Három vasi szőlőhegy, a helyi építészet három korszakával

Oszkó falu határában évszázados múltat őriz a falutól távoli szőlőhegy. Présházainak megmentésére a Kádár-korban elsők közt jött létre civil szervezet 1985-ben.  

A Zalában és Vasban is elterjedt boronafalú épületek vázát gerendák alkotják, amiket sárral, vályoggal burkolnak, és rendszeresen újra meszelnek.

Főleg az őrségi népi építészet jellemzője az udvari tóka nevű vízgyűjtő, aminek tartalma az öntözésen, mosásoson kívül a házépítésnél is hasznos.

A hegy szabadon látogatható épülete egy olyan bálványos szőlőprésnek ad otthont, melynek egy-egy példánya néhány présházban is megtalálható volt.

Bár kívülről hasonló a nádtetőhöz, a zsuppfedés egy bonyolultabb és kevésbé ismert technika, aminek alapanyaga a nádnál jóval rövidebb szálú, de könnyebben elérhető, tisztított rozsszalma.

A szőlőhegyen fennmaradt épületek állagmegóvása, felújítása folyamatos, évről évre tűnnek fel a gyomoktól megtisztított présházak, akár új építésűek is. A régi épületek esetén főként a tető gondozása, cseréje jelent kevésbé látványos, de fontos feladatot.

A már a turizmus által is felfedezett szőlőhegyet negyven éve gondozza a Hegypásztor egyesület, aminek tagjai közt ma már egyre több a régi építési módot elsajátító szakember.

Mintegy harminc kilométerre nyugatra, közvetlenül az osztrák határon fekvő Felsőcsatári szőlőhegyen egy jóval sűrűbb beépítés találkozik eltérő tájhasználattal.

Az itt húzódó, alig ismert hegység, a Vas-hegy talaja kedvező adottságú a szőlőműveléshez, ami az oszkói szőlőheggyel ellentétben ma is folyamatos. Az épületek átlagos kora mintegy száz év, meglepően kis szórással.

Az épületek hagyományos építőanyaga a közelben, akár az alapozásból kitermelt, puha üledékes kőzet, de a lábazati felületeket a falu határában ma is bányászott, egzotikus színű csatári zöld pala alkotja.

A falu és a szőlőhegy 1920 és 23 között Ausztriához tartozott, a legtöbb présház és nyaraló ebben az időben, vagy kicsivel előtte épült. A világháborút követő évtizedekben csak szigorú korlátozásokkal, kevesek számára elérhető terület ma is sokat őriz eredeti építészetéből.

A felsőcsatári szőlőhegynek és zártkerteknek mintegy harminc állandó lakosa is van, de az alkalmanként kinyitott nyaralótól az elveszettnek tűnő présházig minden használati mód megjelenik a hegy több mint száz épületén.

Jóval forgalmasabb helyen, Veszprém megyéhez közel emelkedik a Kissomlyó. Bár alig emelkedik ki a környezetéből, vulkáni tanúhegyként a Badacsony és a Somlyó párja, kiváló szőlőtermő talajjal, mégis félig elveszett utcákkal.

Az egykori nagybirtokhoz tartozó szőlőket a világháborút követően felparcellázták, a kis telkeken a környékbeli városok dolgozói építettek hétvégi házakat, sokszor nagyobb építkezésekről visszamaradt, egyszerű anyagokból.  

A hegy oldalának és fennsíkszerű tetejének használata, építészete szinte két külön világ. Míg lent a szőlők és évszázados présházak vannak többségben, fent, különösen a fennsík peremén az elmúlt 60 év épületei, zömmel csak kertekkel, panoráma nélküli társaiknál jobb állapotban.  

Az évtizedeken át alig gondozott épületek közül az elmúlt években egyre több felújítása kezdődik meg. A helyben bányászott kőanyagon kívül alig akad karakteres helyi építészeti mintázat a hegy tetején, ez a terület továbbra is a laikus egyéni ötletek kiteljesedésének helyszíne.

Más a helyzet a Kissomlyó napsütötte lejtőin, ahol a beépítés jóval sűrűbb és régebbi. Itt áll a hegy egyetlen műemléki védelem alatt álló épülete is, az 1900-ban épült romantikus, eklektikus présház.

Az egykori vulkáni hegytető számtalan kisebb kőbányája mellett hagyományosan nem kellett messzire menni jó minőségű építőanyagért.

Az utóbbi években szerencsére a néhány évszázados présház közt is egyre többön látszanak az újrakezdett használat és gondozás nyomai. Remélhetőleg ezek az értékek hosszú távon is együtt élhetnek a szomszédos telkek 20. és 21. századi eklektikájával.