Háttérszólam – A múzeumkerti Geraldine

Méghogy a kortárs műemléki bővítések kora leáldozóban van... Bár igaz, a Geraldine talán csak egy kicsiny beruházásnak számít, attól még jó példája annak, hogy a modern szerkezetek miként tudnak némi finomhangolással inspirálóan illeszkedni a múlt klasszikusai mögé.

Szó szerint mögé, ugyanis a cikk tárgya nem más, mint a Magyar Nemzeti Múzeum tömbje mögött megbúvó egykori kertészlak. A  2016-os ötletpályázatot követően a győztes Tér-Team tervei alapján kezdték meg a Múzeumkert legutóbbi felújítását, erről a koncepcióról Bardóczi Sándor írt is egy átfogó kritikát lapunknak. A tervnek akkoriban szerinte is az volt az egyik pozitívuma, hogy ezentúl nem csupán a Kiskörútról, hanem a Pollack Mihály térről is bejáratot nyitna a kertbe, amelynek hangsúlyos eleme lesz a sokáig elhanyagolt hajdani kertészház revitalizációja is. Utóbbi felújítás feladatával a Fiatal Építészek Műhelyét bízták meg.

A múzeum épülete 1837 és 1846  között készült el, ám a környező park rendezése akkoriban még sehogy sem állt. (Pollack  Mihály egyébként egy nyílt oszlopcsarnokkal zárta volna le a hátsókertet az eredeti elképzelések szerint.) A parkosítás terveit Petz Ármin, az Orczy-kert főkertésze készítette végül, a munkák pedig 1852-ben indultak meg, amikor id. Wagner János tervei alapján megkezdték az egyik őrház középső traktusának kivitelezését.

Ez a szóban forgó kis architektúra aztán sosem töltötte be eredeti rendeltetését és kertészlak lett belőle. 1894-ben az építész fia, ifj. Wagner János áttervezte és a déli oldalon egy kis üvegtetejű toldalékkal bővítette ki.  "Az északi traktus később épült, ennek a tervezője nem ismert. Később a déli oldai bővítményt többször átépítették, mi már csak egy kicsiny kertiszerszám tárolót találtunk itt". – olvashatjuk a ház jelenkori tervezőitől: Gál Róberttől, Juhász Kristóftól és Pék Elemértől. 

Bár az építészeti lépték kicsinek tűnik, a felelősség  nagy volt, hiszen mégiscsak az ország egyik legfontosabb múzeumának és közparkjának bejáratáról van szó, amelynek látványa elsőként fogadja majd a Palotanegyedből érkező látogatókat.  A megörökölt épület minden olyan elemét, részletét és nem utolsósorban arányait figyelembe vették, amely megtartható lehet, de a bővítésre mindenképpen szükség mutatkozott: a cél az volt, hogy olyan struktúra szülessen a kortárs szárnynak köszönhetően, amely egyszerre tud teljesen kinyitható kerti építményként működni, de az új funkció, azaz a kávézó szerves és zárható részét is képezi majd, röviden: télen-nyáron jól kihasználható lehet.

„Nem akartuk a kertet szűkíteni, azt szerettük volna, ha ez a tér egyszerre lenne a kert és a kávézó része, az év minden napján. Ezt a kettősséget egy üvegházzal oldottuk fel: nyáron ez fedett-nyitott teraszként képez egy átmeneti teret az épített és természetes világok közé, míg télen a lehelet finom üveghártya alatt dús és zöldellő növényzetével fogja őrizni a kert hangulatát." – fogalmaznak a tervezők.

A legtöbb műemléki felújításon frusztrálhat minket, ha az ablakosztások arányai különböznek egy homlokzaton belül. Ennek a célja jelen esetben egy attraktív feszültség megteremtése lehetett, ugyanis ami "régi", ott bizony meg is maradt a filigrán fehér nyílászárók eredeti ritmusa. Ami viszont új, ott a vastagabb és sötétebb osztások hirdetik egy másik kor és funkció ízlésvilágát. Talán csak annyit érdemes hozzáfűzni a dologhoz, hogy bár az ellentét nem konfontáló, az új nyílászárók megértek volna egy – ugyan jóval költségesebb - de némileg nemesebb textúrát és árnyalatot a jelenlegi megoldásnál.  A hajdan a múzeumban is munkát vállaló Apponyi Geraldine albán királynéról elnevezett épület egyébként pillanatnyilag még nem üzemel kávézóként, a belsőépítészeti kialakítás elkészültéig ideiglenes kiállításoknak adott otthont még a vészhelyzeti állapot kihirdetése előtt.

A Pollack Mihály teret a historizmus több (és persze a klasszicizmus egy) nemes és monumentális remeke fogja közre, a történelemben mégsem volt soha ördögtől való egy új korszak becsempészése e helyszínre, elég csak a Magyar Rádió épületeire gondolnunk. A Nemzeti Múzeum architektúrája az ország egyik megrendíthetetlen szimbóluma, együttesének helyreállítása pedig maximális tiszteletet, rigorózusan minőségi gyakorlatot követelne, ez vitathatlan. Egy halkan megbúvó friss ritmushangzás azonban még a legklasszikusabb zenemű főszólama mögött sem árthat az évszázadok múltán.

Pleskovics Viola