Egyenlőség és szolidaritás: Sharon Egretta Sutton

Szolidáris építészet és oktatási paradigmaváltás – az elmúlt évek szakmai közéletének két talán legfontosabb alappillére. A 2016-os Pritzker-díj átadás egyértelmű állásfoglalás volt az építészek társadalmi szerepét illetően. Mégis, a „mainstream" késlekedéssel követi az olyan valódi úttörőket, mint Sharon Egretta Sutton amerikai építész, aki már a ´60-as években, a polgárjogi harcok közepette ezek elérését szorgalmazta.

Van egy cikk, melyben felsorolják, hogy kik azok az építészek, akik megérdemelnék, hogy elnyerjék a RIBA Royal Gold Medal elismerést. Persze ez önmagában talán nem nagy hír, hiszen sok olyan építész van, aki tudásával épített környezetünk és társadalmunk jobbításán fáradozik, vagy legalábbis épületeivel hozzátesz ahhoz, hogy ne csak élhető környezet, de élhető társadalom jöjjön létre. A Dezeen oldalán megjelent írás pontosan erről szól, hat olyan építészt mutat be, akik az ikonikus épületek tervezésen túl (vagy helyett) az épített környezeti nevelésre, az építészet szociális érzékenységére és a társadalom edukálására helyezi a hangsúlyt. És mind nők.

Rám pozitív hatással volt ez a felsorolás, izgalmas volt utánaolvasni, mennyi izgalmas (női) építész van, akikre érdemes figyelni, akikről érdemes írni, hiszen annak ellenére, hogy az építészet élvonalában vannak, mégis a látóhatáron kívülre kerülnek. Annak ellenére, hogy 1848 óta adják át ezt az elismerést, önállóan, férfi tervezőtárs nélkül csak Zaha Hadid és a Grafton Architects (Yvonne Farrell és Shelley McNamara) vehette át (a nők marginalizálása más építészeti díjnál is feltűnő), így az említett „toplista" létrejötte nem véletlen. 

Ezen a listán találtam rá Sharon Egretta Sutton építészre, aki pályafutását a ‘60-as évek Amerikájában kezdte klasszikus zenészként, majd folytatta építészként, pszichológusként, egyetemi oktatóként és polgárjogi aktivistaként. Egy olyan világban, ahol egyszerre volt jelen a remény és az elkeseredettség: ekkor kapott új erőre a női egyenjogúsági mozgalom, megjelent a környezetvédelem, a rendszerellenesség és a polgárjogi harcok. Martin Luther King és Whitney Young (polgárjogi aktivista) személye, a vietnámi háború, a szegregáció mind hatottak Suttonra.

Számára nem volt opció, hogy megfutamodjon az álmaitól: klasszikus zenész lett, nőként, színes bőrűként, holott erről mindenki le akarta beszélni. A New York-i Manhattan School of Music konzervatóriumában és a Hatfordi Egyetemen tanult klasszikus zenét, és rézfúvósként (kürt) elég komoly megbízásokat kapott. Szabadidejében kezdett el tervezéssel foglalkozni, először ruhákat tervezett, később a belsőépítészet kezdte vonzani – noha már gyerekkorában is átalakította és átfestette a szobáját, átformálta a bútorokat. A tér zenészként is lenyűgözte – „egy jó akusztikájú térben jobb előadó lehetsz." –, ahogy azt is felismerte, hogy a felújítások, a város szövetének megbontása és az új épületek hogyan hatnak – gyakran negatívan – az emberek életminőségére. 

A tér, az épített környezet és az ember viszonya mindig is foglalkoztatta. Kutatása az Amerikában zajló faji megkülönböztetés épített környezetre való hatására fókuszál (When Ivory Towers Were Black c. könyvében a Columbia Egyetemen eltöltött diák- és oktatói életéről ír, melybet nagyban meghatároztak az 1968-as zavargások: vietnámi békéért, diszkrimináció- és rasszizmus ellenes tüntetések, valamint a Columbia Egyetem áprilisi elfoglalása). Oktatói tevékenysége során mindent az emberek életminőségének javítása alá endelt. Olyan építészetről álmodott – és álmodik most is –, amely az elesettek, a rászorulók, a periférián lévők vagy a hátrányosan megkülönböztetettek számára teremt élet- és közösségi tereket. Mert mint mondja, „építészként nem tehetjük meg, hogy elsétálunk a szükségben élők mellett. Feladatunk, hogy a mindennapi problémákkal, mint a hajléktalanság, szegregáció, egyenlőtlenség és környeztvédelem foglalkozzunk és megoldási javaslatokkal szolgáljunk." 

1975-ben kezdett el tanítani, azóta szorgalmazza az építészet, sőt, általánosan az egyetemi oktatás paradigmaváltását. Elfogadhatatlannak tartja, hogy annak érdekében, hogy a hallgatók diplomát szerezzenek, a magas tandíjak miatt nélkülözniük kell, hogy ez a helyzet a ‘70-es évek óta sem javult. Ahogy azt is, hogy az építészeti praxis sok esetben egy ördögi kör: szerinte az építész elsődleges feladata a segítségnyújtás, olyan épületek és városok tervezése, melyek pozitívan hatnak az emberekre, s amikor valaki építész lesz, elsődlegesen ezt a hivatást szeretné betölteni. Azonban „amíg valaki eljut az önálló építészeti praxisig, rengeteg akadályon kell átjutnia, diákhitel, otthontalanság, munkanélküliség… Mire megszerzik a diplomát, sokan adósságot halmoznak fel, ezért sokszor a saját elveikkel kell szembemenniük, és ahelyett, hogy az átlag embernek vagy a rászorulóknak terveznének, a hatalmon lévőket és a gazdagokat szolgálják. Ez nem helyes." – magyarázta egy vele készült interjúban. A gyakorlatorientált oktatást, a közösségi alapú tervezést és az épített környezeti nevelés terjesztését hirdeti. Vallja, hogy az építésznek a megalomán épületek és a sztárépítész szerep helyett a társadalom edukálása – is – a feladata. 

Sharon Egretta Sutton a 12. hivatalosan bejegyzett afroamerikai női építész, ő az első színes bőrű nő, aki egyetemi professzori pozíciót tölthetett be. Számtalan könyv, tanulmány és újságcikk szerzője, a Parsons School of Design, a Pratt Institute, a Columbia University, a Cincinnati és Michigani Egyetemek oktatója. Aktivista, akinek célja, hogy a városépítők elképzelései és az emberek szükségletei találkozzanak, hogy kialakuljon egy olyan diskurzus, amely mind a környezetre, mind a társadalomra pozitívan hat. Egy olyan világ megteremtésén fáradozik, amelyben a szakma valóban az embereket szolgálhatja, ahol közös gondolkodás és segítségnyújtás van, ahol nincs szükség megalkuvásra.

Fürdős Zsanett

Az építésznőkkel kapcsolatos cikkek megjelenését az Építészfórumon az NKA támogatja.