Koolhaas 75: Lille by Rem

Talán sehol máshol nem játszhatott akkora terepasztalon Rem Koolhaas, mint az észak-francia Lille-ben. Az OMA rendezési terve nyomán létrejött Euralille új dimenziókat nyitott az összeomlott ipar szülte válságából kilábaló városnak. A most 75 éves sztárépítész pedig 2023-ra egy új bírósági központot is elhelyez Lille-ben. Bán Dávid írása.

Ahhoz, hogy pontosan megértsük Koolhaas hatalmas terepasztalának kulcsfontosságú szerepét Lille mai életében, időbe és térben indítsunk egy kicsit távolabbról. A város és a vele idővel teljesen egybeépülő, a belga határig húzódó – vagy ha tágabban nézzük, még azon is túlnyúló – Lille-Roubaix-Tourcoing központú agglomeráció hagyományosat nehéz- és textilipari vidék volt, majd az 1960-as években a termelés kitelepülésével az ipari szerepe hamar megszűnt. Mérete, geopolitikai elhelyezkedése és gazdasági múltja miatt azonban az 1,2 millió lakosú Lille régió az 1960-1970-es években bevezetett szociológiai fogalom értelmében egyike lett a Párizs túlsúlyos szerepét kompenzálandó „kiegyensúlyozó" városok hálózatának.  A textilipar kivonulása után válságos évtizedek kezdődtek, ezalatt a város új identitását kereste. Az 1980-as évek folyamán azonban olyan lehetőségek tűntek fel a horizonton, amely új, korábban nem látott fontosságú geopolitikai helyzetbe emelték a várost. Megállapodás született a La Manche alatti alagút megépítéséről, majd nem sokkal később a francia gyorsvasúthálózat, a TGV vonalak északi, határokat is átlépő fejlesztéséről. Lille pedig mindkét nagyszabású vállalkozásban kulcsszerepet kapott.

Az alagút és az új vasútvonal megépülésével, kiegészítve a már meglévő intenzív autópálya-hálózattal Lille egy olyan London-Párizs-Brüsszel háromszög közepén találta magát, amellyel tágabb értelemben egy százmilliós európai régió központja lett. A Párizst Brüsszellel, illetve a lille-i elágazásnál a Csatorna-alagúttal, ezáltal Londonnal összekötő új, nagy sebességű vasútvonal hirtelen Európa egyik legfontosabb vasúti központjává emelte a várost. Az újonnan épülő szakasz az említett fővárosokon kívül gyors és kényelmes összeköttetést nyújt Dél-Franciaországtól Hollandiáig, kelet felé Németországig. A létrejött új hálózat Lille egy órán belül elérhető körzetében mintegy 70 millió lakost köt össze, ezzel soha nem látott központi szerepet adva a volt ipari városnak.

A nagyszabású infrastrukturális fejlesztésekhez természetesen meg kellett teremteni a városi kapcsolódásokat.  A város európai csomóponti szerepének erősítésében nagy szerepet játszott a közel három évtizedig polgármesterként regnáló Pierre Mauroy, aki három évig az ország miniszterelnökei is volt, ekkor vált Lille elnevezésében is európai metropolisszá. 1980-as évek során meghirdetett városfejlesztési és modernizációs program eredeti építészeti és urbanisztikai tervében ugyan még a városon kívülre helyezték volna a lille-i TGV-csomópontot, ezzel voltaképpen az átmenő forgalomnak kedvezve, később e vélemény megváltoztatásával, a városvezetés és a regionális politika lobbi-tevékenységének köszönhetően, maga a város is vasúti célállomás lett, ami új gazdasági perspektívákat nyitott meg. 1989-ben Rem Koolhaas és az OMA Iroda a korábbi erődrendszer helyén a városközpont közvetlen szomszédságában – a meglévő Lille-Flandres fejpályaudvartól alig néhány méterre – egy 120 hektáros terület beépítésére készített átfogó javaslatot. A megbízás értelmében, egy PPP konstrukcióban megépülő új városközpontot alapjait rajzolták fel a létesítendő Lille-Europe pályaudvar köré.

A központ tervezése komoly építészeti kihívást jelentett, így a különböző épületek megalkotására számos élvonalbeli kortárs építész jelentkezett. A 800.000 négyzetméteres beépítettség vegyes funkciókkal számolt: többszintes bevásárlóközpont, hatalmas irodakomplexum és lakónegyed, az átmenő és üzleti forgalmat kiszolgáló szállodák és vendéglátóhelyek, parkolók, kiállítási és konferenciaközpont épült az Euralille nevű új városrészbe, olyan építészek közreműködésével, mint a pályaudvart jegyző Jean-Marie Duthilleul, Christian de Portzamparc vagy Jean Nouvel. Az 1994-ben megvalósuló nagyarányú fejlesztési tervek második ütemben is folytatódtak: számos technikai és építészeti nóvumot felsorakoztató, teljesen új, nagyszámú lakást és szállodaszobát is magában foglaló központ létesült a pályaudvartól északra, 2010-ben.

A Koolhaas által felvázolt városrendezési program az újonnan kialakult európai metszéspontra, a találkozásokra helyezi a fő hangsúlyt. A gigantikus, futurisztikus, ugyanakkor a lehetőségekhez képest hullámzó, lebegő városrész a szomszédos hagyományos városközpont egyfajta modern ellenpólusát kívánja nyújtani. Összes elemével egy olyan  urbánus közeget kíván teremteni, amely egyszerre lehet helyi és globális, egyszerre „fontos a japánoknak és a lille-ieknek egyaránt" – emeli ki a lényeget Koolhaas.  A két világ igen határozottan elválik egymástól, mire a vasúti vágányokon és a városrészen átívelő Avenue Le Corbusier a régi pályaudvar szintjére ereszkedik, visszalépünk egy bő évszázadot és a korabeli központban találjuk magunkat, ahonnan a hagyományos, üzletekkel és vendéglátóhelyekkel körbeölelt utcákon néhány perc alatt besétálhatunk az Operaházhoz és a főtérre.

Az Euralille területét – ha részben a felszín alatt, de – jól körbehatárolja maga a vasúti csomópont, a háromirányú elágazás Párizs, London és Brüsszel felé, ami egy alapháromszöget rajzol ki. A régi és az új pályaudvar szintén egy háromszöget formáz meg, amibe belekerült a Jean Nouvel- féle hatalmas bevásárlóközpont. A negyed mélyén bújik meg a felszín alatt átfutó vonatokat megállító – vagy adott esetben megállás nélkül áteresztő – Lille-Europe vasútállomás. A számos francia, és néhány az országon kívüli pályaudvart jegyző Jean-Marie Duthilleul lille-i állomása lényegében nem más, mint a két zár alagút között létesített üveghenger, amely nyitott a városra – előterében a modern Euralille-re, háttérben az óváros sziluettjére – felfelé az égre és a vágányok fölé emelt karakteres toronyházra. A peronok felett galériarendszer vezeti az utasokat, majd osztja el a vágányok, az állomás alatti metróállomás és villamosmegállók, a szomszédos buszpályaudvar vagy épp a városközpont irányába. A Christian de Portzamparc tervezte jellegzetes, megtört L-alakot formáló toronyháza lett a negyed ikonikus épülete. A körülötte kiépült – szállodákkal, szolgáltató épületekkel megsegített – üzleti negyed pedig a párizsi La Défense és a lyoni Le Part-Dieu után Franciaország harmadik legfontosabb ilyen jellegű központjává vált.

Koolhaas és munkatársai egy nagyobb épületcsoport megépítésével járultak hozzá az általuk felvázolt negyed fejlődéséhez. Az Euralille déli csücskében, a negyed többi részétől vasúti vágányokkal elválasztva, az város 1950-es években kiépült adminisztratív központjának szomszédságában épült meg a Congexpo, azaz konferencia- és vásárközpont. A hatalmas ovális csarnokot formáló, 45.000 négyzetméteres Lille Grand Palace három fő funkciót foglal magában: kongresszusi termeket, kiállítási csarnokot és egy multifunkcionális koncerthelyszínt, a Zénith-et. Noha a három rész fizikailag egybeolvad, építészetileg azonban külön arculatot kaptak, ezzel egyfajta eklektikus, igen heterogén megjelenést adva az épületegyüttesnek. Koolhaasék a külsőben az egyszerűségre, a beltérben a praktikumra törekedtek. Anyaghasználatában az időtálló, egyszerű megoldásokat alkalmaztak: a koncertterem feketére festett betonburkot, a vásárközpont hullámzó műanyag borítást kapott, a két rész pedig közrefogja az üvegezett szélfogók és látszóbeton által dominált kongresszusi tömb homlokzatát. Maga a belső tér flexibilisen alakítható, a kiállító- és a koncertcsarnok adott esetben akár össze is nyitható. A három saját entitású részt egy közös elem, a tető fogja egybe, ez adja az egyetlen olyan gesztust, amely egységet teremt.

 A Koolhaas és csapata által megalapozott Euralille egyértelmű löketet adott a város gazdasági fejlődésének, minőségi építészet választ kínálva arra, hogy a város ne csak egy közlekedési keresztút, hanem egy valódi találkozóhely, európai központ lehessen. A kialakult infrastruktúra – így például a sokak által drágállott és fölösleges tartott metróberuházás –, az óvároshoz kapcsolódó modern és integráló mai városközpont pedig jó alapot adott ahhoz, hogy az elmúlt közel két évtizedben minderre a középpontba a kultúrát és oktatást emelő város épülhessen, ezzel adva új identitást Lille-nek.

Bán Dávid