Emberek/Interjú

Elmélet és gyakorlat (1.)

1/6

Agrártudományi Egyetem oktatási épülete Kaposváron

Agrártudományi Egyetem oktatási épülete Kaposváron
Tokaj Kereskedőház Zrt.
Disznókő Borászat, Tokaj
Népművészeti tábor Nagykálló, kilátótorony
Népművészeti tábor Nagykálló, recepció
Traktorgarázs Disznőkő Borászat, Tokaj
?>
Agrártudományi Egyetem oktatási épülete Kaposváron
?>
Tokaj Kereskedőház Zrt.
?>
Disznókő Borászat, Tokaj
?>
Népművészeti tábor Nagykálló, kilátótorony
?>
Népművészeti tábor Nagykálló, recepció
?>
Traktorgarázs Disznőkő Borászat, Tokaj
1/6

Agrártudományi Egyetem oktatási épülete Kaposváron

Elmélet és gyakorlat (1.)
Emberek/Interjú

Elmélet és gyakorlat (1.)

2014.07.18. 10:00

Cikkinfó

Szerzők:
Wesselényi-Garay Andor
Benedek Anna

Földrajzi hely:
Budapest, Magyarország

Építészek, alkotók:
Ekler Dezső

Vélemények:
3

"...én máig nem gondolom magam igazán építésznek. Outsidernek gondolom magamat, kívülről érkezett "self-made man"-nek." - mondja Ekler Dezső a vele és róla készült interjúban. A Benedek Anna és Wesselényi-Garay Andor által készített interjút két részben adjuk közre. Ez az első.

Részleteket közlünk abból a beszélgetésből, amely Ekler Dezső HÁZAK 2000-2014 című kiadás előtt álló könyvében jelenik majd meg az ősszel.

Építésznek lenni

Wesselényi-Garay Andor: Kevés olyan építész van ma Magyarországon, akinek az életművét és a tevékenységét olyan érzékenységgel és intenzitással követnék interjúk, mint ahogy a tiédet. Mégis, végigolvasva a veled készült beszélgetéseket, feltűnő, hogy kevés szó esik bennük konkrét házakról. Bár a beszélgetések tárgya per definitionem építészeti, mégsem kerülnek szóba konkrét megoldások, a techné műfogásai. Van-e mindennek mélyebb oka, vagy pusztán a mód, ahogy nyilatkozol bizonyos építészeti kérdésekről, nem igényel illusztrációkat?

Ekler Dezső: Úgy gondolom, egy-egy interjúban inkább általánosságokról esik szó; építészeknél is inkább elvekről, társadalomról, kultúráról. Más helyzetet kíván, mikor bemutatunk egy épületet. Ám kiérzek valamit a kérdésedből, amit jogosnak vélek: én máig nem gondolom magam igazán építésznek. Outsidernek gondolom magamat, kívülről érkezett „self-made man"-nek. Hiába végeztél építészkart, ha nem akarsz építész lenni, nem sokat ér, amit ott tanultál. Leginkább az építészettörténet és a városok körüli dolgok voltak fontosak számomra, a szakmát nem igazán tanultam, nem érdekelt annyira. Előbb szociológusként dolgoztam, és minden egyébbel foglalkoztam, majd úgy kerültem a praxisba, hogy magamnak kellett megtanulnom mindent a házak építéséről. Az énképem nem úgy alakult, ahogy általában az építészeké. Az az érzésem, nem úgy azonosítom magamat, mint ahogy az építészek gondolkodnak magukról.

WGA: Ennek a gondolatmenetnek van azonban egy másik rétege is: kívülállóságod ellenére, a curriculumod egyértelműen az „építészes" építészek közé sorol, mindazokkal a mélységesen emberi és szakmai vonásokkal, amelyekben a stiláris, az ízlésbeli, de még a személyes ellentéteken túl is osztoznak azok a hazai építészek, akiket ma sikeresnek fogadunk el. A siker alapfeltételeként megjelölhető – és esetedben is jól körvonalazható – közös kvalitások ellenére fenntartod a kívülállóságod?

ED: Merőben más modell szerint alakult a pályám, mint a mai negyveneseknek, ötveneseknek. Nem tudok például pályázni, nem is ambicionálom. A pályázás kultúrája más készségeket feltételez. Zömmel direkt megbízásokkal kaptam a munkákat, bár nem vagyok tagja erős szakmai lobbiknak. Az egzisztenciális pozícióknál fontosabbnak vélem a szemléletbelit. Minden értékrend, minden szubkultúra – kulturális és nyelvi értelemben is – tabusításokkal jár. Lehet tudni, hogy egy Makovecz-vándoriskolás mit nem rajzolhat; például lapos tetős házat biztos, hogy nem. Cságolyéknál görbe falú alaprajzot pedig csak módjával. Minden értékrend szükségszerűen lehatárolja magát. Ilyen szubkultúrának nem vagyok tagja.

Benedek Anna: A tabu nyilván külső nézőpontból értelmezhető, de ha „belül vagy" – egy csapaton vagy egy családon belül –, akkor az a közös nyelv. Te soha nem akartál belül lenni valamin, valamihez kapcsolódni? Ha pedig nem, akkor honnan vetted a saját nyelvedet?

ED: A Makovecz-iskolába tartoztam, Makovecz volt a mesterem, de ő és a többiek is tudták, hogy kilógok, s voltak, akik mindent meg is tettek, hogy még jobban kilógjak, annak ellenére, hogy a szívem odahúzott. Talán azért volt így, mert a tabukat nem tudtam tartani. Nem volt bennem vágy az elfogultságokra, amelyekben mindkét parton osztozhattam volna.

Népművészeti tábor Nagykálló, recepció
5/6
Népművészeti tábor Nagykálló, recepció

BA: Te kihez kapcsolódtál, vagy kihez akartál tartozni?

ED: Az ember a követési vágyai szerint lesz csapodár. Azért kezdtem praktizálni, mert beleszerettem Aldo Rossi munkáiba. Mihelyst beleszerettem Rossiba, a nyakamba esett Makovecz azzal, hogy írjak az ő munkáiról. Addig írtam, amíg Makovecz-függő nem lettem. Négy-öt évig rajzoltam makoveczes házakat, amíg valamennyire túl nem jutottam rajtuk. Mire éppen túljutottam volna, akkorra nagy irodaházakat adódott terveznem. Mire legyűrtem párat, s kezdtem érteni, hogyan lehetne jó irodaházat csinálni, sokkal kötetlenebb műfajú megbízásokhoz jutottam, és belezúgtam valamilyen Zaha Hadid-os, Steven Holl-os, „foldingos" irányba, meglátva, hogy hányféleképpen lehetne továbbvinni, amit akkor gondoltam. Így alakul az ember élete.

WGA: Kritikus kérdés azonban, hogy benne lehet-e lenni nyakig Aldo Rossiban vagy Makoveczben úgy, hogy közben az ember nem azonosul a személyüket körülvevő értéktabukkal? Mi az a motiváció, amely engedi az eszmeazonosulást, illetve mi az az erő, amely végül megszünteti azt?

ED: Egyszerűen működik ez, akár a gyerekkorunk. Amíg függsz apádtól, mást sem csinálsz, mint figyeled, és szívod magadba. Egészen addig, amíg kamasz korodban el nem jutsz a krízisig, ami arra szolgál, hogy megtagadd apádat, és próbáld megtalálni magadat, hogy lásd, merre tovább. Emlékszem, ahogy Aldo Rossi miatt hónapokig jártam könyvtárba, Rob Kriert olvasni, és Franco Purinit, és Oswald Mathias Ungerst. Akkor volt friss a posztmodern, és ezekről sok előadást tartottam. Reklámoztam Rossiékat, és közben várostörténettel foglalkoztam. Addig, amíg rá nem jöttem, hogy az egész kontextualizmus fabatkát sem ér, mert ők zárt rendszerben gondolkodnak, az európai történeti város geometriájában, miközben én szociológus várostörténészként éppen megérteni véltem, ahogy a várost percről percre szüli újjá a társadalom illuminációja és ingatlanpiaca. Felmennek az ingatlanárak? Nosza, építsünk családi ház helyett bérházakat! Én a keletkező várost láttam, az ő építészetük pedig a város zárt nyelvén szólt. Amit magamba szívtam, az kitermelte a saját kritikáját, és megnyitotta számomra az utat, hogy úgy gondoljam, építészetet nem a történeti minták alapján kell művelni, hanem az illumináció hullámán, akár egy szörfös. Csak az van, amit a társadalom kíván, és amit az én képességem lehetővé tesz – és mindent szabad! Tíz évvel később így jártam Makovecz Imrével.

Traktorgarázs Disznőkő Borászat, Tokaj
6/6
Traktorgarázs Disznőkő Borászat, Tokaj

WGA: Tudnál erről beszélni?

ED: 1993-ban megépült a disznókői traktorgarázsom. Ez a patkó alakú, dombszerű-kráterszerű épület Makovecz formaproblémáit összegzi, mondhatni, a legkiérleltebb, legjellegzetesebb formaelvét, a szvasztikás, palmettás, jin–jangos térbeli képletet. Emlékszem, amikor eljött megnézni a házat, és mutattam neki: „Tessék, megépítettem, amit te Pakson, ahol a hátsó sekrestyénél tűnik fel ez a motívum, itt meg az épület fő homlokzata adja a kétfelől ölelkező gömbformát." Megelégedésére szolgált azt látnia, hogyan vittem tovább az ő formaproblémáját. Mégis, érzésem szerint, ez már egy másik irányba is mutató megoldása volt az ő felfogásának. Húsz évvel később szabad azt mondani, hogy a folding lehetőségeit veti fel. Az, ahogy tanítványi hűséggel másoltam, folytattam Makoveczet, olyan lehetőségek felé terelt, amelyeket éppen akkor nyitogattak Eisenmanék meg Hadidék a dekonstruktivizmusukkal.

Születő építészet

BA: Ebben a kontextusban kérdeznélek az újításról, ami a megrendelő vagy a társadalom szempontjából nyilván valamilyen kompromisszumot kíván az építésztől. A saját értékrendedhez képest mennyire kellett a társadalmi elvárások megkövetelte kompromisszumokba belefutnod? Voltál-e olyan helyzetben, amikor fel kellett adnod valamit a nagyon újszerű formából?

ED: Úgy látom, erről inkább fordítva érdemes beszélni. Az építészet szociális műfaj. Nem festő vagy, aki csak a vászonnal áll szemben, hanem egy tervező, akinek egy nagyobb csapattal, ötven–száz emberrel kell összehoznia az épületet. Az építészet a kompromisszumok művészete, olyan, mint a politika. Le van pányvázva, tele van mindenféle súlyokkal; olyan, mint amikor valaki súlyzókkal edz. Hogyan lehet, lehet-e egyáltalán újítani bármit ilyen körülmények között? Háromszáz házat terveztem az elmúlt harminc évben, ebből ötvenet merek megmutatni. Tíz munkából jó, ha kettőről elmondhatod, hogy bármi újításszerű maradt benne. Az építészetben is az izgat, amit a várossal kapcsolatban már említettem, vagyis hogy miképpen keletkezik. Minden feladatban benne van az a lehetőség, hogy újszerűt hozz létre, az építészek többsége mégis másolja, sokszorozza az épületeket, kihagyva ezzel rengeteg alkalmat, ami új építészet keletkezését segítené elő. Tehát száz százalék újítási lehetőséggel áll szemben száz százalék vélt társadalmi determináltság. Különös művészet az építészet.

BA: Szerinted létezhet-e olyan ideális állapot térben vagy időben, amikor ez a kettő szinkronba kerül egymással?

ED: Vannak ilyen csodaidőszakok, ezek azok a hol rövidebb, hol hosszabb periódusok, amikor egy-egy stílus keletkezik. Például a korai kereszténység Kr. utáni 2–3. százada, amikor a domus ecclesiákba költöző gyülekezeti helyekből létrejön a keresztény templom. Ott kialakul egy hihetetlenül érdekes helyzet. Valamint ilyen a görögök ősházából, a megaronból pár száz év alatt kitermelődő mély archetípus, a görög templom is. Miként a kora reneszánsz is egy döbbenetes korszak. De még egy időszakot említenék: az elmúlt húsz évet, amiről nem gondoljuk, de messze nagyobb a jelentősége, mint az egész 20. századi modernizmusnak.

WGA: Mintha ismételten kimaradna a modernizmus… Mi a viszonyod a modernitáshoz, a modern építészethez? Ha a 20. századot az építészet századának tartjuk, akkor az mindenképpen Adolf Loos ügyeivel kezdődik, akinek majd a nyomában toporognak a pátriárkák.

ED: Ez nem személyes elfogultság kérdése, elméleti közelítésből adódik. Peter Eisenmannal értek egyet annyiban, hogy ő a klasszikus korhoz csapja a modernizmust, Louis Kahnnal befejezőleg, sőt, valójában a posztmodernet is ideértve. Eisenman ugyanis azt állítja, hogy a reneszánsz óta nem sok érdekes dolog történt, a modernizmus csak látszólag tagadta és újította meg a múltat, és lényegében a reneszánsztól számítható újkornak volt a záró fejezete. A modernizmus nem újította meg gyökeresen az építészet nyelvét és felfogását – folytatnám ezt a gondolatot a magam felfogása szerint –, pusztán felfüggesztette azt, mert úgy hozta a helyzete a születő hadtáptársadalomban.

Tabula rasa állapotot igyekezett teremteni, és új nyelvet akart felépíteni, amelynek az ábécéjét kezdte kibetűzni, ám csak a nyelvteremtő kísérlet első pár lépéséig jutott el. Kellett hát a posztmodern, amely a modernizmus kritikáját a gazdagabb és érthetőbb történeti diskurzus felől kínálta. Majd a posztmodern 20. század végi válsága érlelte meg a mai nagy lépés lehetőségét, amely képes lezárni a reneszánsszal indult, meglehetősen hosszúra és unalmasra sikerült időszakot. Ha szabad még jót is mondanom a 20. századról, megemlíteném, hogy John Ruskintól és Lechner Ödöntől kezdve viszont tisztán felismerhető egyfajta nyelvi tudatosulás az építészetben. Ők kezdik az építészetet „nyelvegész"-nek tekinteni. Nem volt magyar építészeti nyelv? Majd lesz – vallja Lechner. Merthogy új nyelvet kell teremteni a kiürült és beszélhetetlenné vált reneszánsz latin helyébe. A 20. század az építészeti nyelv tudatosulásának az évszázada. Kezdik úgy látni az építészetet, mint nyelvet. Adolf Loos is erről beszél, Mies van der Rohéék is, aztán a „Team 10". Vagyis, hogy nem elég pusztán három betű, hanem legalább tizenkettő kellene. A nyelvi strukturalizmus nyomain már mindenki arra hívja fel a figyelmet, hogy kellene egy szótár, és arra, hogy az építészet nyelve autonóm tartomány, és így tovább… Erről szól a posztmodern is. Úgy gondolkodik az építészetről, mint Ferdinand de Saussure nyomán a nyelvészek majd’ száz évvel korábban. Ám Aldo Rossinál, Christopher Alexandernél, Kenneth Framptonnál ez még egy zárt nyelvként felfogott építészet. Most előttünk áll a lehetőség, hogy az elvet élőnyelvként tudjuk valóra váltani. Ezt kísérli meg a kilencvenes évek óta az új építészet. Legalábbis én így gondolkodom.

Korszakok határán

BA: Vajon az újak valóban hoztak-e nyelvileg annyi újat, mint amennyit Aldo Rossi generációjának köszönhet az építészet?

ED: Úgy gondolom, hogy Zaha Hadid, Peter Eisenman, Ben van Berkel, Steven Holl, David Chipperfield, Peter Zumthor és a többiek nagyobb jelentőségű fordulatot vittek végbe, mint az elődeik. Azt is mondhatjuk, forradalmi megújulásnak vagyunk tanúi, amelynek ez a nyolc-tíz ember az előharcosa. Azóta újabb generációk kapcsolódtak be, és eldőlt ez a „parti", s amit szellemiekben hozott, az kétségkívül korszakos jelentőségű.

BA: Sokan Hadidot öncélúnak gondolják, és csak a korai műveit tartják fontosnak. A folding érdekes kísérlet volt, de valóságos épületként nehéz értelmezni. Peter Zumthor ezzel szemben sokkal befogadhatóbb egy átlagember számára. Elképzelhető, hogy a jövő építészete inkább a Zumthor-féle irányba megy?

ED: Másként látom. Ha a stiláris jegyektől eltekintünk, kiderülhet, hogy amit Zumthor vagy Hadid csinál, majdhogynem ugyanaz, vagyis van egy erős, közös magvuk. Sokféle kezdeményezés indult az elmúlt húsz évben, mégis nagyjából egy irányba visznek ezek a poétikák, és attól tartok, ennek nincsen sok köze ahhoz, hogy derékszögű, függőleges falakkal vagy netán amorf, parametrikus, biomorf formákból építkeznek. De hogy mégis mi az az új, amit hoztak? Az elmúlt ötszáz év, a reneszánsztól a historizmusig az emberi teret nagyította épületekké. Gondoljunk a jól ismert Vitruvius-ábrára vagy Le Corbusier Modulor-koncepciójára, amely ebből a tradícióból nem lépett ki. A posztmodern is ebben mozgott, vagy vegyük Makovecz minimál terét, amellyel az emberi aurát nagyította építészeti térré. Mondhatjuk úgy is, hogy az álló embert metaforizáló épületek, terek uralták azt az ötszáz évet. Ehhez képest a mostani, a dekonstruktivizmustól és a foldingtól induló húsz év radikális irányzatai többé nem az emberi életteret nagyítják metaforáikkal építészetté, hanem belebújnak az anyag szerkezetébe, s amit ott találnak, abból illuminálnak. Egyszerűen szólva, az élettelen vagy élő anyag struktúráit nagyítják körénk. Ezt előttük senki nem csinálta. És ennek az anyagszerkezet-nagyításnak poétikailag roppant gazdag a tárháza. Utalhatok Steven Holl porozitáselméletére vagy Zumthor valsi fürdőjére, ahol, mint egy óriás szobrász, a hegyből vájja ki a hatalmas kövek közti üregeket. Ugyanígy az anyag belső morfológiáját nagyítja majd’ minden tervében, a bregenzi kiállítótérben és a kis Bruder Klaus-kápolnában is. És Hadid sem csinál mást, mint hogy egyszerű „fonatképleteket" metaforizál és nagyít fel.

Az anyagstruktúrák tárháza kimeríthetetlen, és e geometriák mesterien nagyított metaforikus változatai – akár hagyományosan geometrizáló, akár parametrikus szerkesztésekkel van dolgunk –, végtelen számú új lehetőséget nyitnak meg az építészet előtt. Szó sincs már az embert metaforizáló épületekről, kivéve persze Makoveczet és Frank Gehryt. A fordulat lezajlott, s ma már ezt az új nyelvet beszéli szinte mindenki.

BA: Nem lehet, hogy mindez sokkal inkább egy útkeresésre, mi több, válságra utal, mint a jövőbe vezető út megtalálására?

ED: Valóban súlyos válság mélypontján vagyunk. Sorra érvényét veszti minden, mondhatnánk, bomlásnak, szétesésnek vagyunk tanúi. Ilyen lehetett a késő római kor Európában. Mindez napról napra termeli a megújulás, a változás lehetőségeit, ami hihetetlenül inspiráló; a kreativitás, az innováció melegágya. Így képzelem a kora keresztény évtizedeket, de hasonló lehetett a gótika végének a válsága, amely elképesztő hajtóerőt adott a reneszánsz szellem térnyeréséhez. Hasonló korszakban élünk talán mi is.

Agrártudományi Egyetem oktatási épülete Kaposváron
1/6
Agrártudományi Egyetem oktatási épülete Kaposváron

Pályák, esélyek

WGA: Mi tekinthető ma ideális munkának?

ED: Ideális munka egy Nyugaton, gazdag országban megnyert, tiszta és öncélú pályázat. Ilyenhez magyar építész nem jut. Itthon a kulturált magánmegrendelők által, EU-s támogatással építhető munkák lehetnek jók arra, hogy kipróbáld és megmutasd magad, részben, mert ajándék lónak nem nézik annyira a fogát, másrészt, még esélyed is kínálkozik, hogy megépítsd rendesen. Az állami megrendelések se rosszak, ha nem szólnak bele a kelleténél jobban. Ilyenhez viszont nem nagy eséllyel jut az ember. Az elmúlt húsz év Magyarországán tíz házból kettőt-hármat lehetett olyan igénnyel megvalósítani, hogy egyáltalán építészetről beszélhessünk. Más kollégák más stratégiával más arányhoz juthattak. Most, hogy öregszem, legalább minden második házat szeretném úgy megépíteni, hogy vállalható legyen.

WGA: Mennyiben határozza meg a sikert, a lehetőségeket a funkció? Templomból és borászatból is több jó hazai példát találunk, mint irodaházból vagy fürdőből.

ED: A funkció indifferens, a társadalmi közeg viszont egyáltalán nem az. Legalább annyira múlik az előírásokon, a megbízón és a kivitelezőn a ház intellektuális, művészi sikere, mint az építészen. Viszont egy valamirevaló építésznek bármely funkción meg kell mutatnia, hogy mire képes. Persze, mindegyik együtt jár egy „rátanulási" időszakkal. Nem árt, ha néhány irodaházon, harminc-negyven családi házon, hat-nyolc társasházon kipróbálhatja magát, vagy részt vehet a tervezésükben, hogy pontosabban tudja, milyet is akar építeni. Ezért jobb például nyolc borászatot tervezni, mint egyet…

Tokaj Kereskedőház Zrt.
2/6
Tokaj Kereskedőház Zrt.

WGA: Ehhez képest már a borászati hullám hajnalán jelentkeztél egy olyan mintával, amely napjainkra archetípussá vált.

ED: Ha a disznókői borászatra gondolsz Tokaj-Hegyalján, ott szerencsém volt. Olyan ideális megbízóval találkoztam, amilyennel azóta sem: egy francia márkival és egy mögötte álló vállalatbirodalommal, az AXA-val. Jean-Michel Cazes teljesen rám bízta a tervezést. Adott egy kilencvenoldalas francia nyelvű technológiai leírást, amit be kellett tartanom; megrajzoltuk a házakat, amelyeket egyórás prezentáció után elfogadott, és azt mondta, rendben, ezt fogjuk megépíteni. És mit tesz Isten, nem szólt bele senki, hogy ezek után az épület milyen anyagból épüljön, és hogy nézzen ki. A költségvetést tartani kellett, de senki nem kezdett „építészkedni", se a borászok, se a menedzserek. Hasonló magyar megbízóval én még nem találkoztam. Már készen van a ház, és még akkor sem tudja, hogyan akarja használni. Naponta mást-mást gondol, hetente más-más tartályokat rendel. Viszont mindenki, a borásztól a kivitelezőig megkérdezi, hogy ez miért ilyen színű, és kiderül, hogy neki egyébként is lennének más ötletei… Alapjaiban kérdőjelezik meg a kompetenciádat a gyakorolt szakmádban, még ha harmincéves praxisod van is. Ez egy ilyen ország. A disznókői borászatot 1992-ben csak francia megrendelővel lehetett megcsinálni.

folytatjuk...

A kutatás a TÁMOP 4.2.4.A/1-11-1-2012-0001 Nemzeti Kiválóság Program című kiemelt projekt keretében zajlott. A projekt az Európai Unió támogatásával, az Európai Szociális Alap társfinanszírozásával valósul meg. 

 

Vélemények (3)
belter
2014.07.26.
08:16

Mindent szabad? Ekler Dezsőnek természetesen mindent szabad, sőt! Mit tegyen a többi tízezer gyakorló magyar építész? Nekik is mindent szabad? Igen, de csak azután, hogy elmélyedtek az építészettörténet, városépítés mélységes mély múltjában és eredményeiben. Csak azután, hogy megértették, Makovecz Imre és tanítványai miért nem rajzoltak soha lapostetőt. Csak azután, hogy legalább egy épület megérintette őket Aldo Rossi életművéből.

 

Addig tényleg csak másoljuk, sokszorozzuk az épületeket. Lehajtott fővel sétálunk el a Kálvin téri irodaházak alatt, összeszorul a gyomrunk, ha a pesti Duna-korzó szállodáira nézünk, vagy el kell viselnünk a lágymányosi egyetemváros iszonyatait a elvetélt expó területén.

 

Nagy szerencsénk van, ha néha eljutunk Zemplén szőlőhegyeire, a borászatokhoz; Pécs korszakos új házait csodálhatjuk, vagy éppen Pannonhalmára sodor a jódolgunk. Akkor elmúlik a fejfájás, a gyomorgörcs és a mindent elborító szürkeség. Mégis érdemes magyar építészeket tanítani.

Pákozdi Imre
2014.07.23.
05:12

Kedves Építész Úr! 

Mint mindig, most is nagy élvezettel olvastam logikus és őszinte, gondolatokkal, személyes élményekkel és építészeti példákkal gazdagon díszített eszmefuttatását, elsősorban az építészet múltjáról és eljövendő fejlődéséről. Külön tetszett, amit a stációk – Aldo Rossi, Makovecz, a folding-építészet - megismerésének, megérlelésének és meghaladásának folyamatáról írt. Ennek tanulsága minden értelmiségi számára megszívlelendő.

Ugyanakkor engedje meg, hogy - ha mégoly szerénytelenül is - tágabb keretrendszerbe helyezzem azt, amit Ön az építészet fejlődésének tekint. Ma az építészetben kétféle főáram létezik. Az egyik a haszonelvű, mindennapi építészet, a másik a kivételes épületek alkotásának művészete. A kettő hűvös, köszönő viszonyban van egymással, amennyiben a sztárépítészet szorgosan alázza az előbbit: példát nem mutat, az utat nem töri, a haszonelvű építészet útját nem könnyíti meg, sőt: inkább megzavarja a mindennapi építészetnek a környezet, funkció és költségvetés szentháromsága által megszabott, normális fejlődését. Ezzel együtt, persze indokolt ez a sztár-építészet, hiszen élményt ad, gyönyörködtet, megráz, elgondolkodtat: és ez a szerepe, semmi más. Csak hogy érzékeltessem, mennyire nincs köze ennek az egyedi „nem tematikus” építészetnek a mindennapi lakhatási, munkahelyi, szolgáltatási építészethez, felidézem a belmagasság problémáját: nyújtson bármilyen térélményt is a MÜPA vagy a Sagrada Familia Barcelonában, nincs a világon építész, aki ma meghaladhatja a 2,7 méteres belmagasságot, amikor irodaházat vagy többlakásos társasházat tervez. Vagy Zaha Hadid enn plussz egyedik áramvonalas futurisztikuma, Calatrava szárnyas múzeuma sem gyakorolhat elegendően katartikus hatást egy budapesti vagy milwaukee-i ingatlanfejlesztőre, hogy ne a lehető legnagyobb sűrűséggel terveztesse egymás szájába az aktuális „lakópark” épületeit.

Azért teszem szóvá éppen az interjúja kapcsán az építészet fenti, végletes kétirányúságát, mert Ön, az interjú megjelent első részében, teljességgel figyelmen kívül hagyja, nem is említi azt. A kivételes épületek építészetének fejlődéséről ír úgy, mintha az azonos volna az építészet fejlődésével. Talán azért, mert saját életműve szerencsésen elkerüli ezt a kétfelé feszülést: akár Makovecz stílusa a disznókői traktorgarázs ihletője, akár a folding-építészet a péceli iskoláé, Ön mindkét esetben úgy tört utat, hogy nem csupán haszonelvű épületeket tervezett, de műveivel a mindennapi építészet számára is mintaadó lett. No, ezt kellene megtanítani, ott, ahol építészetet oktatnak. Mindkét alkotás – nem is beszélve a disznókői borászat főépületéről vagy a Tölgyfa utcai irodaházról – továbbgondolható, persze nem stílusfragmentumok ötletadó gyűjteményeként. Kétszer is látva egri életmű-kiállítását, bizton mondhatom: Ekler Dezsőnek nincs pusztán mutogatásra készült épülete. Van amelyik nem tetszik, de életműve, mind sok műfajú keresztmetszetében, mind időbeni fejlődésében, a mindennapokat szolgáló és a mindennapok építészete számára is mondandóval bíró együttes. Ami – hogy még inkább érthető legyen, miért írtam mindezt – nem mondható el az Ön által mestereként említett sztárépítészek csilivili épületcsodáiról.

hady
2014.07.19.
10:52

Azt hiszem nincs más dolgom: gratulálok, gondolatgazdag írás. Jó volna mindig ilyen tisztán látón józannak lennünk. Várom a folytatást!

Új hozzászólás

Friss adatvédelmi tájékoztatónkban megtalálod, hogyan gondoskodunk adataid védelméről. Oldalainkon HTTP-sütiket használunk a jobb működésért. További információk