KOMPOZIT: a San Juan de Ruesta kápolna felújítása

A Sebastián Arquitectos tervei szerint kapott még egy esélyt a Camino de Santiago Aragonés egyik megállóját képező kis kápolna, amely a zarándokút egyik zaragozai, festői erdejének ölelésében, az Aragón folyó partján vált majdnem szép lassan a földdel egyenlővé.  

A Camino de Santiago Aragonés egy alternatívája a legfrekventáltabb, francia Szent Jakab-útnak, amely Huesca, Zaragoza és Navarra provinciája felé veszi az irányt. A vonal megújításáért most egy komolyabb rehabilitációs program zajlik, ennek volt az egyik eleme a San Juan de Ruesta templomromjának rendbehozatala is.

A hajdani remeteség kegyhelyének fenntartása 2001 óta megoldatlan ügy volt, a templom romja pedig fokozatosan romlott, a hiányzó rész kövei a megmaradt torzó mellett tornyosultak fel. Pedig az emlék komoly románkori falfestészeti anyaggal bírt hajdanán, ám az értékesebb falrészleteket átszállították Jacába, ahol egyébként számos más épület díszítése, sőt, konkrét apszis szerkezetek vannak kiállítva a festett emlékek megmentése és bemutatása céljából.

A Sebastián Arquitectos kiegészítésének célja, hogy az új adaptációval megvilágítsák a hajdani templom egykori sziluettjét. A kövek mindeddig egy fém szerkezetes védőtető alatt hevertek, most a meglévő állapot eredeti részleteit konzerválták, a kontúrra pedig egy lezáró réteg került. Erre illeszkedik rá az új hajó vázszerkezete, amelyre finoman csiszolt, egyedi kialakítású terméskő fragmentumok épülnek egymásra. A kőrakás a régi textúrához hasonlóan szintén horizontális ritmust követ, de egészen más hangot üt meg. A tetőn ugyanez a matéria folytatódik, így a toldás homogén és feltűnően narrálja, hogy a jelenkor építészetéről van szó. Feltűnően, mégis hasonlóan természetes anyagból táplálkozik, és a lezáró rétegtől eltekintve a váz könnyen eltávolítható maradt – ha esetleg a kutatások vagy az új esztétikai igények a bontását követelnék a jövőben.

Az új zarándokhely része egy tájépítészeti installáció is: az épület mellett álló, eredeti kövekből felhalmazott kupacból válogatva, meghatározott raszterpontokon helyeztek el egyet-egyet az eredeti kövekből a kertben.

Nyilvánvalóan egy spanyol helyreállítás nem összemérhető a magyar körülményekkel, –  már csak a hőingadozás különbözősége miatt sem – ám ettől függetlenül a formanyelv, s ahogy e romhoz hozzányúltak, más magyar romkápolnák helyreállítása számára is tanulságos lehet a vidék progresszív emlékhely-teremtéseinek bátorítására.

Lehetne mindezt hazai hagyományokból is indítani: e narratív megoldás például megidézi az esztergomi kápolna két világháború közötti ráépítését vagy a 30 évvel későbbi váraszói kápolna pótlását vöröstéglával (építész: Erdei Ferenc, régész: Kovács Béla), vagy éppen újabb korokból a Földes László és Golda János által felépített nagykovácsi kápolna rom téglafelületét. A kisebb templomok műfajában azonban lehetne a spanyol példához mérhető, merészebb kísérletezésbe is fogni, elég az uzdpusztai, tiszaderzsi vagy (mégha a romkonzerválás egyik ismert példája is) az alsódörgyicsei templomromra gondolni. És ne feledjük, a megoldás egyik jellemzője az, hogy az eredeti épület sértése nélkül akár bontható is lehet egy bátor, látványos, egyúttal értékvédő megoldás.