Kurdy Fehér János: Az építész naplója — írás Szalai Tiborról

Szalai Tibor, túl azon, hogy szétbontotta az építészet fogalmát, hatókörét és érvényességét, egyúttal bebizonyította, hogy az építészet továbbra is a világ alapkutatásához tartozik. Az építészet nemcsak technológia, gazdaság és hatalom, hanem világszemlélet, művészet, gondolkodás, filozófia, érzékenység, vevőrendszer.

1/2

Szalai Tibor művészi és formateremtő érzékenysége áttörte, átvágta, szinte eltüntette a falakat, az elválasztó eljárástechnikákat, a mesterségbeli trükköket, és nem utolsósorban a viszonyt és a viselkedést, ami eredeti szakmáját, az építészetet, és a tágabb értelembe vett képzőművészetet elválasztotta egymástól.

Mozgásba hozta a statikusnak, különállónak, dermedtnek vélt dolgokat. Olyan korban alkotta meg életművét (a nyolcvanas és kilencvenes évek Magyarországán), amikor a létezés és a kifejezés új útjaira való rálátás és rátalálás, az emberi alapkutatás volt a kortárs művészet hívószava. Tágabb és szűkebb környezetében ez szabta ki a horizontot, a gondolkodást, a cselekvés stratégiáját és taktikáját. Ez keveseknek sikerült, neki igen. Negyven évet élt. Szűk két évtized alatt alkotta meg a papírépítményei, papírszobrai, fotói, és rajzai körül gomolygó, másokkal összetéveszthetetlen, máig eleven életművét. Az ő egyéni lét-kutatása átfúrta az építészet, a fotóművészet, a kollázs, a grafika, a zene, a performance, a film, az installáció rétegeit, szabad átjárást biztosítva a műfajoknak és önmaga visszafojthatatlan kifejezőképességének. Csak néhány épület maradt utána, de nem tudjuk, milyenek lennének a fizikai valóságukban, ha tovább élve nekik szentelné életét. Ennek a „ha" utáni bizonytalanságunknak két oka is van. A kis és a nagy bumeráng, avagy a korszak társadalmi, építész-szakmai szocializációja, és a korlátokat nem viselő létkutató hűsége témájához, a világ megismerésének rejtélyéhez, a tautológiák sorához, és önmaga kiragadhatlansága autentikus, másokat is alkotásra inspiráló centrumából.

A nyolcvanas és kilencvenes évek mértani közepén a demokratikus átalakulások gyorsan felpergő évei virtuálisan meghajlították a kutatási irányt. Ráleltünk egy kőkori technológiára, a bumerángra. Ez a kis bumeráng korszak. A társadalmi, a szocializációs, az etikai. Valaminek vége lett, és valami új vette kezdetét. A kilencvenes évek végén már látni lehetett, hogy az átalakulások ugyan mélyek, és visszavonhatatlanok, mégsem perdöntőek az alapvető emberi kutatás viszonylatában, mert nem másztunk ki a túlsó partra, csak átzuhantunk, és szinte mindent magunkhoz láncoltunk a bumeráng repülése közepette, amivel újra falakat, elválasztó vonalakat, gettót, fogyasztói bezárkózódást építhettünk, és nem utolsó sorban szabad levegőt veszítettünk. Később derült csak ki, hogy a szabadságért való küzdelemben a szabadságot megszerezni és megőrizni éppoly nehéz. A szellemi, lelki levegő nem cserélhető kagylóra, üveggolyóra. Létfeltétel. Ami Szalai alkotói attitűdjét és létrehozott munkáit kortársai nagy részétől elválasztja, nem más, mint az alapvető kutatás iránti hűsége, a mind mélyebbre hatolás, az akadályok félresöprése, elűzése, a művész életének feloldása a műalkotásokban, a teljes átadás, valamiképp tehát az önmegismerés és világfeltárás befejezése, végső soron az eredeti cél elveszíthetetlensége. Ami ránk maradt, az alapos és jól dokumentált kutatási naplója: eszközök, eredmények számbavétele és analízise. Művei ennek a heroikus lét-kutatási naplónak az oldalait, mondatait, kijelentéseit, tényadatait alkotják. Most e napló válogatott lapjait rendezték kiállítássá Győrben.

Van azonban egy rejtettebb, nagyobb és ijesztőbb ellenfél is, amivel Szalai felvette a kesztyűt. Ez a nagy bumeráng. A filozófiai, a szellemi, a létre irányuló, a tautológikus. Az igazi élet távol van. Mi azonban a világban vagyunk. Ennek az ellentétnek a feloldása életpróbáló feladat, de korántsem juthatunk egyszerűen a forrásához. Nano-érzékenység és makro-bátorság kell hozzá. Látás. A gondolkodás története során - véli Emmanuel Lévinas -, a legáltalánosabb értelemben vett emberi alap-kutatás olyan mozgásnak tűnik, amely egy számunkra ismerős világ felől (még ha ismeretlen földek határolják, vagy bújnak is meg benne), egy általunk lakott itthon felől, egy idegen önkívület, az odaát felé halad, repül, zúg. Ennek az ellentétnek a feloldása korántsem veszélytelen. Mindazokat a tudományos, technológiai projekteket, amelyekhez globális együttműködés szükséges, hogy az ember önmagára ismerhessen a világban, Szalai a művészi pályája elején még kevés számú társával, a későbbiekben nagyobb részt egyedül végezte el: papírral, tollal, ragasztóval, gyors mozdulatokkal. Tevékenységének középpontjában az embert körülölelő tér, a fény, valamint e két világmegnyilvánulás által határolt, mikro és a makro méretekben rétegzett világ jelei, nyomai állnak. Ezzel az önként vállalt, szerteágazó, de egy nyomvonalú munkájával Szalai kortársainak ahhoz a merész és bátor csoportjához tartozóvá lett, akik miatt emlékezni fogunk a nyolcvanas és kilencvenes évekre. Munkái ma is a szabadság, az egyénileg megszerezhető, önálló tudás és/vagy áramoltatható sejtés bő levegőjét árasztják.

Képein, grafikáin, papír installációin, akció-tárgyain, fotóin, és nem utolsó sorban építészeti rajzain és grafikáin olyan felületek keletkeztek, amelyeken az értelmező számára fel- és leszálló, égi és földi pályák nyílnak meg az evilágra, és a másra nyitottan. A néző minduntalan aprólékosan kidolgozott részletekre lesz figyelmes műveiben. Az egyik világelem követi a másikat, de nem veszhetünk el a részletek sokaságában, mert egy összetartó alkotói térkép egyben tartja a figyelmet. Ez a térkép - a kutatási napló - a legpontosabb és leginformatívabb Szalai bédekker. A sokféleségben motívumok, jelrögzítő anyagok, képek, rajzok ismétlődnek, amelyek spirális előrehaladást tesznek lehetővé az életműben. Ugyan munkáiról számos és alapos elemzés jelent meg életében, s halálát követően egyaránt, a mai látogatónak mégsem kell előregyártott értelmezési klisék között bolyongania, ha szellemiségével, vagy technikáinak frissességével kíván szembesülni, azonosulni, bennük feloldódni. Munkái vonzzák a tekintetet. Merész, dinamikus egyediségük előre jelzi, különös expedíció tagja lehet a látogató. Szalai Weöres Sándor (egyediséget és természeti jelenséget összekapcsoló), heroikusan ironikus versmondatát idézi egyik rajzán: „Olyan szép a halének, csak néma bárki fülének." Életműve kísérlet a világ titkainak vizuális feloldására, kommentárjára.

A Szalai oeuvre ennek megfelelően hosszú ismeretelméleti túrákra is lehetőséget ad. Az életmű önreflexív, többszörösen energiatakarékos, és belső szorosokon át egymásba folyik. Mű részeket, vagy épp teljes műalkotásokat is felfedezhetünk a másik tükrében: épületek, installációk, fotók, tárgyak kerülnek újbóli felhasználásra. Ugyanakkor lépcsőfokok, létrák, papírívek vezetnek a képből a szoborba, a fotóról a grafikára, tovább emelve a másikat, mintegy megismételve Szalai egyéni kutatásának legfontosabb kijelentéseit, megállapításait, tényadatait, frappáns „mondatait". A művész maga is egységben láttatja alkotásait azáltal, hogy munkái túlnyomó többségének a BSCH Architektúra elnevezést adta. A Brettschneider név, mintegy dada gesztussal, Hašek kelet-európai iróniával telt regényfolyamából, a Švejkből emelődött át előbb Szalai közösségi munkáiba, majd „BSCH ARCHITEKTURA" megnevezéssel önálló munkáinak lett folyamatcíme a kontextus határait elvékonyító, elhomályosító gesztus állandóvá tételének hordozójaként. Az elnevezés tudatos. Jelentésének illékonyságából egy külön világ, építészeti, képzőművészeti univerzum alakult ki az évek során. A külön önvilág megalkotását értelmezői Gulácsy Lajos Na'Coxypánjával, vagy Kurt Schwitters Merzbaujával rokonították. A BSCH azonban nem konkrét emberi figurákkal telített, és nem kulturális hulladékokból, használati tárgyakból építkezik, hanem lágy architektúra, költői terv, emberi nyomvonal, univerzális jeleket egybetartó vonalak, gesztusok rendszere.

Szalai művei szabad tartalékok, bárhol előbukkanhatnak, és felerősítik a művészet és a tudományok területén egyaránt meglévő létkutatás hitelességét. Visszatérünk hozzá, közelebb hajolunk: zúgás, kavarodás, áramlás. Minden felhő kivétel nélkül felhő. Az áramlás áramlik. A törvény, a szabály, a rend, mindaz, amit így nevezünk, olyannyira valószínűtlen - vallja Michel Serres -, hogy a nemlétezés határán áll. A racionális a csodával határos. Oly ritka és szokatlan, hogy szinte azonos a nemléttel, a nullával, a semmivel. A rendetlenség majdhogynem mindig jelenvaló. Vagyis felhő vagy tenger, vihar vagy zúgás, kavarodás és tömeg, káosz, tumultus. A reális nem racionális. Rabságba vetésünk mindahány formája azon alapult, hogy mindig volt valaki, aki elhitette, hogy a valóság ésszerű. Szalai is felfejtette ezt az ellentétet, rálelt az áramlásra, a tumultusra. A tudás mindenkor szigetekről, sporadikus dolgokról és ultrastruktúrákról szóló tudás. A létező, és ez tautológia, a legvalószínűbb. Ez az episztemológiai nagy bumeráng.

A BSCH világ jellemzője továbbá az is, hogy a konkrét műalkotások mögött/mellett a dokumentációs fotózás következtében feltűnnek más, például kiállítási terek részletei, emberi alakok, lámpák, ablakok, plafondarabok, csövek, vezetékek. Hibák. Szalai ezeket a talált tárgyakat a fotók újbóli felhasználásával művilágának részeivé tette, arra utalva, hogy a BSCH egy kimetszés, egy tárló, mely jelentéseivel, anyagszerű azonosságával evilágunk része, létezője. A BSCH művészet, miközben megszünteti a határokat, rafináltan el is tűnik az átjárókban, mintha pusztán elegyítési gyakorlat lenne. De ezek az áttűnések inkább a tekintet irányítói. Felhívásként hatnak, hogy az evilágból mennyi arc, önálló terület, szabad táj bontakozhat ki, és utal a másra. A világ húsa – írja Maurice Merleau-Ponty -, úgy írható le (az idő, a tér és a mozgás vonatkozásában) mint szétválás, dimenzionalitás, folyamatosság, lappangás, egymásba átlépés. Testünk ugyanabból a húsból van, mint a világ, sőt a test részesül a világ húsából, a világ visszatükrözi a testet, beléhatol, ahogy a test húsa is behatol a világ húsába. A test és a világ húsa kölcsönösen áthajlik és átlép egymásba.

Szalai nemcsak önmaga felé volt nyitott, de a tágabb és a közelebbi természet felé is. A metafizikai sejtéseket vészesen közel engedte magához. Rátalált és kezelésbe vette a nagy bumerángot. A látást a láthatóval, a tapintást a tapinthatóval, a hallást a hallhatóval érzékeltette. Nem üldözője volt az érzékeinek, hanem jelfelerősítője. Áthozta, átemelte, áttette a képeket a más világból abba a nyitottságba, amellyel testünk és önmagunk felé fordulunk. Felszabadította a kinti, riasztó, ellenséges, gonosznak, idegennek gondolt dolgokat. Közéjük rohant, párbeszédbe bocsátkozott velük. Ennek egyik különös ismeretelmélettel rendelkező dokumentuma az Opeion fotóinstalláció. A barokk mennyezeti freskókhoz hasonlatos, kör alakú, méretes nyíláson át Szalai elhomályosuló, vagy torzított, gesztusokkal dimenzionált portréi tekintenek vissza ránk, a néző érzékelése szerinti lenti, lesben álló önmagunkra. Tehát mi vagyunk a kép vizuális és szellemi gyújtópontja. A látható Szalai képben a láthatatlan, a mindenkori néző a leghangsúlyosabb. A tekintetünk és az arcunk, amint megpillantjuk a magasban Szalait. Opeion metaforáját átemelve egy antropológiai dimenzióba, az kerül a kép centrumába, aki idegen, addig soha nem képzelt, vagy hallott, más világot pillant
meg figyelme örvényében. Például az az első indiánus, aki tudatában először kötötte össze Cristóbal Colón arcának vonalait, és ebben a véletlen satoriban, a jól ismert, sűrű, szubtropikus aljnövényzet formáinak rejtekében megpillantotta egy másik ember tekintetét.

„A mással mint arccal való viszony kigyógyít az elveszettség érzésének allergiájából." Felnyíló tükör, amely nem pusztán visszaszórja, hanem további felfedezendő territóriumokra irányítja a fényt, a tekintetet. Szalai az ezzel azonos, szellemi, érzelmi, térbeli, zenei, fénnyel telített átjárókat kereste vizuális kutatása során, és mint naplójában olvashatjuk, nem eredménytelenül. De ez a másba rohanás nem volt veszélytelen. A világ és önmaga keresztezésében a metszéspontig merészkedett. A kis bumeráng korszaknak azonban nem volt türelme, Szalainak pedig kedve, hogy kölcsönös előnyökre cseréljék praxisukat.

A kutatási naplóból különleges építészetre - mint elvre - és különleges épületekre - mint konkrétumokra - derül fény. Szalai Tibor, túl azon, hogy szétbontotta az építészet fogalmát, hatókörét és érvényességét, egyúttal bebizonyította, hogy az építészet továbbra is a világ alapkutatásához tartozik. Az építészet nemcsak technológia, gazdaság és hatalom, hanem világszemlélet, művészet, gondolkodás, filozófia, érzékenység, vevőrendszer. Az épületek Szalai értelmezésében gravitációs pontok, univerzális sűrűségek befogadására képes medrek, a környezetünkben párálló táj fehér lyukai. Az épületek ki- és beengedik a fényt, miközben a falak magukba szívják, labirintusukba csalogatják, sebességét lecsökkentik, fénymedret hoznak létre. Amint a fény megtelepszik az épületben, az bejárhatóvá, lakhatóvá, tartózkodási zónává válik.

A Szalai-féle épületek az ég és föld közöttiség létesítményei. Összegyűjtik és lakhatóvá teszik az egymás tükrében derengő két szférát. Viszonylagos állandóságukkal magukba gyűjtik az időt, görbítik a teret, nyílásaikon keresztül elnyelik a fényt. A talajból kiemelkedő falak a föld nyúlványai, így nem betüremkednek és belehasítanak az ég tartományába, hanem csatlakoznak hozzá, azaz szétolvadnak benne. Az épületek madarak, szárnyuk a fény, mozgásuk a fel- és lefelé irányulás állandó váltakozásából nyer energiát. Az épületek, energiafogyasztó létesítmények, hasonlóak az emberhez és az élővilághoz. Szalai tudta, hogy az épületek nemcsak fogyasztják, de létre is hozzák a fényt. Az építész általuk veszi gondjaiba az anyagot, elvékonyítja és felgyorsítja, majd az átlényegülés pillanatában felvételt készít róla. A felvétel az építészeti terv, a nyomvonal, a térkép. Egy épület tervrajza, a tervező építész képe, saját felvétele, anyagból előhívódó fotográfiája. Az építész teste lágy, az épület pedig kemény konstrukció. Az építész az épületével nyeri el végső formáját, abban szilárdul meg, míg az épület az építész további tervei következtében ellágyul, vonalai és terei kettőssé, a tervei megvalósulásának ütemében többszörössé válnak. Nemcsak az épület derít fényt az építészre, de az általa tervezett épületek is fényt vetnek egymásra. Az építészet kutatás, mely a térképek alapján történik, végeredménye a nyomok egészét magába foglaló pont, az áttűnés helye, a későbbi áramlással javítandó hiba.

Az építés lármás, gyors cselekvés, a nyomok gravitációja. A kutatás végén a lárma megszűnik, a zakatolás elhal, beáll a csend: a fény szilárd, biztos konstrukciót vesz fel. Az épület az építész csendje, fényének medre, személyiségének lenyomata: kalligráfia. Amikor a kutatás végén megleljük a kalligráfiát, átnyúlunk az építész lágy konstrukcióján, és jele köré tömörülünk. Úgy viselkedünk, mint a táj az épület körül: kérdéseket teszünk fel és feleleteket várunk, vagy kérdéseket, hogy feleleteket adhassunk. Az épületek az építész kalligráfiájában nyugodnak, válaszaik oda térnek meg felületükre, mint ahogy a madarak megtérnek fészkeikre.

Az építész saját áttűnéséhez tér, fotográfiája lassan elsötétül. Jele tovább vándorol. Ő maga a tumultus középpontjába ér. Teste átköltözik az épületeibe. Az épületek fényléniákká alakulnak, kiszorítják a falak tömör anyagát. A részek rétegei egymástól elcsúsznak, és újabb középpont felé áramlanak. A kevesebb elvész, a több megmarad.

Kurdy Fehér János