Erwin Wurm múzeumra esett háza Bécsben

"Igazán tudok örülni olyan művésznek, aki a világon semmit, a művészetet sem, melyet maga hoz létre, de még saját magát sem veszi komolyan." Bujdosó Alpár: Abszurd ötletek gyűjteménye a MUMOK-ban

Talán éppen azért, mert mostanában a Commedia dell’arté-t igyekszem körüljárni, tudok igazán örülni olyan művésznek, aki a világon semmit, a művészetet sem, melyet maga hoz létre, de még saját magát sem veszi komolyan. Meg talán azért is, mert az utóbbi időben, amerre nézek, csak halál komolyan kimondott szentenciákat hallok mormolni-kiabálni-ordítozni, és csak komorképű, vésztjósló tekintetű emberekkel találkozom.

 

 

Erwin Wurm mindenen tud vidulni, kajánul nevetni-nevettetni, neki minden vicces és humoros. Elsősorban saját művészete, mely a világ dolgaira koncentrál. A „meghízott versenyautó" (Fat convertible) mosolyogva meséli életét, az országút viszontagságait, az ott megélt tréfás eseményeket – videóról. Szája – ahol különben a rendszámtábla szokott lenni – szinte „beesettnek" tűnik kövér fizimiskájában, szemei persze a reflektorok. Ilyet láttunk már, nem újdonság. De egyszerre csak észrevesszük, hogy a kövér versenyautó ott áll mellettünk, a maga valóságában. Szája helyén – szinte eltűnik kövér fizimiskájában – rendes, a KRESZ-nek megfelelő, érvényes rendszámtábla van. Az az érzésünk, hogy „ő" valóban közlekedik országútakon, autópályákon, és ott éli meg mindazt, amit elmesél. Az az érzésünk, hogy frocliznak. Hogy valaki az oszlop mögött jókat vidul rajtunk. (Egyébként a művész jelen volt, amikor megnéztük a kiállítást.) És ettől fogva nekünk is jókedvünk lesz.

 

Elgondolkodunk a VW kisbuszon (Telekintetically bent VW-Van), mely „kanyarba" van hajlítva; egyenesen haladni valószínű nem is tud, pedig ennek is van rendszámtáblája. Várjuk, mi történik a terem közepére épített házban (Am I a house?). A falra vetített videón minden mozdulatlan. Egyszerre megjelenik a művész, bemegy a nyitott ajtón – és (a videón) a ház becsukja száját (az ajtót), elkezd mesélni, mint a versenyautó. Nem nézünk ijedten az ajtó felé, hátha minket is „lenyelt" a ház, mint Jónást a bálna. Tudjuk, játszunk. Játszunk, mert a művészet jószerint játék. Magasszintű játék.
Ám a játék valahol komolyra megy. (Középiskolásként szünetekben vidám időtöltésként verekedtünk, bokszoltunk, nem igazán durván. De, ha valami miatt megmérgelődtünk, akkor komolyra ment; ahogy mondtuk: „pofára megy".) Wurm sosem mérges, de halál komolyan keresi a szobor lényegét, azt, hogy mitől az, mi lehet az, s mi nem. Tudja, hogy nem definíciókat kell kitalálni, nem leírásokat, hanem szobrokat kell „gyártani".

 

Pillanatnyi meggyőződése szerint – minden szobor. Az esemény, a kimerevített valóság, a karikírozott valóság, a gondolat is, minden, ami az embertől „van" és az ember körül „él", mozog, az ember „teremtette". A katalógus (Künstlerbuch!) szerint mai társadalmunkat tematizálja, az elhízott európait, a divatőrületet, a határtalan reklámot és reklámozást, a konzumvilágot. Azokat a perverziókat, melyben élünk, melyet természetesnek tartunk. Lehet. Véleményem szerint csupán nyitott szemmel jár a világban, néha „elkeskenyíti" a szemét, és kamaszosan mosolyog (52 éves!). Csak így jöhetnek létre „egyperces szobrai" (One Minute Sculptures), melyek valójában csak egy percig léteznek/létezhetnek. Mire „felépül" a szobor, ahol két lány, szorosan egymással szemben állva, szájával, homlokával, mellével, térdével, lábfejével egy-egy narancsot „tart meg", szorít össze, több idő telik el, mint ameddig tartani tudja, anélkül, hogy a narancsok lepottyannának. És az egyperces eseményből csupán a dokumentáció marad, a fotó. Vagy hogy a művész felkapja a MUMOK igazgatóját, és egy teljes percig cipeli, az is csupán az időben, és csak a rövid időben létezik (Carrying Edelbert Köb – Be nice to your curator).

 

Abszurd ötletei, ajánlatai sem biztosan a mai társadalom ferdeségeit célozzák meg. Lehet, mint fent gyanítottam, csupán „humorizál": ha térden állva, kezét imára hajtva, szájában citrommal, megbocsátásért esedezik (The artist begging for mercy), ha Vuitton-bőrtáskában bikinis lány pihen (Bally), vagy ha a kétfelől bejárható kutyaólba egy-egy férfi dugja be fejét, és (állítólag) sörözik („de ezt soha se tedd egyedül!" – tanácsolja; Confessional), és ha különböző színű, átlátszó selyemharisnyákba tetőtől-talpig beszorított meztelen nő feszeng (Palmers), akkor inkább a képtelen ötleten mosolygunk s nem „elfajzott" társadalmunkra gondolunk.
De a harisnyánál álljunk meg egy pillanatra: „ruha-szobrai", mint a golyóálló tárlóban vízszintesre szétfeszített lábszárú farmer, a szabályos (ca. 1 m magas) hasábra feszített ballonkabát (Untitled), a széles és magas szemeteskosárba feszített jägeralsó (szintén Untitled), vagy a falra akasztott fekete pullóverbe és fehér alsónadrágba bújtatott Terrorist lehetnek mai időnk jelenségei, de nem kinövései, melyek ellen „harcolni" kell. Inkább – ha tetszik – „elhülyéskedni" velük.
Wurmnál még a tragikum is „humoros": a mini-szoknyás lány, akire valahonnan fentről ráesett egy koffer, vagy a férfi, akinek valami erkélyről a fejére egy divány esett, most kilapulva fekszenek az utca kövezetén (mindkettő One minute sculpture); vagy a családi ház, mely a MUMOK fekete épületének tetejébe csapódott be (House Attack), és azóta is eltávolíthatatlan, pedig – úgy tűnik – minden percben valamelyik sétáló látogatónak a fejére eshet. De a másfél méteres falra szegezett krumpli se semmi...
 

És folytathatnám. Inkább ajánlom mindenkinek, ha elege van az értelmetlen fontoskodásból, múlandó fecsegésből, jöjjön, és nézze meg Erwin Wurm kiállítását.
(Keep a Cool Head, MUMOK, Museumsqurtier Wien, február 11-ig)

szöveg:©Bujdosó Alpár
forrás: artportal
fotó: Vargha Mihály, Könyves Viktor