Közterek más szemszögből

A sorozatban jól lehatárolható típusba tartozó köztereket kerestünk fel és beszélgettünk a helyszínen a tér sajátosságairól. Építész [Zöldi Anna] és környezetpszichológus [Dúll Andrea]. A hat részből álló sorozat első része általánosságban mutatja be, mivel foglalkozik a környezetpszichológia, mik a vizsgálati módszerei és milyen eredményekkel tudja segíteni az építészek munkáját.

Ajánlás

A sorozatban jól lehatárolható típusba tartozó köztereket kerestünk fel és beszélgettünk a helyszínen a tér sajátosságairól. Építész és környezetpszichológus. Reményeink szerint az elhangzottak hasznos kiindulópontot jelenthetnek a tervező szakma számára a környezetpszichológia szemléletének megértéséhez, és inspirációt adnak ahhoz, hogy egy-egy munka kapcsán a gyakorlatban is igénybe vegyék ennek a szakmának a segítségét. Hiszen rokon tevékenységekről van szó, melyek célja azonos: hozzásegíteni az embereket ahhoz, hogy harmonikus terekben éljék mindennapjaikat.

A hat részből álló sorozat első része általánosságban mutatja be, mivel foglalkozik a környezetpszichológia, mik a vizsgálati módszerei és milyen eredményekkel tudja segíteni az építészek munkáját. A további öt szöveg öt különböző, dominánsan egy alapvető funkciót kiszolgáló tértípust vesz sorra párosával az alábbiak szerint:

Közlekedési csomópontok
• Széll Kálmán tér
• Baross tér

Földalatti közlekedés
• A 4-es metró állomásai

Vásárlás, fogyasztás
• Mamut Bevásárlóközpont
• Lehel téri piac

Pihenő funkciójú városi közterek
• Erzsébet tér
• II. János Pál pápa tér

Reprezentációs célú terek
• Kossuth tér
• Szent György tér, palotaudvarok

A felkeresett közterek kiválasztása részben saját preferenciánk alapján történt, részben arra törekedtünk, hogy közismert, sokak által látogatott terekről beszélgessünk, és így az elhangzottak széles közönség számára értelmezhetők legyenek. Nem esztétikai vagy építészeti minőségük volt a döntő, a közterek széles spektrumának alapvető típusai közül választottunk, típusonként két jellegzetes példával illusztrálva a tanulságokat. A 4-es metró állomásai önálló blokkba kerültek, bemutatásukat itt nem elsősorban építészeti minőségük indokolja, hanem az, hogy a teljes vonal átfogó koncepció alapján készült, és a tervezés során a környezetpszichológia segítségét is igénybe vették. 

Bevezetés

A környezetpszichológia nem esztétikai mércével vizsgálja a tereket. Nem arról beszélünk, hogy az adott tér berendezése, a köztér tervezett elemei szépek vagy csúnyák, hanem arról, hogy pszichológiai értelemben véve hogyan teljesítik a funkciójukat, hogyan működik a tér általuk, milyen érzéseket generál. Arra keresünk választ, hogy a tér sajátosságai segítik vagy gátolják az észlelést, a tér jelentésének definiálását, a tér tervezett funkciójának megfelelő – vagy nem megfelelő – viselkedést és a térhasználatot. Tehát nem építészetkritikát adunk, hanem megfigyeljük, hogyan hat a tér a használókra, milyen viselkedést indukál, és az megfelel-e a tér jellemzőiből a környezetpszichológus által kikövetkeztethető építészeti szándéknak, illetve maga az építészeti szándék mennyire olvasható ki a térstruktúrából. A környezetpszichológia nem ad univerzális, mindenhol érvényes szabályokat, és nem ad "általában vett" tanácsokat. Mindig az egyedi teret vizsgálja, a helyszínen, többnyire a térhasználat megfigyelésével és a térhasználók megkérdezésével tud következtéseket levonni.

Zöldi Anna: Az egyik beszélgetésünk alkalmával azt mondtad, hogy a köztér fogalma pszichológiailag nonszensz. Mit értesz ez alatt?

Dúll Andrea: Hiába van egy köztérnek adott esetben szilárd struktúrája, az ott járkáló emberek mindegyikének a fejében, sőt a testhasználatában is egy saját tér van. Ez olyan szintig igaz, hogy tudja, melyik fa alatt szeret állni, hol szeret ülni, és hasonlók. Ha azt a helyet elfoglalják, akkor ezt úgy éli meg, hogy "valaki az én helyemen ül" – holott elvben a hely közös. Ha az emberek belakják a teret, akkor tulajdonlás-érzéseik lesznek. Te mondtad, amit én azóta is idézek az előadásaimon: ötven éve a Moszkva téren laksz és zavar, hogy most nem azt látod, amit eddig. Elvették a látványodat – ez is erről szól. Még a látvány is hozzá tartozik a saját-tér érzéséhez. Elég pár perc, hogy a sok ember magáénak érezzen dolgokat, ezért nincs pszichológiai értelemben köztér, a térnek nincs megosztása. Közösen használt tér van csak.

ZA: Mit vizsgál a környezetpszichológus, ha kimegy egy közösen használt térre?

DA: Először is azt vizsgálja, hogy az egy ember mit és hogyan tud a téren csinálni. Borzasztó fontos, hogy aki egyedül van, jól eligazodjon, olvasni tudja a teret, tudja magát védeni, elegendő legyen a tér ahhoz, hogy a személyes térszabályozás megvalósuljon. Fejben mindenki particionálja is a teret, kiválasztja, hol szokott például találkozni. Ahhoz, hogy kiderítsük, hol érzi az egyén leginkább magának a teret – a térhasználók megkérdezésén kívül - rendszeres megfigyelés kell, egyszeri alkalom erre nem elég. Megfigyeljük a térfoglalást is, hol sűrűsödnek a használók, és hol nincs senki. Ebből épül fel a struktúrák összetettsége: az, hogy hogyan zajlanak a társas interakciók. Megnézzük, mit csinál például két ember (pszichológiai szakszóval: diád) pl. egy pár, hogyan tud találkozni? De az is társas interakcióba kerül, aki teljesen egyedül álldogál vagy üldögél, mert egy köztérnek nagyon erős az a funkciója, hogy lehet nézni egymást. Nem kell csinálnunk egymással semmit, úgy lehetünk társas együttlétben, hogy nem kötelező részt vennünk benne. De ha meg akarom kérdezni, hol lehet perecet venni, megtehetem, és utána visszaszabályozhatok a társas magányba – a köztér erre lehetőséget ad.

ZA: Vagyis figyelitek az embereket, ahogy a pszichológusoktól megszoktuk. Ugyanígy figyelitek a tereket is? Mire fókuszáltok, amikor a megfigyelés alanya nem élőlény, hanem élettelen struktúra?

DA: Vizsgáljuk például, hogy vannak-e kitüntetett térpontok, ahol meg lehet beszélni találkozót. Nem muszáj, hogy legyen ott egy óra, elég, hogy azt mondhassam: "tudod, ahol szoktunk találkozni!" A terek kitüntetett találkozási pontjai a róluk való kommunikáció során is keletkeznek. Ehhez kell, hogy legyen a térnek valamilyen jellegzetessége. Megnézzük azt is, milyen szinten lehet interakcióba kerülni, mit csinál például egy csoport a téren, stb. Ezek azok a dolgok, amiket könnyű megfigyelni. Az észlelés szintjén megfigyelhető, hogy mit látok egy bizonyos helyzetből, mi mit takar ki. Mennyire van világos vagy sötét, milyenek a színek, milyen modalitások ingerlődnek, milyen hangok, szagok vannak, hogy a tér felerősíti őket vagy sem? Ez mind testélményt is ad, ami a térhez hozzátartozik. Lehet nézni a térhasználatot: mire definiált a tér, és arra jól működik-e. Megtalálom-e, amit keresek, segíti ezt valami vagy gátolja? Meg lehet nézni, hogy mennyire jelentésteli, emblematikus a tér, megtartotta-e azt a jellegét, amit a városban történetileg képvisel, és ehhez képest kellően méltóságteljes-e a használata. Összességében, az élettelen struktúrákat is az ember-környezet kölcsönhatás szemszögéből vizsgáljuk.

ZA: Ha egy teret ilyen szemmel megnézel, le lehet-e vonni következtetést visszafelé is, az emberek viselkedésével kapcsolatban? Másképp viselkedünk most, a 21. században?

DA: Igen is meg nem is. Én szakmai szemmel nem érzékelem, hogy nagyon megváltozott volna az igény az 50 évvel ezelőttihez képest. Ma már gyorsabban akarunk áthaladni egy forgalmas csomóponton, de az áthaladás akkor is igény volt. Azon kívül, hogy ma már a telefont nézik egy köztéren várakozás közben, és nem újságot olvasnak, a használatban nem sok minden változott. A városi zöld viszont új igény, pszichológiailag az utolsó húsz év terméke. A zöld, a természet igénye persze szintén régi, de ma már nem egyszerűen szembe állítjuk a várost és a természetet, a városi zöld önálló műfaj. Még egy közlekedési tér esetében is alapvető ma már, ugyanígy a víz is. Nemcsak az fontos, hogy zöld legyen, nem Városligetet kell hozni a Széll Kálmán térre, hanem a tipikus városi zöld nyert polgárjogot, amit ott is látunk. Én a mobilozást egyébként nem tartom tragikusnak.

ZA: Én sem, de ez egy olyan igény, amire az építésznek reagálni kell – olyan helyeket kell létrehozni, ahol lehet nyomkodni…

DA: ...vagy ahol éppen nem! Általában azzal kapcsolatosak az aggodalmak, hogy a nagyvárosi kontextusban az emberek miért nem egymással beszélgetnek vagy újságot olvasnak. Én úgy látom, hogy ebből a szempontból teljesen mindegy, hogy mobiloznak vagy olvasnak, mert mindkettővel pszichológiai csatornákat zárnak be. Egy városi térben akkora a terhelés – a zaj, a bűz, a sok ember –, hogy muszáj lezárni valahogy az ingerek befogadását, különben nagyon elfáradunk. A város fárasztó, mert rengeteg inger van, amik elől fizikailag nem lehet elmenekülni. Régen újságot olvastak, de ha semmit nem csinálnak, az emberek akkor is le tudnak zárni, mi például most abszolút egymásra figyelünk, fogalmunk sincs, hogy körülöttünk mi történik. Az emberi működés ilyen. Ennek új eszköze a mobil, de a mechanizmus ugyanaz. Mint mikor belépünk a liftbe: nem nézünk senkire és abbahagyjuk a beszélgetést.

ZA: Ennyi inger viszont nem volt. Vannak, akik azért utálnak bemenni egy plazába, mert nem tudnak a saját gondolatiakra figyelni.

DA: Ezt nagyon nehéz objektíve lemérni. Már az ötvenes években arról írtak, hogy sok az inger egy nagyvárosi térben. Ötven év az emberi agynak nem számít, amikor a döcögő villamos járt, az is sok volt neki. Nagyvárosban ezt tűrni kell. Viszont a városi zöld például ezen is könnyít.

ZA: A változást mennyire kell figyelembe venni? Mennyire örökérvényűek a környezetpszichológia megállapításai?

DA: A környezetpszichológiának a gondolkodásmódja az, ami viszonylag univerzális. Egyrészt, mivel nem esztétikai alapon ítél, bár az esztétikának is van erős pszichológiai hatása, csak inkább normatív módon. Mi azt vizsgáljuk, hogy milyen érzetet kelt egy jelenség, és hogy az az érzet helyén való-e - ez persze metafora most - vagy sem. Ez azt jelenti, hogy az adott tervezői szándékhoz képest – amennyiben ismerjük, vagy amit pszichológiailag azonosítunk egy téren – létrejön-e a személy-környezet összeillés több szinten. Ez a gondolkodásmód gyümölcsöző és még sokáig az lehet az építészek számára is.

ZA: Miben tudja a környezetpszichológus segíteni egy építész munkáját? Ha téged meghívnak tervezés előtt, tudnál olyan dolgokat mondani, amit az építész használni tud?

DA: A segítségadás beszélgetés során történik. Az nem megy, hogy én megmondom a tutit – mert nyilván nem tudom a tutit, a környezetpszichológia nem varázsvessző. Eljövök a tervezővel, megnézzük a helyszínt, elkezdünk beszélgetni. Minden fázisban tudhat a környezetpszichológia olyat mondani, ami megmozdít a tervezőben valamit. Én nem adhatok – és nem is adok – tanácsot, mert a tervezés az építész kompetenciája és felelőssége. Általában a tervező elmondja, hogy ő mit gondol, én pedig, hogy ebben az esetben pszichológiailag mit várhatunk, környezetpszichológiai szempontból mi az előnye és hátránya a megoldásnak. Segítek dönteni, mérlegelni, illetve az intuíciót is lehet terelni. Csomó mindent már tudunk, nem kell mindent magunktól kitalálni. A kettőnk beszélgetése olyan szemlélethez vezet, amihez lehet, hogy tervező magától is eljutna, csak nem így, mert ez az emberi oldalról alátámasztott vagy legalábbis mérlegelt. Vagyis lehet, hogy kitalálná magától is, de bizonyos dolgok megalapozása, megerősítése, a kételyek eloszlatása, egyes döntések felvállalása másokkal szemben meg lehet segítve a környezetpszichológia által (is). De az is lehet - és inkább ez a tapasztalat -, hogy valami olyan születik, ami más, mint ami az építész szakmai rutinban és az alkotási, tervezési folyamatban benne van. A környezetpszichológiában fontos, hogy szépen ki lehet mutatni, hogy mindennek van jó és rossz oldala, minden megoldásnak van ára és van hozadéka. Ezért is fontos hangsúlyozni, hogy nem építészetkritikáról van szó.

Zöldi Anna

A cikk megjelenését a Nemzeti Kulturális Alap támogatta.