Ferkai András: Gulyás Zoltán építészete

Patonai Dénes méltatása a HAP Galéria könyvbemutatóján

A hatvanas évek végén, amikor elvégeztem az egyetemet, az Ipartervben helyezkedtem el. Azért jelentkeztem Gulyás Zoltán műtermébe, mert még egyetemistaként láttam a Magyar Építőművészetben egy lakóház alaprajzát, s annyira felbosszantott, hogy az alaprajzban egy négyzetcentiméter felesleges terület nem volt, hogy azonnal megjegyeztem a nevét. Ettől kezdve kiemelt érdeklődéssel figyeltem, mikor jelenik meg tőle valamilyen újabb közlés, de sokáig nem történt semmi. Végre, amikor az Ipartervben munkára jelentkeztem - ami rögtön egy hónap fizetés nélküli szabadsággal kezdődött - egy meleg szeptemberi napon, egy alsótrikóra vetkőzött, a rajzasztalára hajló fiatal fogadott, akit Reimholz Péternek hívtak. Mondta, hogy üljek le, majd ha Gulyás megjön, csinálnak nekem is helyet. Nos, erre még azt hiszem, két hetet kellett várni, és miután a nyaralásból megjött, először azt hittem, hogy a kézbesítő lépett be a levelekkel. Azonban pillanatokon belül felforrósodott a hangulat, és kemény élcelődés kezdődött mindenről, ami csak szóba került. A nyárról, a munkáról, az építészetről, apró és nagy dolgokról. Én csak figyeltem értetlenül, mert nem voltam hozzászokva, hogy ilyen nyíltan, s egymáshoz ilyen őszinte kíméletlenséggel vegyes összetartozó szeretettel beszéljenek az emberek. Nem sokáig tartott ez a dermedt állapot, mert Kefi, az élő munkák nyomása alatt hamarosan kiosztotta a helyemet - akkor indult a Medicor-székház kiviteli terve, épült a hévízi bisztró, a Tárnok utcai lakóház, s nemsokára bejött a meg nem épült budapesti sportcsarnok, szolgáltatóépületeivel együtt -, és betagozott a csapatba, amelyhez később Lázár Antal is csatlakozott. Munkaügyileg nem sokat foglalkozott velünk, de észrevétlenül és állandóan figyelemmel kísérte a munkánkat, és a legfinomabb kritika így szólt: "Mi ez az esztergályozott kutyaszar?" Mindezt úgy tudta megfogalmazni, hogy e mögött semmi bántó él nem maradt, mert személyiségének alapvonása volt a derű és a csintalanság, s ami még ennél is szörnyűbb volt: ha leült és valamit önmaga rajzolt meg, az biztos, hogy jobb volt, és mindenkit ámulatba ejtett. Valami olyan belső rend, építészeti egység, formai harmónia áradt a rajzaiból, hogy az utánozhatatlan volt.

Nagy építészetelméleti viták folytak "Alvar Aalto legjobb magyar tanítványával", ahogy Reimholz Péter nevezte Kefit, az építészet lényegéről, annak elméleti és gyakorlati vonulatiról (ne felejtsük el, ekkor volt a csúcson James Stirling, Kevin Roche, John Dinkeloo és a többi korabeli nagy építész), de Kefi vonzódása az északiakhoz, Alvar Aaltohoz és Gunnar Asplundhoz olyan mély belső kötődéssel bírt, hogy az valójában megingathatatlan volt. Furcsa, de nem is építészi formájában - talán az egy hévízi bisztró kivételével -, hanem annak belső tartalmával, annak örök érvényű és mélységesen tiszta, mondhatni klasszikus értékállóságához kötődött. Nem tudta ezt benne megingatni sem az építészeti divat újabb és újabb szele, sem a korabeli előregyártás technológiai kényszere. Olyan belső rend uralkodott benne, amit kifelé külső nyomás hatására ösztönösen védett, s melyet nem tudott, s valójában nem is akart megváltoztatni. Talán nem is tudott róla. Ez csak a terveiben tört utat magának, egyre több kudarccal átélve, mert sohasem tartozott a hatalom kedvelt építészei közé, nem értett az álüzleti munkaszerzéshez sem, és az építészeti hírneve alapján hozzá kötődő és forduló megbízók a "falra másztak", mert számára határidő nem létezett. Számára "apuka" létezett, ahogy önmagát becézte, és az, hogy egyik munkája után a másikkal "überelje" az előzőt. Azokat a szlogeneket próbáltam használni, amiket egy-egy borgőzös kiszállás alkalmával számunkra megfogalmazott, őszintén, minden építészeti nagyság, főnöki tekintély nélkül. Addig nem került ki semmi a keze közül, míg ez a belső önkontroll át nem engedte rajta. Ha belsőleg elégedetlen volt, nem lett belőle terv. Hogy ez egyre jobban ellehetetlenítette a korabeli munkaszerzéstől, törvényszerű volt. Ennek három kényszerű következménye lett:

A nagyobb munkák fokozatosan elkerülték.

Egyre jobban az ital felé fordult.

S ez a legfontosabb: életműve és alkotói munkássága megtört, de értékálló maradt.

Megépült és tervekben megfogalmazott házai egy autonóm tehetség homogén tettei, melyek a legelsőtől a legutolsóig azonos értékrendet képviselnek. Nem torzította el azokat divat, érdek, legfeljebb nem valósultak meg. Meg kell itt jegyeznem: ezzel nem ő járt rosszul, hanem mi, együttesen. Ami fennmaradt utána építészetileg, sokkal hosszabban időtálló, mint sok korabeli építész akkori "csúcsépülete". Ha Gulyás Zoltán építészetét egy mondatban kellene összefoglalni, azt lehetne mondani: "Törekedj az építészetben az időtállóságra, mert a divat úgy múlik el, hogy rajta hagyja épületeiden annak elmúló sármját, groteszkké silányítva azt." Gulyás Zoltán az emberek előtt és talán még az építészek szemében is egy alig ismert, lehetetlen modorú, sokszor krakéler személyiség volt, mert nem volt módjuk azt az érző belső személyiséget megismerniük, amilyen védtelen valójában volt.

Amikor ezt a könyvet a kezembe vettem, azt mondtam: Aki ezt megpróbálja összeállítani, a lehetetlennel kacérkodik. Egy sikeres építészről könyvet írni hálás feladat, mert munkái, épületei önmagukért beszélnek - de "Kefi" munkáinak hevenyészett szétszórtsága egyszerűen lehetetlenné teszi életének bemutatását, főleg szakmai vonatkozásban. Nos, Ferkai András megoldotta a lehetetlent. Tud valamit arról, amit a szétszórt gondolatok jelentenek, s azok megértésével, lényegüket kihámozva úgy rakta össze azokat, hogy az már önálló értéket hozott létre. Átvágta a gordiuszi csomót: kimutatta, összefoglalta azt, amit Gulyás Zoltán saját életében soha ki nem mondott, meg nem fogalmazott: az építészet örökérvényűségét, értékállóságát, amelyet egy ember személyiségének tehetségével, annak szűrőjén keresztül tudatosan vagy öntudatlanul létrehoz. Nos, hiába fogalmazta Kefi építészetről szóló elméletét így: "Építészet? Mi az?" Igenis megragadott valami olyat belőle, amely a maradandót fogalmazta meg. Elég itt, ha a Chemolimpexre utalok. Változó korunkban ez az épület átélt már több átalakítási hullámot, de frissessége ma is töretlen. Úgy simul bele a városszövetbe, mintha mindig is ott lett volna. Megpatinásodott, de ma is átütő.

Ha az épületek mindenki számára elérhetővé, kitapinthatóvá teszik egy építész munkáját, úgy ez a könyv a számítógépes korunkban egy relikviát képvisel. Bizonyítja az írott szó, a kép, a rajz gondolati tömörségét, szuggesztív kifejező erejét. Ez Ferkai András érdeme.

A könyv az életrajzi adatok, a munkák sorrendiségének bemutatásán túl megfoghatóvá teszi a "Gulyás-életmű" - ahogy ő fogalmazta meg -, -legenda megértését, és összerendezte azt, amit alkotója életében soha meg nem tett volna. Talán nem is volt feladata.

Szeretettel és meggyőződéssel ajánlom a könyvet azoknak, akik érdeklődnek egy eltűnőben lévő építészeti kifejezésmód, a ceruzával megrajzolt építészeti tervek korszaka iránt, akik érdeklődnek a tartalmas, időtálló épületek iránt, ajánlom a könyvet azoknak, akik a teóriák nélküli építészet kedvelői és értői. Ahogy Kefi mondta: "Minden munkádban meg kell találni azt a legkisebb közös többszöröst, ami egységet teremt a házadban és az eddig megépült házaiddal."

Talán ezt mondhatom zárszóul: megemlékezve e könyv kapcsán egy építészről, aki nem volt nagy, csak halandó ember és tehetséges. Épületein és családján kívül ennyi maradt utána, no meg elhalványuló személyisége az emlékezetünkben.

Budapest, 2005. szeptember 20.
Patonai Dénes
építész