Gyűjtőszenvedély

"...személyes, kitárulkozó és ugyanakkor igen szemérmes produktum Winkler Barnabás részéről." Szalai András nyitotta meg a HAP Galéria legújabb kiállítását: Kezdetben volt a rózsaszín.

Szalai András megnyitója elhangzott a HAP Galéria Kezdetben volt a rózsaszín című kiállításán.

---

Jó estét vagy jó napot kívánok!

Funkcióm ma este, kicsit Julius Cézár mintájára: „Temetni jöttem Cézárt, nem dicsérni." Tehát itt valami olyasmi, hogy dicsérni jöttem Winkler Barnát, sőt tovább fényezni. Egyrészt mert lehetne dicsérni a könyvet, erre majd még ki is térek egy kicsit. Lehet dicsérni a gyűjtőszenvedélyét, ahol bizonyos értelemben a megszállottság jelei itt-ott mutatkoznak a tárgyak számának a szaporodásával. Hiszen egy olyan tárgyegyüttest gyűjt, meg mutat itt be nekünk, amiről én bevallom, nem nagyon tudtam, és akkor még finoman fogalmazok, inkább úgy mondom, hogy nem is tudtam.

A Zsolnay névre a természetes reflex az eozin mázat, meg az épületkerámiát, meg mindenféle más dolgokat hoz elő. És bizonyos mai ízlés szerint a Zsolnay úgynevezett művészi kerámiái, vagy amiket annak neveznek és nem tömegcikk, nem használati tárgy, az néha még idegenkedést is kivált. Mondván, hogy szépek-szépek a Zsolnayak, persze-persze, de én mondjuk nem vennék, ha nagyon nem kényszerítenének rá.

Érdekessége az itt most bemutatott tárgyaknak az, hogy alapvetően kortalanság van bennük, időtlenség. Azt a bizonyos, az 1850-es évektől az 1900-as évekig terjedő életformát idézik, ha töredékesen is, hiszen teljes egészében a tárgyak sosem tudják ezt felidézni. Minőségük azonban mégis ezt az életformát érzékeltetik. Főleg akkor, amikor még egy kicsit ki is egészülnek a kiállításon, ahogy bekerülnek egy régi szekrénybe. Látjuk tehát, hogy milyen is volt, milyen tárgyegyüttes vagy annak egy töredéke volt az, ami meghatározta az életkereteket ebben az időben.

Különösen érdekes a máz. Aztán ennek a máznak a színváltozásai, ahogyan hol így, hol úgy sikerült. Ahogy a Hübner Dorka könyvben megörökített bom mot is mondja, mikor a málna fagyiba több, vagy kevesebb tejszínt habarnak. Ez is látszik rajta. Aztán az is látszik, hogy hogyan használták ezeket és a manufakturális esetlegességnek minden szépsége; a fül kicsit itt olyan, meg amolyan; a perem ilyen meg amolyan és így tovább, és így tovább...

S ami ezekről eszembe jutott, csupáncsak annyi, hogy vannak szerencsésebb országok – ezzel persze nem akarok katasztrófavíziót meg apokaliptikus dimenziót adni a dolgoknak –, de azok például az ilyen hagyományaikat őrzik, megbecsülik meg gyűjtik. Mondjuk újra, újra és újra: lehet ezeket például kereskedelmi forgalomban kapni. Szóval ezek között a használati tárgyak között egy csomó olyan van, ami ma is megállhatná a helyét, és ma is helye lehetne lakásokban. Ilyenkor nekem az jut eszembe, hogy az angoloknál a telefonfülke még mindig az a telefonfülke; az AGA tűzhely még mindig az az AGA tűzhely, és lehet kapni; még mindig lehet kapni fadobozos fényképezőgépet, esetleg személyre szabott igényeknek megfelelően, manufakturális körülmények között legyártva stb. Nem feltétlenül a Rolls-Royce-ról, meg egyéb ilyen luxus ügyekről van szó, hanem valamiről, amit tradíciónak neveznek, és valamiféle folyamatosságot és állandóságot jelent a világban, és egyfajta kapaszkodót, egyfajta identitást is tud kölcsönözni nekünk ebben a világban. Ebből a szempontból, bizonyos értelemben azt tudom mondani, hogy ezek a tárgyak még izgalmasabbak, mint a jegyzett, meg múzeumban csodált, meg valódban bravúros, meg valóban világszínvonalú Zsolnayk.

Evvel kapcsolatban eszembe jutott, hogy felütöm Ráth Györgynek – miután tegnap megtekintettem itt az anyagot – „Az iparművészet könyve" című, 1905-ös kiadású, az iparművészetet a kor szemléletének megfelelően enciklopédikusan és nagy-nagy alapossággal, máig alapműként tárgyaló könyvét, ahol a második kötetben a következőt lehet olvasni: „...és ha azt kérdezzük, hogy kinek köszönheti e gyár a nálunk oly szokatlan fejlődést, erre bizony pirulva kell felelnünk. A külföldnek. Mert a pécsi mester törekvéseit leginkább csak a külföld támogatja. Ez részesítette először elismerésben, és ez részesíti folyton-folyvást. Pedig Zsolnay neve az angol Minton és a francia Deck nevével egy rangban áll. Másképp járnak el a franciák. Náluk a Gloire de la France nem puszta szó, ott tettel is hozzájárul mindenki, aki teheti, hogy hazája fényét emelje. A francia állam a Serves gyárat évenként hatszázezer frankkal támogatja, nemhogy versenyt szerezzen az ország 102 porcelán és 372 fajansz gyárának, hanem azért, hogy az állami gyárban tett tapasztalatok alapján, az ország szegényebb gyárai is gyarapodjanak. A gyárnak nagyszerű múzeuma és kitűnő művészi erőkkel rendelkező iskolája van. Ez mind rendelkezésre áll a francia iparosnak."

Ezt egyébként Ráth György elsősorban – a kiállításon most nem szereplő – többi Zsolnay kerámiával, azok hírnevével és minőségével kapcsolatban írta le. Úgyhogy ezt egészíti ki bizonyos értelemben a kiállítás, és kicsit így mandinerből ha úgy tetszik utal arra, hogy mi tette lehetővé, hogy azok a kísérletek és művészi eredmények, amelyek valóban nemzetközi elismertséget adtak a Zsolnay gyárnak, létrejöhessenek. Mert ez adta az alapját a gyár fennmaradásának és megélhetésének. Részben azon túl, hogy a kicsit állhatatlan Ignác, az idősebb fivér után, Vilmos, a híres Zsolnay Vilmos vette át az egész gyárat. De a kezdeteket ezek a rózsaszín darabok jelentik és a könyvben ez nagyon szépen le van írva.

Az 1850-es évek elejétől, 1853-tól kezdődően már jelzés nélkül gyártottak ilyen tárgyakat rózsaszín mázzal. Aztán 1880 körül kísérleteztek ki egy újabb rózsaszín mázat, ami már ehhez az egyszerű kerámiához képest kicsit megemelte a tárgyak minőségét. De tulajdonképpen a kezdetet az Ignác féle rózsaszín kerámiagyártás jelentette ebben a dologban. És ahelyett, hogy támogatták volna mondjuk ezt a gyárat – az idézett, 1905-ös szöveg egyébként elég áthallásos, tehát mai korunkra vonatkozóan is sokmindenféle tanulságot tartalmaz, kisebb lázadás, forradalom elindítására is alkalmas, gyújtóhatású szöveg, hogyha jobban belegondolunk, hogy a fenébe is miért nem így van ez? – szóval ezek a kerámiák adták a bázist mindehhez. És tuladjonképpen itt van a kapcsolódás a könyvhöz, hogy Winkler Barnabás, aki mindig hézagpótló módon mutat be és tár föl, szinte archeológusként, elveszett szegmenseket a magyar építészetből, most itt is tulajdonképpen archeológusként viselkedve, feltárt egy számunkra izgalmas, a mostani megbecsültségénél jóval becsülendőbb szegmenst. Ebből a már említett állandó segítőtársak, Polgár Attila fényképész és Hübner Dorka, a könyvet tervező művész segítségével.

Itt most be is rekesztem a kánikulára való tekintettel. Lehetne még beszélni Winkler Barnabásról a szépíróról, akiről itt egy kis ízelítőt kaptunk a bevezető írásban. És tényleg ebben a vonatkozásban is nagyon érdekes a könyv. Hiszen tulajdonképpen mindent elmesél magáról a személyes gyűjteményről is, mármint a könyv írásaiban. Másrészt pedig a Zsolnay gyárnak az ide vonatkozó tevékenységével kapcsolatban is egy ide vonatkozó alapos, feltáró és a Zsolnay örökösöket is informátorként, vagy adatközlőként, sőt társként – a gyűjtésben tettestársként – alkalmazó vagy bevonó jellege is van ennek a munkának. Tehát szép, személyes, kitárulkozó és ugyanakkor igen szemérmes produktum Barnabás részéről, és én csak annyit tudok mondani, hogy nem tudom, hogy lehet-e ezt még fokozni majd a továbbiakban, de további jó archeológiai feltáró tevékenységet kívánok hozzá és ugyanilyen érdeklődést a későbbiekben is. Éljen, éljen!

Szalai András (szöveg), HAP Galéria (képek)