építész diplomát, amely Carlos Raúl Villanueva építész tervei alapján, 1940-tól húsz évig épült a világörökség részét képező egyetemi negyedben. Ez a campus a modern városépítészet és várostervezés egyik remekműve, de ma már ugyancsak szomorúan fest.

"Olyan jelentős műalkotások találhatók itt mint Alexander Calder Felhők című műve a nagy aula mennyezetére és falaira rögzítve, vagy Vasarely három monumentális murális remeke is" – meséli Opitz. Még Hugo Chavez elnöksége idejére is maradt a régi fényből, ami a 19. századi rum-, és sörgyárosok, valamint a kakaó-, kávé- és dohány ültetvényesek gazdagságára emlékeztetett.

Az egyetemen az oktatást is komolyan vették: diplomamunkáját nem csak megtervezte, de 3 hónap alatt meg is építették Maturin városának szegénynegyedében. Egy asszonynak és öt gyerekének készült saját kezűleg préselt téglából és sok-sok újrahasznosított helyi anyagból az 50 négyzetméteres ház, amihez - mint mondja - a környéken használt, de még jó állapotú olajfúró csöveket is beépítettek. Tomas Opitz, vagyis ittohon már Opitz Tamás több ismert építésszel alakított ki jó munkakapcsolatot, így például a Helicoe-t tervező Dirk Bornhosttal is.

A közismerten bonyolult politikai helyzet mellett afölött is értetlenül áll, hogy a köznyelv is milyen agresszív és támadó lett egykori hazájában. Az olajpénzek elvakulttá tették az embereket, hatalmas lett a harc még az osztályokon belül is. Főként miután Hugo Chavez halála után a nemrégiben nemzetközi összefogással megpuccsolt Nicolás Maduro lett az ország elnöke.

Nem hivatalos becslések szerint ezidőtájt 1,7 millió százalékos az infláció, az olajtermelés két év alatt a felére csökkent, holott Venezuela öt éve még a világ tizedik legfontosabb olajexportálója volt. Az országot elhagyók száma ugyancsak milliós nagyságrendű. Tomas Opitz barátai is főként az USA-ban alkotnak és élnek már.

SL