Építő vélemény - rendhagyó interjú Patartics Zoránnal

Patartics Zorán „Építő vélemény" címmel rendhagyó kritikai pályázatot hirdetett a pécsi EKF beruházásokról, és ezzel szinte egyidőben elnyerte - Csontos Györgyivel és Csontos Jánossal együtt - az Ezüst Ácsceruza Díjat is. Publicisztikai tevékenységéről, annak céljairól és eszközeiről beszélgetett vele Pásztor Erika Katalina egy szintén rendhagyó, Budapest-Pécs között lebonyolított, egy másfajta építészetről szóló elektronikus levél-interjú keretében.

Patartics Zoránnak e-mailben tettem föl kérdéseket, mert a díjátadó után indult is vissza Pécsre. Az egyik kérdésembe beleszőttem, hogy Don Quijote-ként harcol, de aztán lektoráltam magam, mert valahogy ösztönösen méltatlannak éreztem munkáját szélmalomharcnak tekinteni. Megjött a válasz, s lám benne van, hogy korábban már más kolléga is a vitéz lovagot emlegette közéleti munkássága kapcsán.

Nem véletlenül. Mi, büszke pragmatikusok Don Quijote-ként tekintünk azokra, akik az évszázadok alatt belénk ivódott etatizmus lebontására tesznek kísérletet; azokra, akik nem fogadják el status quo-ként a felülről irányítottság kritikátlan elfogadásából eredő szellemi-gondolati kiszolgáltatottságunkat.

Tegnap este egy jó barátomnál jártam, aki mind a magánélet, mind a hivatás terén nagy bajban van. Egész este az akadályokat sorolta, hogy mi mindent nem tud megtenni sorsa jobbra fordítása érdekében. Egy idő után - kicsit keményebb hangon talán, mint illendő lett volna - próbáltam vele megértetni, hogy nem azt kell állandóan számba vennünk, hogy mi nincs, hogy mire nem vagyunk képesek a külső körülmények tőlünk független alakulása miatt, hanem azt, hogy mink van, hogy mi az, amit megtehetünk a problémák megoldása érdekében.

Reggel díjat kap egy ember, aki abban hisz, hogy neki akkor lesz jobb, ha a közegnek (tágabb közösségnek? mindannyiunknak?) jobb lesz és mindent megtesz azért, hogy kisebb-nagyobb beavatkozásaival változtasson a hozzáállásunkon. Állandóan azon agyal, hogy mije van, mit tud ő tevőlegesen hozzátenni a helyzet jobbra fordítása érdekében. Példamutatóan. Este pedig találkozom valaki mással, aki a félelem és a tehetetlenség negatív spiráljában őrlődik, nem talál kiutat reménytelennek látott személyes helyzetéből. S a reggel kapott erő, minta, bizalom hatni kezd, estére - hírvivőként - magam is tükrözöm azt, amit Zorán hajtogat.

A véletlenek (amelyek, mint tudjuk, nincsenek) furcsa dramaturgiája egyetlen napba sűrítette bizonyítékát annak, hogy mégiscsak jók az ösztöneim. Ma reggelre összeállt a kép, tisztán megértettem, hogy Zoránnak semmi köze Don Quijote-hoz, hanem ő maga az élet és az élni akarás. Nincs más út, mint szembeszállni a megrögzött, etatista gondolkodási mintákkal, amelyek észrevétlenül telepednek személyes világképünkre, sodornak a tehetetlenség és a félelem felé, tesznek kiszolgáltatottá, bénítják le egészséges reflexeinket, zárnak be körülöttünk minden ajtót. Egyéni és közösségi sorsunk - a külső körülményeken túl, pontosabban azokkal konjunkcióban - gondolkodásunktól, hozzáállásunktól is függ, s ezen lehet és kell változtatnunk. Búcsúzáskor a barátom megköszönte, hogy kicsit helyretettem, de a köszönet Zoránt és azokat illeti, akik évek hosszú sora óta azon fáradoznak, hogy hatalom-független, felnőtt civileket és aktív közösséget fejlesszenek belőlünk.   

Pásztor Erika Katalina

1/7
Ezüst Ácsceruza Díj 2011 - fotó: Szabó Adienn

EF: Milyen érzés Ezüst Ácsceruzát kapni?

Patartics Zorán: Ennek a díjnak különösen örülök, nagyon jókor talált meg. Egyszer megkérdeztem Takáts Józseftől, aki az Európa Kulturális Fővárosa (EKF) projekt pécsi pályázatának készítését irányította, s volt szerencsém vele dolgozni ezen, hogy (irodalomtörténész mellett) a politikai eszmetörténészi önmeghatározása milyen iskolai kurzusból ered. Azt mondta, hogy nincs ilyen iskola, de foglalkozik eszmetörténettel, tehát eszmetörténész.

Két éve, amikor az EL|AWAY projektbe belevágtam, szembesültem azzal a kérdéssel, hogy építészként definiáljam-e magam csupán. És akkor félve, tekintettel arra, hogy mégiscsak legalább tizenhárom éve gyártok szövegeket különböző médiumokba, odaírtam, hogy publicista. Egy újságíró barátomnál azért rákérdeztem, hogy ez nem problematikus-e, de ő azt mondta, hogy amiket írok, azok lényegüket tekintve publicisztikák, tehát szerinte is írhatom a nevem mellé, hogy publicista. Szóval jókor jött a díj, mert most már bátran merem mondani, hogy építész és publicista vagyok. Ez a vicces rész. Egy építész barátom viszont kifejtette, hogy Don Quijote vagyok, mert párbeszédre, megnyilatkozásra akarom rávenni többek között például az építészeket, és nem veszem észre, hogy ez mennyire reménytelen.

Ez a díj számomra annak megerősítése, hogy ez mások szerint is fontos, még ha nehezen megy is. A bolond lovagot az épelméjű szemlélők most vállon veregették. S ha szabad, hadd jegyezzem meg, hogy nagyon imponáló volt számomra az a légkör, amit ennek a díjnak a kapcsán megtapasztaltam. Egyszer erről is fontos volna beszélgetni.

2/7
Dr. Komjáthy Attila átadja az Ezüst Ácsceruza díjat Patartics Zoránnak - fotó: Szabó Adrienn

EF: Kiváló tervezőként sok időd megy a közéletre és óriási energiákat fektetsz abba, hogy az építészet téma legyen a hétköznapokban, s hogy ezáltal hozzáférhető legyen a nem-szakmabeliek számára is. Nyilván vannak, akik ezt a tevékenységet ködszurkálásnak tartják, vagy olyasminek, ami sehol, semmilyen szinten nem térül meg, anyagilag pláne. Mit akarsz ezzel elérni?

PZ: Évekkel ezelőtt hallgattam előadásokat, melyekben társadalomkutatók hangsúlyozták a magyar társadalom etatista lelkületének tarthatatlanságát, vagyis hogy mindent felülről várunk el, vagy a döntéshozóknak tulajdonítunk. Ma már, a saját projektjeim tapasztalatából én is látom ezt a problémát, és meg kell mondjam, drámainak tartom. A kezdeményezőkészségünk, a párbeszéd- és együttműködési kultúránk nagyon rossz állapotban van. Ha lemondunk ezekről a készségekről, illetve fejlesztésükről, akkor nem is marad más lehetőségünk, mint elvárni, és elviselni ennek minden következményét, többek között a kiszolgáltatottságunkat.

EF: Meghirdettél „Építő vélemény" címmel egy rendhagyó kritikai pályázatot a pécsi EKF beruházásokról a www.afal.hu weboldalon. Hogy történt ez, reggel felébredtél és kitaláltad, hogy akkor ezt kell csinálni vagy volt valami konkrét ok, hogy belefogtál?

PZ: A közösségfejlesztő munka, amibe évekkel ezelőtt belefogtam, eleve magában hordozza az állandó megújítás kényszerét. Így mindig gondolkodom, mivel, hogyan lehetne tovább építkezni.

Az EKF legfontosabb lehetőségeit elmulasztotta az ország, a város, a civil társadalom, az értelmiség, az országos építész szakma. De ettől még az EKF-nek vannak eredményei, és keletkeztek olyan új alapok, amikre hiba volna nem építkezni. Ehhez azonban meg kellene ragadni a lehetőséget, és elemezni kellene a szerepünket, vagy éppen annak hiányát. Úgy érzem, hogy az új épületekről és közterekről való építő diskurzus lehetőség arra, hogy az építészek és az építészetet értelmező szakemberek beavató és nem bennfentes módon megjeleníthessék a szakmát foglalkoztató kérdéseket, illetve a laikusoktól visszacsatolás érkezzen.

Az EKF beruházások remek tanulságokkal szolgálhatnak arra, hogy miképpen kellene a szerepünket újraértelmezni. Szép példája ennek, hogy a már feltöltött egyik írás milyen plasztikusan érvel a használó szemszögéből, de egyúttal minden döntést az építésznek tulajdonít, olyan autonómiát feltételezve a szakmánknak, ami a helyes szereposztásban nem fordulhat elő.

A házakról és a közterekről többnyire az intrikus pletyka terében, az egymásnak szóló építészeti írásokban és a propagandisztikus, hivatalos marketingkommunikációban van szó. Ez szerintem méltatlan. Nem tudok elképzelni az építészet számára jobbat annál, mint hogy méltó, érvelő, elemző párbeszédet kezdünk. Ez teheti közüggyé az építészetet, és ez mindannyiunknak csak jó lehet.

3/7
Patartics Zorán és Bálint Imre, A BÉK Elnöke a díjátadó után - fotó: Szabó Adrienn

EF: Segítőkkel vagy egyedül dolgozol ebben a projektben? Hiszen akármilyen kicsinek is tűnik, ez egy sokszereplős kommunikációs projekt, és sok munka megszervezni.

PZ: A projektben általában én tervezek és kezdeményezek, és a mindennapi hálátlan tevékenység is az én terhem. De ez önmagában nem volna elegendő, hiszen vannak költségek, a díjakra fordítható 200.000 forintot is elő kellett teremteni. A weboldalon láthatók azok a támogatók, akik mögém álltak, s akik ezzel is tanúbizonyságát tették annak, hogy a minőség irányában való első lépés a minőségi iránti igény megjelenítése, a gondolkodás, a közösség fejlesztése, és a projektemben látják az ez irányú törekvést. Ők nem egyszerű szponzorok tehát, hanem szereplők, akik így veszik ki a részüket.

Nagyon sok támogatást kapok médiumoktól is, akik a maguk eszközeivel segítenek megjeleníteni a projektet, eljuttatni a potenciális közönséghez. Kifejezetten szimpátiát érzek irányukból. A zsűri tagjai is szerepet vállaltak, ez is komoly hozzájárulás, és emeli a projekt presztízsét, reményeim szerint a beérkező szövegek minőségét is. És néhány intézményi, illetve személyes segítséget is kapok, terjesztésben és jó tanácsok formájában. Nagyon hálás vagyok mindezekért. Ezzel együtt megint túlvállaltam magam. A családom nem díjazza már, ha újabb ötletem van. Ők azt szeretnék, hogy ne a gépnél üljek éjjel-nappal.

EF: "Elvéleményesedett" a kultúránk és kikopott belőle a munka. Mert sok idő egy (pl. összehasonlító) elemzést összehozni, kutatni, könyvtárazni, jegyzetelni kell. Akárcsak egy jó házban, ebben is sok munka és odafigyelés van. Ezt jól meg lehet spórolni egy véleményben, hivatkozni lehet arra, hogy ó, ez csak egy személyes vélemény és hogy az ember sajnos nem elég felkészült. A vélemények elértéktelenedése a diskurzus kiszélesítésével párhuzamosan zajló folyamat, mondhatnám - gazdasági terminológiát használva - azt is, hogy bárki beléphet a „vélemény-piacra", mert nincsenek belépési korlátok (tudás, felkészültség, kutatási módszer, stb.). Pályázati kiírásodban is éreztem ezt az ambivalenciát, mert szerintem a vélemény és a kritika nem szinonimák, nem lenne szabad a jelentéseket így összemosnunk. Most akkor véleményeket vagy kritikákat vársz?

PZ: Majdnem mindenben egyetértek veled, de most – rossz beidegződéseinket igazolandó – arról beszélnék, amiben kicsit mást tapasztalok. Az interneten minden weboldal tiszta lappal indul. Olyan lesz, amilyenre csináljuk, amilyen a mi részvételünk az oldalon. Sokan viszolyognak a fórum műfajtól, és nem alaptalanul. Ezért távol maradnak, de ezzel átadják a helyet azoknak, akikre hivatkozhatnak majd, hogy lám, ilyen primitív vélemények között nem kívánom megjeleníteni a sajátomat. Csakhogy az internetnél nincs hatékonyabb eszköz ezeknek a párbeszédeknek a lefolytatására, a mintateremtő képességű résztvevők nem volna szabad, hogy lemondjanak róla. Szerintem igenis oda kellene tegyék magukat, és éppen ezáltal válna láthatóvá a szalonképtelen vélemények értéktelensége. Ez egyébként az értelmiség – ha ugyan van ilyen – általános reakciója a nyilvánosságra, és ez önfelszámoló.

Az én kritikai pályázatom valóban rendhagyó, és ezt hangsúlyozom is. Tényleg a vélemény, illetve a véleménynyilvánítás módja a lényeg, nem a kritikai műfajnak való megfelelés. Ha a véleménynyilvánítás felületes, az természetesen baj, és a pályázatban aligha fog az ilyen vélemény megdicsőülni. Akkor inkább nem lesz díjazott vélemény, bár ettől nem félek, mert érdekes írás már most is van.

Ha a véleménynyilvánításhoz csak annak van joga, aki minden körülménynek utánajárt, akkor a vélemény mint olyan, lényegében felszámolódik, és csak néhány őrült fog mindenki számára befogadhatatlan fárasztó szövegeket gyártani, és néhány megmondó kritikus fog pálcát törni minden teljesítmény felett. Ha az építészetről csak ilyen szövegek születnek, akkor az építészet végképp elveszíti a kapcsolatát a közönségével, akiknek a csodálatára pedig nagyon is számít. Az építészetnek nem lehet érdeke, hogy érthetetlen legyen.

Abban hiszek, hogy a véleményformálónak kell felismernie, meddig, illetve miben tud hiteles véleményt közreadni. Például miért ne lehetne véleménye a hangversenyterem akusztikájáról egy zenésznek, vagy egy koncertlátogatónak, ha azzal foglalkozik az írásában, amit meg tud ítélni? Vagy miért ne lehetne érdekes – és a pécsiekétől eltérő – véleménye a városba látogatónak? Olvassa el a hivatalos kritikát, hogy úgy lássa a Széchenyi teret, ahogy Megmondó Úr megírta? Ő másképp szerez benyomásokat, és a pécsieknek fontos volna tudniuk erről, ha turisztikai céljaik vannak az új épületekkel, vagy a közterekkel. Ezek a benyomások, vélemények megfogalmazhatók intelligensen, csak tanulnunk kell a módját, vagyis meg kell tanulnunk az elemző beszédmódot, és a véleményünk témahatárainak felismerését.

Persze, a szakmai kritikával szemben támaszthatunk szakmai követelményeket, de a laikust partnernek kell tekinteni, és ehhez módszereket kell kifejlesztenünk nekünk is. Az építészek által hajszolt eredetiségtől, a közegük teljesítőképességét meghaladó házaktól egyszer csak betelik a pohár, és a szakmánk iránti bizalom végérvényesen összeomlik.

Mindezt úgy is elmondhattam volna, hogy a tiédre építem a saját véleményemet, s akkor abban mindjárt a kettőnk közötti kooperáció jelent volna meg. Bár így lett volna helyes, most ezzel a módszerrel szemléletesebben tudtam megmutatni, miből is kellene kikászálódnunk. Most nem arról beszélek, hogy a konstruktivitás és az ellentmondások láttatása nem volna fontos, csak arról, hogy a párbeszéd módját tanulnunk kell, és ezt nem várhatjuk mástól, nekünk kell tennünk érte.

4/7
Patartics Zorán megnyitja az Építészfórum 15 év tranzit c. kiállítását 2006-ban a pécsi Közelítés galériában (balról jobbra: Vargha Mihály, Patartics Zorán, Szijártó Zsolt, Varga Rita)

EF: Írásaid, közéleti tevékenységed árulkodik a benned lévő, tágabb közösség iránti felelősségérzetről. Honnan ered ez? Mit gondolsz az építészek helyi vagy akár országos közösségéről, hogyan állunk ezen a téren?

PZ: Mindig utáltam a közönyt, nem tehetek róla, ez genetikus adottságom. Küzdök vele rendesen. Idealista módon hiszem még, hogy jobb nekem is akkor lesz, ha a közeg lesz jobb. Csak míg a többség egy csuprot tart a keze ügyében, hogy résen legyen, ha csurran valami, addig én feltölteni szeretném a rendszert. Talán ha jó házakat kellene tucatjával terveznem, az lekötne annyira, hogy ezt a töltögetést meghagyjam másnak.

A döntéshozók nem tekintenek az egyénre partnerként, de azok sem magukra, mert a hosszú távú érdekeiket nem tudják a rövidtávúak elébe helyezni. Ezen kellene tehát először változtatni azzal, hogy átélhetővé tesszük számukra az érdekeket. Pécsett például – Bencze Zoltán és Horváth András kezdeményező munkája nyomán – elindult egy nagyon izgalmas civil projekt Város-kooperáció címen, amely a város fejlesztési koncepciója megalkotásához új módszertan kialakítását tűzte ki célul, és ehhez együttműködési platformot kíván teremteni. Az eredmény még megjósolhatatlan, de megtörtént, ami eddig nem: szakmai és társadalmi szereplők leültek egymással tárgyalni, és közöttük téma volt a módszer, hogy miképpen tudnák ezeket a folyamatokat beindítani. Ez már önmagában is fontos, hiszen nem tabu téma, hogy mitől tudunk, vagy nem tudunk együttműködni egymással.

Profi moderátorokra és közösségi önfejlesztő, önérzékenyítő projektekre van szükség, amik kicsiny, jól körvonalazható területeken létrehozzák a valós közösséget, felértékelik a bizalmat, alakítják a részvételi- és a párbeszédkultúránkat, növelik a kezdeményezőkészségünket. Ebből nőhet ki valami, teremtődhet meg a konszenzus iránti bizalom és vágy, és ebben a közegben lehet új alapokat lefektetni. De ez egy nagyon lassú és buktatókkal teli folyamat. Lényegében az én projektjeim is az ilyen elmozdulásokra tesznek kísérletet, egy kicsit a szakmát és a civil társadalmat is provokálva. Az építészek közösségének lélekállapota nem nagyon különbözik a civil társadalométól.

A kamara a változásokhoz jó keretet biztosíthatna, ha ehhez társulna szándék, szemlélet, hozzáértés, erőforrás. A tagság - az egyén - nem dőlhet hátra, amíg történik valami, hanem igenis elkezdhet gondolkodni azon, hogyan tehetne valamit, még ha az apróság is. A barátaimat azzal szoktam provokálni, miért nem írnak rám való tekintettel tíz mondatot a weboldalra. Nem kérem őket, hogy tagadják meg a családjukat, sem azt, hogy az én véleményemet írják. Csak írják a sajátjukat. Mindenkinek van ötszáz mondata arról, hogy miért nem fog írni tízet. Nem fura?

Budapest - Pécs, 2011. december 2-3.

Patartics Zorán - Pásztor Erika Katalina