Fischer József és Pécsi Eszter emléktáblájának koszorúzása – elhangzott beszédek

2024. április 12-én tartották a Szent István park 16. alatt található tábla koszorúzóünnepségét, mely Fischer József építésznek és Pécsi Eszter statikusnak, Magyarország első mérnöknőjének állít emléket. Az eseményen részt vett Bősz Anett, Budapest főpolgármester-helyettese, Tóth József, a 13. kerület polgármestere, Erő Zoltán, Budapest főépítésze, Soltész Noémi, építész (Nanavízió) és Szabóné Fischer Zsuzsanna, statikus, Pécsi Eszter és Fischer József unokája. Az alábbiakban Erő Zoltán és Soltész Noémi az ünnepségen elhangzott beszédeit közöljük.

Erő Zoltán beszéde:

Tisztelt Vendégek, Kedves megjelentek,

Miközben Pécsi Eszter és Fischer József emléktáblája előtt állok, természetesen mindenekelőtt szakmai gondolatok jutnak eszembe. Egy remek építész – mérnök házaspár, akik alkotó, építkező életet éltek, egymást kiegészítve, gazdagítva – egy életen át. Valljuk be, kicsit meglepődünk azon, hogy Eszter vitte a szikárabb mérnöki vonalat, József a szárnyalóbb, álmodóbb, utópisztikusabb irányt képviselte.

Mi volt Fischer József szárnyaló gondolata? Túl azon, hogy egy új építészeti világ – a 20.sz. elejének modern, funkcionalista gondolatainak fejlesztésén dolgozott -, valamilyen módon az építészet, a városépítészet társadalmi szerepvállalásának kérdéseit is megfogalmazta.

A városfejlesztés, a városépítés mindig politikai kérdés. Legalábbis szakmapolitikai. Legalábbis várospolitikai. Valamilyen módon hitvallást kell tennünk abban, hogy egy városban minden a legerősebb törvényei szerint haladjon – vagy van-e a szolidaritásnak szerepe. Hitvallást kell tennünk abban, hogy a lakhatás, az ökológiai lábnyom, a városi rendszerek működése kérdéseiben milyen lépéseket tudunk meglépni, eközben hogy tudjuk érvényesíteni a közérdeket. Ki foglamazza meg a közérdeket?

Az urbanisztikai gondolkodás, a közérdekről való gondolkodás – várospolitika. Az építészek mindebben felelős szerepet kapnak.

Azt gondolom, Fischer József és kortársainak munkássága hangsúlyosan figyelmeztet minket, építészeket arra, hogy jelentős társadalmi feladataink vannak. Azt hittük, hogy ez az 1960-as és az 1990-es évek között eltűnt. De nem tűnt el. Igenis szerepe van az építészeknek a társadalmi gondolkodás formálásában. Az olvasott, írástudó embernek kötelessége részt venni a világ alakításában. Mindez a mai urbanisztikában a lakhatási válság, az ökológiai felelősség vagy a társadalom átalakulásának fő tendenciái kapcsán egyértelmű feladat,

Hogy miként kell ezt érvényre juttatni? Nos, hát ez legyen a következő generációknak is feladata. De ez nem tréfa – hanem tudásátadás. Az elődök munkássága is erre szorít minket!

Fischer József üzenete, hogy az építésznek fel kell vállalnia a társadalmi kihívásokat – és erre válaszokkal kell készülnie.

Köszönöm a figyelmet!

Soltész Noémi beszéde:

Pécsi Eszter 1920-ban a budapesti Guth és Gergely mérnökirodában kezdte építőmérnöki pályáját, ahol rövidesen vezető tervező lett, majd 1930-tól férjével, Fischer József építésszel saját irodát alapítottak. Statikusként a korszak számos kitűnő építészével működött együtt, eredeti vasbeton szerkezeti megoldásokat tartalmazó tervei közé tartoznak a margitszigeti Hajós Alfréd Uszoda vasbetonívei, Budapest első acélszerkezetű magasházaként épült Fiumei úti baleseti kórház, a Kútvölgyi úti kórház és több modern villa szerkezeti terve. A háború után pedig Pécsi Eszter a főváros bombasérült épületeinek felülvizsgálatát és megerősítő munkáit végezte.

1957-ben disszidált, először Bécsbe, majd New Yorkba költözött, ahol közel 60 évesen karrierje töretlenül ívelt tovább. Mivel magyar diplomáját nem fogadták el, először újra lediplomázott, majd többek között ő készítette a város akkor legmagasabb vasbetonvázas építményének, a Hotel Americana-nak, valamint a Columbia Egyetem két toronyházának statikai terveit. 1965-ben elnyerte „Az év legjobb statikusa" címet.

A koszorúzás után Pécsi Eszter és Fischer József munkásságáról Torma Tamás kollégám fog ennél hosszabban és sokkal érdekesebben beszélni. Én most a mérnök neméről fogok.

Miért fontos egy mérnök emléktáblájának koszorúzásánál az illető neme?

Mert első volt valamiben. A Kecskeméten született Pécsi Eszter 1918-ig a Berlini Műszaki Egyetem hallgatója volt, mert akkor itthon nők nem tanulhattak még a műszaki felsőoktatásban. Amikor Budapesti Műszaki Egyetem megnyílt a nők előtt, Pécsi Eszter hazatért és itt fejezte be tanulmányait. 1920. március 8-án ő lett az első diplomás magyar mérnöknő.

Amikor Denise Scott Brown amerikai építész 1948-ban először lépett be a szinte kizárólag férfiakkal teli egyetemi előadóba, őszintén rácsodálkozott, hogy mit keresnek egyáltalán férfiak az építészkaron, mert ő azt egy női szakmának gondolta. Azóta és Pécsi Eszter egyetemi évei óta sok változás történt a szakmánkban, és ma már a hazai építészeti oktatásban régen többségben vannak a lányok – most épp 80%-os többségben – egyetem után mégis láthatatlanná válnak. Sokan elhagyják a pályát, névtelenül dolgoznak férfiak vezette építészirodákban. A kamarai tagoknak mindössze negyede nő, a saját építészirodát vezető, önállóan alkotó nők száma pedig elenyésző.

104 év elteltével a tudománytörténetből, az építészettörténetből és a mérnökképzésből továbbra is fájóan hiányoznak a nők. Én is a Műegyetemen diplomáztam 2008-ban, és rendkívüli szakmai életútja ellenére nem tanultam Pécsi Eszterről. A férjéről, Fischer Józsefről természetesen igen. A Magyar Építészeti Múzeum Kovács Dániel által vezetett „Magyar Építész Nők" kutatása rávilágít arra, hogy lehetnének példaképeink, csak nem tudunk róluk.

Nem csak az elméleti, de a térbeli jelenlétünk is hiányzik: nincsenek például női mérnököknek emléket állító szobrok a Műegyetem környékén, női alakok legfeljebb allegorikus formában testesítik meg a hagyományosan férfiasnak tartott mérnöki tudást. Idén márciusban a girlscanscan kollektíva az Építész Szakkollégium közreműködésével egy performansz keretében felavatta a Műegyetemkert első, mérnöknőt ábrázoló, elolvadó viaszszobrát – ezzel hívva fel a figyelmet a disszonanciára. A nők téri reprezentációjának hiánya persze nem szakmaspecifikus: valószínűleg elég messze kellene a Szent István Parktól sétálnunk, hogy az első nőről elnevezett közteret megtaláljuk.

És végül miért fontos a Pécsi Esztert ma itt méltató mérnök neme?

Amikor Erő Zoltán, Budapest főépítésze felkért, hogy vegyek részt vele ezen az eseményen, azt mondta, hogy mégiscsak egy női mérnöknek illene Pécsi Esztert méltatni. Ezzel egyetértek. Zoli egy ritka kivétel, aki érti, hogy miért fontos még ma is a női építészek, mérnökök láthatóságáért tenni. Bárcsak mindegy lenne, hogy én állok itt vagy egy férfi kollégám.

De ha az első magyar mérnöknő diplomája után 104 évvel elhangozhat az a mondat, hogy „bocsánat, nem tudtam figyelni, mert olyan furcsa műszaki dolgokat egy nő szájából hallani", akkor van még teendő. Ha előfordulhat az, hogy mérnökkamarai vezetőtestületek, szakmai zsűrik és díjazottak, konferencia előadólisták, kerekasztalbeszélgetések paneljei férfiklubok, amelyek remekül megvannak nők nélkül, akkor van még teendő. Láthatatlanok vagyunk és dolgozni kell azon, hogy ez megváltozzon, együtt, mindannyiunknak.  

Kihagyni ugyanis az emberek felét a politikai és a városra vonatkozó döntésekből, várostervezésből, közösen használt épületeink tervezéséből, a jövő formálásából: elvesztegetett erőforrás.

Köszönjük, Pécsi Eszter, hogy elindultál ezen az úton és példát mutattál nekünk. És az egyetemen eleresztetted a füled mellett a következő mondatokat: „Miért akar mérnök lenni? Nem leányoknak való az! Kormos lesz az orra!"