„Együtt, közösen döntünk mindenben” - Sugár Péter

Miként kell ma egy kisebb irodát hatékonyan, jól szervezetten működtetni és hogyan kommunikáljunk a megrendelőkkel? Milyen felkészüléssel jönnek ki az egyetemről az építészhallgatók? Sugár Pétert újraindított irodájáról és tanszékvezetői tapasztalatairól Bán Dávid kérdezte.

Bán Dávid: Nagyon frissnek, fiatalnak tűnik a mostani csapatod. Mesélnél az irodádról?

Sugár Péter: Tulajdonképpen volt egy hét éves kényszerszünet, ami a 2008-as válsággal kezdődött, ez az irodámat is érintette. Előtte 13-an voltunk, de elfogytak a munkák, miközben komoly megbízások maradtak kifizetetlenül. Ekkor néhány évig kisebb létszámmal dolgoztunk, hullámokban és csak apróbb munkák jöttek be. Egy adott ponton be is zártam az irodát, mindent összepakoltam és a helyiséget másfél évre kiadtam. Három évvel ezelőtt úgy működtem, hogy barátaimnál, Magyari Éva és Pazár Béla irodájában béreltem helyet. Egy idő után egy-egy komolyabb munkával kezdtek megkeresni (pl. az érdi Interspar tervezésével), így egy, később már két fiatal jött nekem segíteni. Ebben az időben doktorandusz hallgatóknak szereztem munkát, egy kis kórházi pavilon átalakítását egy alapítvány számára a Szent László kórházban – július 9-én volt az ünnepélyes átadása. Ekkor kerestek meg a Graphisoft Parktól, hogy kiírtak egy meghívásos pályázatot egy irodaház tervezésére, érdekelne-e a feladat. Felhívtam a doktorandusz csapatból Ilyés-Fekete Zsuzsát és Kun Tamást, hogy lenne-e kedvük velem közösen dolgozni ezen a pályázaton, és így összeálltunk (Zsuzsát tanítottam az egyetemen, később doktorandusz hallgatóm is lett, Tamást a pavilon átalakítási munkáinál ismertem meg). Zsuzsa Sepsiszentgyörgyről dolgozott, Tamás a Bartók Béla útról, így skype-on, e-mailben, telefonon kommunikálva dolgoztuk ki a tervet, ami már a prezentáción megtetszett a Graphisoftnak és megkaptuk a munkát.

Lett egy megbízásunk, nekem meg ott volt az alvó irodám, úgyhogy elhatároztuk, hogy újraindítjuk a Radius műtermet. Felvettünk még néhány fiatalt, 6-7-en elkezdtünk dolgozni, közben jöttek az újabb munkák: a Graphisoft egy újabb meghívásos pályázattal keresett meg minket, az úgynevezett Déli terület épületeire, amit szintén megnyertünk (most kaptak használatbavételi engedélyt a megépült házak). Megkeresett minket a Cordia is egy 500 lakásos lakótömb pályázati tervezésére a Corvin-negyedben, amit nem mi nyertünk el, viszont tetszett nekik, amit csináltunk és adtak helyette egy másik szép munkát. Szabályozási problémák miatt ez a munka egy időre leállt, addig is kaptunk helyette egy újabb lakóházat, amibe szintén belefogtunk. Volt még másik korábbi megbízásunk is, ami akkor vált élessé, és nemrég a Futureal egyik irodaház pályázatát is elnyertük, a Corvin-negyed mellé, most csináljuk a terveket. Így rövid idő alatt sok nagy munkánk lett, több további megkeresésre, megbízásra már nemet is kellett mondanunk. Emellett vannak még kisebb, más jellegű munkáink is, például a régi borászataim bővítései, tervezünk panziót, szállodát, traktorgarázst. Szóval felpörgött az iroda, amiben ma kilencen dolgozunk.

BD: Mennyiben más most az iroda, mint a válság előtt volt?

SP: Az új felállás mindenképpen másként működik, mint az eddigiek. Eleve más ma a piac, a legtöbb tervező cégnél ma ismét sok a munka. Munkamegosztásban és a tervek feldolgozása módjában is nagyok a különbségek. A Graphisoft Fogadóépületnél már 3D-ben ment a koncepciótervek bemutatása, számos látványtervet készítettünk el így, és a kiviteli terveket is 3D-ben csináltuk meg. A csomóponti terveken, a részleteken is úgy dolgoztunk, hogy belementünk a modellbe és néztük a térbeli összefüggéseket. A megrendelővel folytatott kommunikációban is alapvetően fontosak lettek a 3D-s modellek. Emellett van egy szigorú protokollunk arra, hogy az ARCHICAD rendszerben hogyan működjön az iroda. Csapatmunkában folyik a tervezés, meghatározott, hogy ki, hogyan nyúl hozzá a fóliákhoz, a különböző rendszerekhez. Excel-táblázatban vezetjük az időbeosztást, hogy a különböző munkatársak mikor, mivel foglalkoznak. Arra is figyelünk, hogy egy-egy munkarészt önállóan vigyenek a fiatal – többnyire pályakezdő, néhány éve végzett – kollégák, de a terveket folyamatosan átnézzük. Nagyon hatékonyan folyik a munka nálunk, beszéltem más irodákkal, ahol ugyanennyi megrendelésen kétszer-háromszor ennyi ember dolgozik. Vannak olyan kisebb munkák is, melyek feldolgozása nem az irodában történik, hanem kiszervezem más, fiatal, általam ismert kollégáknak, kis irodáknak. Ilyen volt például a balatonfüredi zsinagóga. A munkákat szinte mind – ezekből a régi kapcsolataimra épülő borászati terveim a kivételek – meghívásos pályázatokon nyertük el. A legtöbb nagy cég vagy multi ma már így működik: megkeres jó referenciákkal rendelkező építészirodákat és megversenyezteti őket.

BD: A kapacitáshiány miatt kell kiszerveznetek munkákat?

SP: Igen, vannak, amik már ténylegesen nem férnek be az irodába. Ez részben azzal is összefügg, hogy tavaly október óta tanszékvezető lettem az egyetemen és sokkal kevesebbet vagyok az irodában. Viszont Zsuzsával és Tamással teljesen egyenrangú társak vagyunk. Együtt, közösen döntünk mindenben.

BD: Az újrakezdésnél mi késztetett az újraszervezésre? A technikák változása, a digitalizálás, vagy éppen a személyi kérdések?

SP: Ez lényegében Zsuzsának és Tamásnak volt köszönhető. Ők találták ki, szervezték meg a munkavégzést, a számítógépes rendszert, a digitális tervfeldolgozás módját, s voltak is ezzel kapcsolatban jól használható korábbi tapasztalataik is. Nekem pedig jól sikerült kiválasztanom a munkatársaimat, amire nagyon jó próba volt a Szent László Kórházbeli pavilon, ahol láthattam, ők hogyan dolgoznak.

BD: Szerinted ettől az átlátható munkabeosztástól működik sikeresen az iroda?

SP: Igen, e nélkül ez nem működhet. Mindenkinek pontosan meghatározott feladata van, de arra is figyelünk, hogy ez ne legyen egyhangú, ne történjen az, hogy mindenki mindig ugyanazt csinálja. Munkánként változik, hogy kinek mi a szerepe, ki mivel foglalkozik. Ezzel ki is próbáljuk, hogy ki mit tud, mi megy neki a legjobban, de fontos, hogy ne legyen a munkája egysíkú. Persze ezt nem mindig lehet megvalósítani, főként a nagyobb munkáknál.
 

BD: Merre tart az iroda? Hova szeretnéd, hogy fejlődjön?

SP: Ez egy nehéz kérdés, sokat beszéltünk erről mostanság mi is. A megkereséseink és a munkáink alapján akár kétszer ennyien is lehetnénk. Az egyik kötöttség – amit persze át lehetne lépni –, hogy van ez a lakás, ahol dolgozunk és amit szeretünk és megszoktunk, és itt tíz embernél több nem fér el. Ezt a határt egyelőre még nem szeretnénk átlépni. A másik szempont, ami főleg Zsuzsára és Tamásra vonatkozik, hogy ők úgy szervezik és irányítják a munkát és az irodát, hogy közben mellette maguk is rajzolnak, terveznek. Ha átlépnénk egy bizonyos létszámhatárt, akkor valószínűleg a szervezés, ellenőrzés része maradna meg a munkának és kevesebb energiájuk, idejük maradna az effektív tervezésre. Nagyon feszes a munkarend és a tempó, de ezt így szeretik és ez működik. Egyelőre ezt úgy oldottuk meg, hogy nem vállaltunk el bizonyos munkákat. Meglátjuk, mit hoz a jövő. Ha esetleg a minket megbízó cégek, partnerek annyi munkát akarnak adni, amit már nem tudunk ellátni, akkor döntenünk kell. Lehet, hogy keresünk egy nagyobb helyet és felveszünk még embereket. Ehhez persze az is hozzátartozik, hogy nehéz munkatársakat találni. Az elmúlt három évben volt nálunk is fluktuáció, egy-két évvel ezelőtt még nehezebb volt, mert sokan mentek külföldre. Lehet, hogy egyszer eljön egy olyan pillanat az irodában, amikor a vezetők más irányban képzelik el az iroda vagy a saját maguk jövőjét. Most azonban mind a személyes hozzáállás, mind az érdekek szerencsésen egy irányba viszik a munkánkat. Személy szerint nekem a legnagyobb gondot most az egyetemi leterheltségem jelenti, azelőtt az időm legnagyobb részét az irodában töltöttem, most ez kezd megfordulni.

BD: Az egyetemnek, a tervezésen túl, milyen módon kell előkészíteni a hallgatókat a jövőre, a munka és az irodák világában való operatív tevékenységre?

SP: Félretéve a Műegyetemen az Építész Kar oktatási problémáit – most épp egy tantárgyreform áll előkészítés alatt –, azt látom, hogy a hallgatók nagyon tudatosak. A többségük úgy jön ki az egyetemről, hogy gondosan megszerkesztett portfóliója van, nyelveket tudnak, eléggé tájékozottak a hazai tervezői piacról, és az irodák keresik is a jó munkatársakat. A diplomavédéseken már sokszor elkelnek a hallgatók, rögtön megkeresi őket valamelyik bizottsági tag. Szóval vadászat van. A BME-n a műszaki és a tervezési szakirányú képzés azonos súllyal szerepel. Ez komoly leterhelést jelent hallgatóknak, tanároknak egyaránt. De ha valaki kibírja és végigcsinálja azt a dresszúrát, amit a műegyetemi képzés jelent, az végül elég jól felkészíti a hallgatót arra, ami egy hazai, de akár egy európai irodában várja. Az itt végzettek műszaki kérdésekben jól tájékozottak, ismerik a tervező szoftvereket, jól tudnak nyelveket, külföldön is jól elkelnek. Már itthon is nagy létszámmal, 20-40 tervezővel működnek irodák. És vannak, amikor a frissen végzett fiatalok állnak össze egy-egy projektre akár 10-15-en. Ilyen viszonylatban mi egy kis létszámú iroda vagyunk.

BD: Mennyire építkeznek tudatosan az olyan fiatal csapatok, akik az egyetem után nem irodába ülnek be, hanem saját maguk próbálnak szerencsét?

SP: Sok ilyet ismerek, ez is egy tendencia. Kipróbálják magukat, elvállalnak aránylag jól fizető belsőépítészeti munkákat vagy más tervezők, irodák kiviteli terveinek a feldolgozásait. Így előbb-utóbb megrendelői kapcsolataik alakulhatnak ki és legközelebb már akár őket kérik fel közvetlenül. Emellett futtatják a saját projektjeiket. Tudatosan építkeznek.

BD: Említetted a műegyetemi Építész Kar oktatási problémáit, mik a legfőbb akadályok?

SP: Az Építész Kart elég nagy, nehezen mozdítható szervezetnek gondolom, ilyen szempontból sokkal jobbak a lehetőségei a vidéki, kisebb oktatóműhelyeknek, ha változtatni akarnak. Műhelyházak, műtermek jönnek létre és a kreatív gondolkodás felé mennek el. A Műegyetemen önálló tanszékek, intézetek vannak és az említettek miatt eléggé sulykolják a saját diszciplínájukat, műszaki ismeretekkel, szilárdságtannal, sok épületszerkezettani ismerettel és egyebekkel gyötrik a hallgatókat. Ez nyilvánvalóan előny is, hiszen rengeteg, átláthatatlanul sok speciális ismeret, tudás áll rendelkezésre. Valószínűleg a több szakirány, specializáció felé kellene elmenni, amit a piaci, felhasználói érdekekkel össze kellene egyeztetni (akkreditált és specializálódott diplomák, szakmérnöki képzések, stb.). Az viszont igaz, hogy a mai képzési rendszerben, ha a hallgató kibírja ezt a dresszúrát, akkor meg tud felelni szinte bármilyen piaci kihívásnak. Ha beáll egy multihoz és egy szűken vett területen kell működnie, vagy önálló irodát nyit, nagy meglepetés nem fogja érni. Nagyon erősen fegyelmezi őt az egyetem. Ebből a szempontból a műegyetemi oktatás a kreatív, szabadabb gondolkodásnak kevésbé ad terepet – persze hallgatója válogatja –, viszont jól használható munkatársakat képez.

A Műegyetemen nincsenek építészeti műtermek, műhelyek. A hallgatók laptopokkal szaladgálnak az épületben és nincs egy hely, ahova közösen leüljenek, ahol egy makettet összehozhatnának. Annyira sok tárgy van és annyira szét vannak cincálva, hogy egy csoportmunka megalkotásához nincs se hely, se idő. Az éppen most készülő tantárgyreform próbálna javítani ezen és szeretné, hogy legyenek olyan napok, amikor csak tervezés van. Hatalmas a hallgatói létszám, a külföldi hallgatók száma is egyre jobban növekszik, és erre kevés tervezési tanszék jut. Így kreatív tervezési órákat tartani rengeteg többletmunkával és odafigyeléssel lehet. Alacsony fejkvóta jut a műegyetemi/műszaki képzésre, így kényszerűségből is sok hallgatót kell oktatni. Márpedig a tervezés-oktatás továbbra is a személyes mester-tanítvány viszonyon alapszik. Ez időigényes és ezt a jelenlegi hallgató x kredit arányok sem díjazzák eléggé. A tanszéki oktatóknak sokszor külsős munkából kell eltartaniuk magát a tanszéket, mert hiába nő az oktatási teljesítmény, a kreditek nem termelik ki a tanszéki fizetéseket, a saját helyünk bérleti díjait. Bármilyen abszurd is, de ez így van. Emellett köztudott, hogy egyre nagyobb mértékű a pénzelvonás, nemcsak a fizetésekre, az eszközökre sincs pénz. Csak néhány példa: a féléves tervek beszkennelését a külsős oktatók irodájában tudjuk csak megoldani, otthonról, irodából hozott laptopokkal dolgozunk, a hallgatók a legtöbbször saját pénzből nyomtatják a terveiket, stb. Nincsenek normális székeink, vigyázni kell arra, hogy a nadrágunkat ne szakítsák ki, ha leülünk, és így tovább. A külsős oktatók nélkül nem tudnánk a tervezési tárgyainkat vinni, nekik viszont még a jelképes díjazásukat sem tudjuk kifizetni. Makettező gépekről, műhelyekről nem is beszéltem, ami minden külföldi oktató helyen magától értetődő. Emellett sokan jönnek hozzánk külföldről és egyre nagyobb szerep jut az angol nyelvű képzésnek. Viszont idén, hosszú idő óta először megint sokan jelentkeztek az Építész Karra, túljelentkezés van, ami nyilván összefügg az építőipari helyzettel is, mert nagyobb a kereslet a hallgatók iránt.
 

BD: Mennyire kell bővíteni egy klasszikusan működő építészeti iroda profilját, be kell-e vinni társművészeteket?

SP: Nálunk belsőépítészet szokott még lenni, de hagyományos értelemben klasszikus iroda vagyunk. Minket teljesen lekötnek az építészeti feladatok. Vannak hátrányai a viszonylagosan kis létszámnak, mert sok nagyobb országos, nyilvános pályázatra nincs energiánk. Mi az időbeosztás szempontjából is hagyományosan dolgozunk, hétköznapokon 8-tól 6-ig, 9-től 5-ig, de hétvégézés és éjszakázás nincs, próbálunk normális életet élni. De ami a társművészeteket illeti, ennek vannak nálunk hagyományai. Már 10 évvel ezelőtt, a Lánchíd 19 Design Hotelnél (speciális üveghomlokzat) és néhány éve az erzsébetvárosi gettó emlékfalánál (egyedi betondizájn) együtt dolgoztunk Baróthy Annáékkal és ez az üvegművészeti projekt a Graphisoft Fogadóépületénél is folytatódott az üveglamellák mintázatának művészi megformálásával. Most a Sauska borászatnak készül egy kóstolótere, ahol Bojti András üvegművésszel együtt dolgozva próbálunk valami érdekes projektet létrehozni.

BD: Mennyiben változott a megrendelővel való kommunikáció?

SP: A nagy cégeknél és főként a multiknál az ő koncepciójukban megjelenő térbeli-funkcionális igényt kell valahogy belőnünk, amit programban megfogalmaztak, illetve az arculatuknak is meg kell jelenniük. Ezenfelül szükséges a feladathoz való rugalmas hozzáállás, mind a tervezési, mind a kivitelezési időszakban. Nyilván meg kell találni az egyensúlyt, hogy a koncepció alapvetően ne sérüljön, de közben próbálunk megfelelni a megrendelői kívánságoknak is. Az elmúlt három évben történtek drámai fordulatok: brutálisan megemelkedtek az építőipari költségek, emiatt sok mindent le kellett szedni a tervekről-házakról, más, olcsóbb anyagokat kellett használni, olyan elemekről kellett lemondani, amivel teljesebb lehetett volna az épület. Igyekszünk nem túl mereven ragaszkodni minden dologhoz, hanem megpróbálunk alkalmazkodni és megkeresni azt a megoldást, amivel azt gondoljuk, hogy a koncepció még egyben marad. A megrendelőnek fontos, hogy teljesen partnerek legyünk ebben és értékelik, hogy ilyen szempontból rugalmasak vagyunk. Szerintem jó és könnyű velünk dolgozni. Jellemző az is, hogy egy multi hogyan terveztet. A Cordiánál, a Futureálnál minden héten, ugyanabban az időpontban van egy meeting. Minden hétre kell vinnünk valamit, prezentációt tartanunk. Ők elmondják, hogy mit gondolnak erről, milyen irányba kellene vinni a dolgokat, és mivel készüljünk a következő alkalomra. Ezek az egyeztetések nagyon hatékonyak. Mi követjük ezt a rendszert, mert velük dolgozunk és folyamatosan kell a projektekkel foglalkoznunk. Ez más, mint ami korábban volt, hogy egy bizonyos határidőre el kellett egy munkával készülni, persze kellett időnként egyeztetni, de sokkal nagyobb ugrásokkal ment a tervezés folyamata. Most folyamatos együttműködés és közös gondolkozás van. Piacra dolgozik mindenki, nincs mese, maximális hatékonysággal kell a teljesítményt hozni, amihez nagyon fegyelmezett munka, szervezettség és folyamatos odafigyelés kell. Régebben talán kicsit szabadabban mentek a dolgok.

BD: Milyen nemzetközi tapasztalatokat hoznak a fiatalabb munkatársak?

SP: Megtapasztaltak más munkamódszereket, működési modelleket, dolgoztak külföldi cégeknek, tanultak külföldön, másfajta oktatási rendszert is láthattak. Ma már az interneten elég sok mindent tudnak követni. Nagyon jól beszélnek angolul és sokszor itthon is angolul kell prezentálni dolgokat, ami sokkal komolyabb felkészülést igényel, főleg azoktól, akik vezetői, döntési pozícióban vannak.

BD: Mennyire segíti vagy nehezíti az internet a tervezői munkát?

SP: Együtt élünk vele, sok információt onnan töltünk le, a szakágakkal is a neten folyik az információátadás. Ami az előképeket illeti, tapasztalom, hogy a hallgatók sokszor a munka elején körbenéznek az interneten és a hasonló vagy akár egészen különböző tervekből mozaikszerűen összerakják a dolgokat: "valami ilyesmire gondoltam." Nálunk az irodában ez nem így működik. A Graphisoft épületek például azért lettek olyanok, amilyenek, mert rendelkezünk egy sajátos építészeti filozófiával, gondolkodásmóddal (a telepítéssel, a kontextualitással, a homlokzatok ornamentális megformálásával, stb.), ami kellett ahhoz, hogy ezek a házak tényleg ilyenek legyenek. Amikor már egy-egy homlokzati megoldás kerül szóba, akkor persze lehet az interneten példákat keresni. Már korábban is kérdezték tőlünk, hogy milyen építészeti munkák, esetleg külföldi példák inspirálnak minket, de erre nem tudtunk tetszetős-divatos választ adni: igazából semmi, a saját kútfőnkből születtek meg a koncepciók és nem úgy, hogy utánozni akartunk volna bármit is. Szerintem ez fontos. Lehet, hogy ez egy generációs kérdés, de én ilyen célból nem szoktam az internetet nézni, a fiatalok sokkal inkább. Amikor nekikezdünk egy pályázatnak, akkor az irodában mindenki – akár a most belépett fiatal is – felvázolhatja, mit gondol róla, meghallgatjuk egymást, megnézzük és közösen kiértékeljük, s a gondolat beépülhet a koncepcióba. Jellemzően azért mi hárman határozzuk meg a terveket, már csak a tapasztalataink miatt is. Én például, ha nem is dolgozom számítógéppel, de a koncipiálásnál gyors vagyok. Ilyen szempontból nálunk három szinten zajlik koncepcióalkotás: nekem vannak bizonyos tapasztalataim, elképzeléseim, Zsuzsának, Tamásnak, mint egy újabb generáció képviselőinek szintén, illetve vannak a frissen végzettek, akik már inkább többet nézelődnek az interneten.

Az mindig nagyon érdekes, amikor pályázatoknál, (például lakóházaknál, irodaházaknál voltak az elmúlt időszakban erre példák) minden pályázó csapat a megrendelő és egymás előtt prezentálja a terveket és mindig meglepődünk, hogy egy nagyon kötöttnek tűnő feladatra mások egészen más dolgokat találnak ki. Az látszik ilyenkor is, hogy minden építész csapatnak sajátos építészeti filozófiája van, s voltaképpen ezek a filozófiák is versenyeznek egymással. De hát ezért is ilyen szép ez a szakma.

Bán Dávid

 A cikk megjelenését a Nemzeti Kulturális Alap támogatta.