Épületek/Középület
Egy tér átértékelése - Ciszterci Nagy Lajos Gimnázium Tornacsarnoka, Pécs, Széchenyi tér
2005.07.25. 16:19
Építészet: Denkinger József és Nagy Péter
Ritka kincset őriznek azok a városok, amikben az eltelt időszakok egymásra rétegződése olyan tereket teremt, amik félig rejtett, nagy történeti elbeszélésektől mentes szigetekként alkotják az ott lakók "közös privát zónáit". Ezek a helyszínek többnyire egyáltalán nem reprezentatívak, nem szándékolt építészeti gesztusok eredményeiként jöttek létre - mégis, fontosabb részét alkothatják az urbánus kultúrának, egy város identitásának, mint bármilyen tervezői csúcsteljesítmény. Sokszor meglehetősen eltérő funkciók egy közegben jelentkező sajátos koncentrációja, együttállása teremti meg azt az építészeti világot, ami puszta létezésében, kívül minden esztétikai és elméleti diskurzuson ajándékozza meg a figyelmes városlakót a Fenséges élményével. Ez az érzéki és szellemi élmény meghatározza egy város atmoszféráját, az abbéli közös létezés élményét és tudását.
Pécsett ilyen páratlan helyzetben létezett a város szívében, a Széchenyi téren álló Nagy Lajos Gimnázium udvarán a nyitott uszoda, ami azon túl, hogy végtelen oda nem illőségében és állandósuló ideiglenességében nagyszerű feszültséget teremtett mindössze néhány lépésre a közismert Széchenyi tértől, az iskola udvarát - ezt a jellemzően zárt, komor világot - a város egyik meghatározó nyilvános terévé változtatta. Annak ellenére, hogy ezen az udvaron kevés szeretnivaló akad - szigorú iskolaépületek monoton és üres homlokzatai, valamint a tömbbelső szintén másodlagos házfalai határolják, a környező utcákba továbbvezető udvarokkal és kijáratokkal. Az iskolaudvar, mint sajátos világmodell így - meglehetősen figyelmen kívül hagyva az építészeti szempontokat - megtelt az egyébként onnan általánosan kizárt város érzetével.
Egy építészeti elemzéshez, mi több, beavatkozáshoz itt az egyedüli támpont a külső tér struktúrája lehet, ahol a meghatározó építészeti elemek, meghaladva saját zártságukat, inkább e tér részeként viselkednek. Maga az iskola jellege és belső tereinek analógiái is sugallhatják ezt - a zsibongó állítólag magyar találmány: mi más lenne ez, mint egy köztér sűrített modellje. Amikor 2001-ben a Nagy Lajos Gimnázium tervpályázatot hirdetett az iskola hiányzó tornatermének megépítésére, a program az udvar teljes átalakítását tűzte ki célul. A beépülő funkció előtt álló kihívás ezen komplex helyzet kezelése volt: egy építészetileg nehezen értékelhető közeg paradox módon mégis létrejött értékeivel való párbeszéd megteremtése.
A nyertes fiatal építészpáros, Denkinger József és Nagy Péter koncepciója a rendelkezésre álló térhez képest komoly beavatkozás hatásainak minimalizálását tűzte ki célul: a tornaterem tömegét az udvar hátsó szárnyát képező díszterem folytatásában mintegy két méternyit a térszintbe süllyesztették. Így elkerülhetővé vált, hogy az új épület eluralkodjon a többi felett, és a járható tetők udvarhoz kapcsolásával a ház szerves viszonyba kerül a külső terekkel is. A terem és a meglévő épületszárny közé ékelt, felülvilágított zsibongó és lépcsőház szintén ezek folytatásaként nyilvános, átmeneti és sokféle használatra alkalmas zónát hoznak létre.
A külső falak is inkább támfalként viselkednek, az udvar egyes zónáinak határoló felületeiként, amit tervezett burkolatuk is hangsúlyozott volna. A belső térszervezés is követi ezt az elgondolást: a zsibongó tere eredetileg lelátóval kapcsolódott volna a csarnoktérhez - ez utóbbit azonban a helyszínen feltárt régészeti leletek miatt meg kellett emelni, így a két tér azonos szintbe került. A tornaterem udvar felőli oldalára és az ott megépült sportpályához is kapcsolódva tanári és kiszolgáló helyiségek sora épült, amit bent nyitott, galériás folyosó köt össze a teremmel. A szintén lesüllyesztett sportudvar részben az egykori medence terét foglalja el, a bejárati szinthez rámpákkal és lelátó-lépcsősorral kapcsolódva.
A környezetében feloldódó építészet koncepcióját ellensúlyozta viszont az az erőteljes formai gesztus, amivel a tető íves vonalát meghatározták - ez a döntés már nem az eddig taglalt viszonyrendszerben született, autonómiája sokkal inkább egy ettől külön álló, karakteres építészi viselkedésmódot jelez, ami a házon következetesen végigvonul.
Kérdéses azonban, hogy a beavatkozásnak ez a második rétege mennyire járul hozzá a koncepció városi léptékről építészetire váltásához. Véleményem szerint a terv szintjén létrejött formanyelv nem áll szoros viszonyban az alapvetéssel, ami helyenként gyengíti annak határozottságát - a primer látványt ugyanis mindenképp ez utóbbi hozza létre. A pályázati terv formai megoldásai a megvalósulás során természetesen részben átalakultak, és a második ütem, az udvar befejezésének újratervezése is kifejezetten jót tett az együttesnek, ugyanakkor a koncepcióból kiolvasható tájszerűség és feloldódás nem tudott minden ponton elég erőteljesen megjelenni a végeredményen.
Érdekes kérdéseket vet fel ennek a tervezői nyelvnek a közelebbi vizsgálata - és itt a kritikai gondolkodás némileg ellépve a konkrét példától, általános szakmai jelenségek nyomába eredhet. Az épített környezet hazai viszonyai többnyire meglehetősen szűkre szabott mozgásteret biztosítanak az építészek számára, amikor formai-architekturális kérdésekre kerül sor. Ez részben betudható a kivitelezés általánosan gyenge színvonalának, nemcsak az építés, de a felhasznált anyagok változatosságának tekintetében is - a szakmai tudás alacsony szintjével párosuló érdektelenség kétségtelenül komoly és kényszerű stiláris homogenizációt teremt, meglehetősen rossz értelemben. Ugyanakkor ennek a visszacsatolása már tervezői szinten is megjelenik - a finom kidolgozottság, a pontosság lehetőségétől megfosztott építészszakma utóbbi éveire általánosan jellemző egy sajátosan durva nyelvhasználat, amit olyan formai és anyagbeli redukció jellemez, ami nem teremt kapcsolatot az építészet kísérletezőbb, elmélyültebb rétegeivel. Ez a kidolgozatlanság néhol puszta manírt eredményez, néhol pedig a részletek sematizáltságát, hiányzó kontrollját.
így válik a kivitelezés és az építészeti gondolkodás iránt kevéssé fogékony megrendelői attitűd a tervezés alkotóelemévé: nyilvánvaló, hogy silány anyagokból és az épület csontvázzá redukálásával igen nehéz olyan minőséget teremteni, mint amit egy megfelelő költségvetés vagy egy elkötelezett megbízói gondolkodás biztosíthatna. És így esett áldozatul többek között a tornaterem külső és belső burkolatainak jelentős része, puszta vakolattá redukálva az eredetileg kő felületeket - azonban, talán túlzott szigorúsággal szemlélve némileg kérdéses, hogy azok megléte mennyiben folytatná szervesen az eredeti elképzeléseket. Az egyes felületek plasztikus, síkszerű kezelése az anyagokat és építészeti elemeket helyenként grafikai szerepre redukálja - eltekintve a sportpálya támfalának és lelátójának nyers felületeitől és a kapcsolódó védőhálótól, amik valóban erőteljesen utalnak azok tájszerűségére.
A karakteres formanyelv ott válik a legerősebbé, ahol szerepe kibővül - és így mintegy megerősítést nyer: a hatalmas, természetes megvilágítást biztosító déli üvegfal árnyékoló szerkezetének megformálása, a szerkezet méretezéséből adódó nehézkességének ellenére jól eltalált gesztus, mint ahogy a tető íve is szép arányúvá és ugyanakkor határozottá teszi a főtömeget. A bejárati terasz kapcsolata a sportudvarral és az átvezető rámpák, valamint a zsibongó zöldtető fedése finom térbeli struktúrát hoznak létre az épület körül, a telepítés szintjén is szervesen a környezetébe ágyazva a tornacsarnokot.
Az iskolaudvar arculata így építészeti minőségében hatalmasat lépett előre, ami egyaránt köszönhető a csarnoképület érzékeny és következetes megformálásának és a második ütemben épült udvar telepítésének. Nyilvánvaló, bár annál sajnálatosabb, hogy a szükséges funkcionális bővítés és a rendelkezésre álló források nem tették lehetővé a különleges helyzetű szabadtéri uszoda megtartását vagy a gondolattal való kísérletezést. Ugyanakkor a tornaterem nyilvános használata talán továbbra is megőriz valamit ebből a hangulatból, még ha új formában is - a gimnázium és a város nyereségéhez pedig nem férhet kétség.
szerző: Szemerey Samu (szöveg+kép)
A cikk megjelent az Alaprajz 2005/3. számában.
építészet: Denkinger József és Nagy Péter
statika: Szován Géza
épületgépészet: Dankó Zoltán
épületvillamosság: Hegyi Béla
közművek: Gyimesi József
megbízó: Ciszterci Rend Zirci Apátsága
generál kivitelezo: Merkbau Kft.
műszaki ellenor: Lábady András
Vélemények (0)