Híd régmúlt és jelen között - mintamegoldás Dániában

A dán Lundgaard & Tranberg Architects iroda egy kisvárosi egyházi és multifunkcionális épülettel került a Mies van der Rohe díj döntőjébe. A középkori katedrális szomszédságában létrehozott új épület minden tekintetben jó választ ad a múlt és jelen kapcsolódására. Bán Dávid írása.

A januári, negyven projektre leszűkített előzsűrizés után, február 15-én jelentették be az idei Mies van der Rohe díj öt finalistáját, majd az utolsó fordulóba bekerült irodák személyesen mutatták be terveiket a ljubljanai Építészeti és Design Múzeumban megrendezett konferencián. A zsűritagok ezután személyesen is felkeresik az öt létesítményt és a helyszínen begyűjtött tapasztalatok alapján, május 26-án hirdetnek győztest Brüsszelben. Az addig hátralevő időszakban az Építészfórumon is részletesen bemutatjuk a verseny utolsó fordulójába jutott projekteket.

A jó két évtizede megalapított, azóta Dánia egyik vezető irodájává fejlődött Lundgaard & Tranberg Architects érdeklődése leginkább a városképek összhangja és az azon belül megvalósuló, a meglévő szövethez jól idomuló fejlesztésekre való megfelelő építészeti válaszadásra irányul. A számos díjat, elismerést elnyert irodáról már több könyv is született - mindig kutató, innovatív, kísérletező módon nyúlnak a legkülönfélébb építészeti feladatokhoz, a vezető információs központokkal együttműködve pedig a fenntarthatóságra törekednek.

A Mies van der Rohe díj döntőjébe a Ribe városában megvalósított Kannikegården, egyházi és multifunkciós épület került. Az alig 8000 lelkes kisváros Dánia nyugati partszakaszán, a tengerparttól néhány kilométerre fekszik az azonos nevű folyó mentén, közel annak torkolatához. A VIII. század elején megalapított település Dánia és egyben egész Skandinávia legrégebbi városa, történelmi magja igen jó állapotban maradt fenn napjainkig. A középkorban jelentős kereskedővárosban 1100 körül kezdték felhúzni annak katedrálisát, amely az évszázadok során többször komoly károkat szenvedett – érték támadások, pusztította tűzvész, tornya összeomlott –, de mindig újjáépítették. Az királyság első katolikus templomaként számon tartott építmény az alapítása óta eltelt közel egy évezred több építészeti korszakának jegyeit magán viseli. A katedrális, a mellette elterülő tér, valamint a környező, jól fennmaradt korabeli lakó- és kereskedőépületek együttese, mint Dánia legrégebbi, egységében megmaradt városközpontja, műemléki védettséget kapott.

A katedrális mellett futó keskeny utca túloldalán, az egységében jól megmaradt középkori tér részeként épült meg a Kannikegården új épülete, amelynek eredeti célja a plébániai hivatal munkatársainak elhelyezése, valamint a város számára egy nyilvánosan használható közösségi tér létrehozása volt. A tervezéskor már számoltak azzal, hogy a földmunkák során régészeti leletek kerülhetnek elő, így hamar úgy határoztak, hogy a megépítendő épület alsó szintjén a feltárt leletek szabadon hagyva bemutatásra kerülnek majd. A kulturális és történelmi örökség részét képző falmaradványok kerültek elő, amelyek a jelzett téglák alapján feltételezhetően egy 12. században emelt korabeli Ágoston-rendi kolostor romjaiból származnak. Ugyanakkor rábukkantak egy 9. századi katolikus temető nyomaira is, ami a maga nemében szintén a legrégebbi Dániában, hiszen az ország éppen ebben az időszakban tért át a viking korból a katolicizmusba. Ezért egyértelmű volt, hogy a romokat és a régészeti leleteket méltó módon integrálják az új épületbe: a nagy üvegfelületeken akár az utcáról is jól körbejárhatóvá, láthatóvá tették az utcaszint alatt húzódó feltárt részeket.

A tér oldalában húzódó épület jól igazodik a szomszédos házakhoz, azok kontúrját, tömegét, színvilágát és anyaghasználatát szinte teljes mértékben átvette. Az egy határozott tömbből álló épület földszinten ugyan nyitottabb társainál, hogy jó betekintést nyerhessünk a kőtárba és a mellette kialakított kiállítótérbe, de a felsőbb emeletek nagy részét már a szomszédos házak síkját lekövető nyeregtető mögé bújtatták. A környezetének építészeti archetípusait igyekezett minél inkább magáévá tenni az új épület, ugyanakkor a mellékutca felé még egy kis zöld kertecskét is sikerült létrehozni. A külső szemek elől elzárt, intim kis terecske nem csak felüdülésre alkalmas, hanem egyben úgy növeli meg az épületek közötti térközt, hogy ezzel több természetes fény juthasson a belsőkbe. A homlokzaton megjelenő lőrésszerű ablakok sokasága minden irányból igyekszik megfelelő mennyiségű fényt juttatni az első emeleten kialakított irodákba és a legfelső szinten elhelyezett tanácsterembe, amelyet a város szabadon használhat gyűlések, bemutatók, előadások, vagy akár filmvetítések számára.

A tervezőknek mindenképpen komoly kihívást jelentett a jelen és múlt nagyon szoros kapcsolata, amit a visszafogottsággal, a megfelelő anyaghasználattal és a környezetébe jól belesimuló tömeggel oldottak meg. Míg az alsó traktusban az átláthatóság dominál, a nagy üvegfelületeken keresztül feltárulkozik a múlt, az emeleteken már egy különlegesen kiképzett, a tetősíkkal teljesen egybefolyó homlokzatot hoztak létre, amit zártság jellemez, rejtve a mai funkciókat: az irodákat és a tanácstermet. A vörösesbarna, halpikkelyszerűen egymásra csúsztatott burkolólemezek pedig egyfajta mai választ nyújtanak a környezet hagyományos téglaházaira. A földszinti bemutatótér és a mellette kialakított multifunkcionális kiállítóterem anyaghasználatában inkább a nyers semlegesség mutatkozik meg – a romokat körülvevő betonfelület a háttérben kíván maradni – addig az emeleten melegebb színekkel, a fafelületekkel már inkább a barátságosabb befogadó tér hatására törekednek. Az épület élénk párbeszédet folytat környezetével, a katedrálissal és a középkori térrel.

Bán Dávid