Nézőpontok/Kritika

Lássuk tehát, miféle színházunk lesz!

1/5

Siklós Mária Nemzeti Színház terve

Siklós Mária Nemzeti Színház terve
Siklós Mária Nemzeti Színház terve
Siklós Mária Nemzeti Színház terve
Siklós Mária Nemzeti Színház terve
Siklós Mária Nemzeti Színház terve
?>
Siklós Mária Nemzeti Színház terve
?>
Siklós Mária Nemzeti Színház terve
?>
Siklós Mária Nemzeti Színház terve
?>
Siklós Mária Nemzeti Színház terve
?>
Siklós Mária Nemzeti Színház terve
1/5

Siklós Mária Nemzeti Színház terve

Lássuk tehát, miféle színházunk lesz!
Nézőpontok/Kritika

Lássuk tehát, miféle színházunk lesz!

2001.02.08. 10:22

Cikkinfó

Szerzők:
Déry Attila

Földrajzi hely:
Budapest, Magyarország

Építészek, alkotók:
Siklós Mária

Részlet Déry Attila: Nemzeti színházaink című írásából.

Siklós Mária Nemzeti Színház terve
5/5
Siklós Mária Nemzeti Színház terve

 

Hely. Az építés helyszíne az 1999 augusztusában hozott kormányhatározat szerint a pesti Duna-part Petőfi és Lágymányosi híd közötti partszakaszán az állami tulajdonú 38017/39 helyrajzi számú telek lett. A színház a Soroksári úthoz csatlakozó bekötőutakról közelíthető meg, és délnyugati irányba fordul. Ez az első országos jelentőségű budapesti középület, amely kikerül a főváros történelmileg kialakult belterületéről. E tény a „polgári és nemzeti" kormány és a „liberális és kozmopolita" fővárosi vezetés ellentétét tükrözi: ki-ki pártállása, indulatai szerint kommentálhatja. A főváros szempontjából nyomasztóbb az a felismerés, hogy a tervezett dél-pesti beruházás egyre inkább – millenniumi – városközpont kialakulásához vezet, és a valódi városközpont-jelleghez nélkülözhetetlen országos jelentőségű középület itteni felépítése erősítheti is e tendenciát. A főváros szerkezete a Pest súlypontját a Duna-part mellől hátra – keletre – vonó körúti-sugárúti rendszer kialakításával utoljára az 1870-es, 1880-as években változott jelentős mértékben. Úgy látszik, most a történelmi városközpont burkolt délre húzásával állunk szemben, vagy – más perifériák felé irányuló fejlesztésekkel együtt – erőteljes decentralizálással. E folyamatok hatása ma még beláthatatlan; értékelése túllépné e cikk kereteit.

 

Siklós Mária Nemzeti Színház terve
1/5
Siklós Mária Nemzeti Színház terve

Koncepció. Siklós Mária 600 személyes nézőterű színházat tervezett, 200 fős stúdiószínházzal, logikus belső térkapcsolatokkal, a „Nemzeti"-hez szükséges protokollterek – díszpáholy stb. – színvonalas kialakításával. A színház technikailag nem lép túl a Guckkastenbühne (kukucskaszínház) konvencionális felfogásán, szerkezete, színpadtechnikai berendezései kötöttek, színpada nem variálható, színpadkerete nem oldható fel, előszínpada nem alakítható ki, oldalszínpadai nem teljes értékűek, aréna jellegű színpad-kialakításra korlátozottan sem alkalmas. E színpad – amelyet Ditrói Mór ismerősként üdvözölne – alkalmas a hagyományos nemzeti színházi repertoár hagyományos bemutatására, de semmi többre; nem ad lehetőséget a 20. században kialakult – vagy újra a színpadi eszközök közé emelt – rendezési megoldások alkalmazására, valamint azon dramaturgiai "rosszalkodások" kipróbálására, amelyek nélkülözhetetlenek a színpadi művészet fejlődéséhez. E merev és egyvariációs terv nem éri el Hofer tervének színvonalát, és elmarad Ligeti és Bán sokféleképpen variálható, rugalmas színpadterveitől; nem alkalmas a nemzeti színjátszás első számú alkotóműhelyének – ami a Nemzeti Színház feladata lenne.

 

Siklós Mária Nemzeti Színház terve
2/5
Siklós Mária Nemzeti Színház terve

Kompozíció. Szabadon álló, – részben eltérő hosszoldalrészletei ellenére – szimmetrikus középület, süllyesztett előtérrel, előlépcsővel, előtetővel; konvencionális, konzervatív megoldás. Középületeink évszázadokon át felismerhetők voltak szimmetrikus tömegükről, középtengelybe húzott, előtetővel kiemelt főbejáratukról és tengelyre komponált előcsarnoki-közlekedői-dísztermi együttesükről. E megoldás a tekintélyelvű hatalom megjelenési formája. Valaha az állam által intézményesített erőszak igazolása volt a tekintély, amelyet tipikusan az államszervezet csúcsán látható egy személy testesített meg. Az építészeti szimmetria végső soron a központi hatalom jelképe. Az állam a káosz alternatívája volt, társadalmi méretekben elfogadható volt tehát az állam erőszakossága is. Korunk hatalmának már más a jellege; adminisztratív és személytelen. A megosztott felelősség korában élünk. Hagyomány és tekintély már nem alapja és nem is igazolása a hatalomnak. Az építészetben a felelősség és hatalom megosztása a 19. század második felétől kezdve az egymástól elhatárolt, de egyenrangú belső térrendszerek kialakulásához, ez pedig – az épületek megjelenésében – a funkció szerinti tagoláshoz vezetett. A folyamat pontosan azokat a hagyományos építészeti gesztusokat értékelte le, amelyek e házat jellemzik. Új Nemzetink nagy formái tehát olyan társadalmi és politikai viszonyokat tükröznek, amelyek már nem jellemzők korunkra. E megállapítással szemben áll a hagyomány tisztelete, amely, ha a legmagasabb rendű erkölcsi elvekhez való ragaszkodást és a minden kultúremberre kötelező tapintatot jelenti, korántsem negatívum. Miért ne építsünk régies színházat? A megszokott forma talán barátságosabb, és több biztonságérzetet ad. Az ismert forma életben tartását korlátozza az a tény, hogy a művészi alkotások – amelyek minden korban a valóságos konfliktusokat tükrözték, ettől hitelesek – ma már nem hatalom és alattvaló ellentéteit mutatják be (hiszen az egyik fél, a hatalom egyre inkább mechanikussá és arctalanná válik), hanem a verseny és az abban való vesztés reális lehetőségét ábrázolják. Korunk a verseny kora, ahol a versenyt a hatalom adminisztrálja, de a sikert a verseny valós volta biztosítja. A tét valódisága biztosítja művészetünk pátoszát – és egyúttal meghatározza múlthoz való viszonyunkat is. Minden kitérő gesztus az ismert és megszokott állapot rögzítésére és ismétlésére törekszik, vagyis tudat alatt az egyenlő esélyű megméretéstől való félelmet fejezi ki, a konfliktus elkerülését jelzi, a művészi alkotás halála.
A nagy forma meghatározza színházi megjelenésünket is. Az 1940-es évekig a színház nézőtere egyfajta társadalmi szereplés színhelye volt. Gondolatban estélyi ruhát, feszes viselkedést kapcsolunk e színház formáihoz. Ma már egyre kevesebb az igény a formálisan ünnepélyes megjelenésre; ahol e reflex tovább él, játékká válik és idézőjelbe kerül, ahol pedig komolyan veszik, kerülgeti a nevetségesség. Különösen színházban érdekes e jelenség; természetes, fesztelen viselkedéssel közelebb kerülhetünk a színpadi cselekményhez. Személyesebb, átélhetőbb lehet az élmény, ez az, amivel a színház – előadások emberi hibái ellenére is – többet adhat ma bármiféle hibátlanra esztergált konzervművészetnél. Nagyon furcsa gesztus ma olyan házat építeni, amely hamis reprezentációra kényszerít bennünket; ha elfogadjuk a nem az építészeti formák diktálta szerepet, rosszul érezzük magunkat benne.

Siklós Mária Nemzeti Színház terve
3/5
Siklós Mária Nemzeti Színház terve

Részletformák. Az épület három részre tagolt tömege bejárati-közönségforgalmi, nézőtéri és színpadi-kiszolgáló funkciókat fogad magába. Az együttesből kiemelkedő – és a részeket összefogó – sima falú magas tömeget ívesen hátrahajló tető koronázza. A résztömegek együtt rovart formáznak: a bejárat a fej, a nézőtér a tor, a színpad a potroh, a hátrahajló tető a kitinpáncélos hát.
A magasra emelt, tört vonalú és térben ívelt előtető alá vont – és elöl, lejjebb a bejárati fal szerkezetére szerelt kisebb előtetővel megtoldott – üvegezett bejárati rész íves alaprajzú. Ez a fej látványos és vidám; könnyed is szeretne lenni. Formai és hangulati párhuzamai a szecesszióval letagadhatatlanok. 1900 körül épült házak, metrólejáratok, orfeumok előtetői jutnak eszünkbe. Zavaró ez a hasonlóság, önkéntelen asszociációinkban a „boldog békeidők", a könnyű vér, a felelőtlenség és a kissé fülledt közönségesség jelképei. Zavaró a tető és a mögötte elhelyezkedő középső – fő? – tömb mérete és léptéke közötti feszültség is. Ekkora bevezetés mögött hatalmas és nagyvonalú folytatást várnánk. Nem lepődnénk meg, ha e bejárati tömb „Kaszinó" felirattal kerülne elénk, vagy ha Las Vegasban „Trocadero" lenne ráírva, mögötte hatvanemeletes felhőkarcoló magasodna, a színpadon pedig hölgyek habos alsóneműben kánkánt táncolnának. Akkor és ott helyén is lenne minden; formák, méretek, szimmetria.
A kör alakú nézőtéri tömb a kompozíció „csuklópontja", komor és méltóságteljes. Mintha itt a tervező észbe kapott volna; ez a kultúra fellegvára! A tor háromszintes monumentális homlokzatát második szintje fölött kétrészes övpárkány tagolja, és sima, tagolatlan főpárkány zárja le. A tömbön félkörívvel záródó, tagozatos keretezésű falnyílások sorakoznak, közülük a két alsó szint nyílássora azonos méretű, a felső szinti ablakok a két párkány közé vannak szorítva. Meglepő a két azonos súlyú szint; ha volt gesztus, amit az antik előképekre épülő építészet művelői évezreden át kerültek, hát ez volt az: a hangsúlyozott szint, a piano nobile a történeti építészet nélkülözhetetlen eleme, építészethez kapcsolódó emlékképeink alapja. Kissé ügyetlen eklektizálás ez: stilizálni akar, de a szándék – oszloprendek híján, tagolatlan főpárkánnyal – mechanikusra sikeredik. Nem a tervező által óhajtott Colosseum-motívum jut róla eszünkbe, hanem az 1900-as évek eklektikus formába bújtatott gázgyári tartályai. És még valami, ami színház volt ugyan, de mindig csak két szereplője volt: a tanár és a halott, akit a boncasztalon trancsírozott. Régen ilyen nagy ablakos, kerek épületekben oktatták a klinikákon a sebészeket.
A potroh semleges és modern. Architektúrája szerint lehetne iroda, számítóközpont. Keleti homlokzatának íves erkélye önmagában igényes megoldás; értelmezhetetlen viszont a részben a homlokzat síkjából kiugratott tartószerkezete, az aszimmetrikusan a ház tömegébe beillesztett kisebb eklektikus épületrészek, a bizonytalan toldalékok az épület előrésze fölé kinyúló, középső íves tetőtömbbel együtt.
Az épület formáit látva érezhetjük, hogy a tervező valami fontosat akart mondani, de nem értjük, mi az. Színházat a színpada, nem a formája tesz színházzá. Hogy külseje milyen, az a rendeltetés jelzésén túl lényegtelen. Nemzeti színháznál megkövetelhető a középületi reprezentáció is, ám az – tekintve azokat az asszociációkat, amelyeket történelmünk és jelen helyzetünk sugall – nemigen lehet több néhány puritán és méltóságteljes gesztusnál. Ez az épület látványos, de hiányzik belőle az idealizmus kifejezése, sőt – és ez talán még rosszabb – nem is hordoz egyértelmű üzenetet. A döntéseknek az a sora, amely az épület – ilyen – kialakulásához vezetett, valahol elkanyarodott az irracionális felé. Mint valós kiindulási pontot – nem korunk színpadi és reprezentációs igényeit vette alapul, hanem formai alapú választ akart adni a felmerülő kérdésre. Differenciálódott polgári társadalomban – ahol a forma választása rétegfüggő folyamat – e tervezői magatartás hibás és konfliktusok forrása. A formákhoz képzeteink és előítéleteink kapcsolódnak, és ezek változnak is. Mindig lesznek, akik a választott formával nem azonosulnak, azt – be nem vallottan – társadalmi alapon provokatívnak érzik. Logikus döntési sor végeredménye – tudomásul véve a dél-pesti helyszínt – „kinyíló", folyóparti színház lett volna, látványos, változatos természetkapcsolattal, a táj és az épület határának elmosásával, az aréna jelleg különféle ideiglenes és állandó megoldásaival. A táj és a látvány számtalan lehetőséget kínált volna erre a tervezőnek – sokkal többet, mint a kötöttebb, kialakultabb Erzsébet és Deák téri környezet. Nem lehet az építési területre nézni, hogy ne gondoljunk az elszalasztott lehetőségekre.
Az épület elhelyezése és tájolása – e téves döntési folyamat végeredményeképpen – nagyon karakteres formáival együtt sértődöttséget fejez ki: a közönséggel, az építészettel és a maga korával szemben. A dac gesztusa ez a ház, meg a kényszeré; ritka pillanat építészetünk történetében, hogy ekkora építmény készüljön közcélra, csak azért is, társadalmi és szakmai egyetértés nélkül, sőt annak ellenére. Ha megépül, lesz egy újabb színház Pesten, amelyet a népszáj talán „nemzetinek" hív majd, de a közönség ferencvárosinak gondol, és csicsás vaudeville-nak érez. A közvélemény a hivatalosan adagolt hozsannázás után visszalép majd a társasjáték nyitó lépésére. Ismét lesz egy olyan nemzetink, amelyet a szakma és a nagyközönség ideiglenesnek tekint, a színészek szakmailag megfelelő nemzetit igényelnek stb. Vajon mikor lesz a következő pályázat?
Ami történt, tekinthetjük egy zsákutcába kényszerített hozzáértő tervező tragédiájának, aki megragadta élete kínálkozó lehetőségét, amelyből rosszízű kényszer lett – és akihez legszívesebben odamennék, hogy megkérjem, ne folytassa; legalább arra gondoljon, amit ugyanerről az épületről ő mondana, zsűritagi, kritikusi minőségben. Vagy tekinthetjük egy olyan ember művének, akinek képességeit meghaladta a kormánybiztosi szerep. Száz év múlva doktori értekezések tárgyalják majd az 1987-es pályázatot, és azt is, hogy utána „történelmileg" szükségszerű volt-e, hogy sok jó megoldás után kiválasztottuk e mintakönyvi rosszat. Azt mondhatják majd, hogy az építészet – és nem a minősége – tükre a hatalmi és társadalmi viszonyoknak. Tekintélyelvű hatalom éppúgy építtethet jó házat, ahogy tekintélytagadó demokrácia rosszat. Igaz! Az építészet történetének tanulsága az is, hogy a teljes vagy csaknem korlátlan önkényuralom kiváló alkotások sorát hozta létre, miközben a demokrácia hajlik a középszerűség felé. Ám igazán jó építőművészeti alkotás – mint mindenféle művészeti alkotás – akkor jó, ha tükrözi a korát. Ez az épület pedig erre nem alkalmas; ez egy demokráciában antidemokratikusan létrejött épület. Rettentő nagy baj, hogy ez e ház lényege; ettől érezzük sértődöttnek, ettől ilyen zavaros. Ezért hiányzik az épületből a szervező erő, a magasabbrendű logika, amely minden jól sikerült épületnél elégtétellel és jó érzéssel tölti el a szemlélőt; jó házat azonnal át lehet tekinteni, és meg lehet érteni. Ezért érezzük e ház formáit túl soknak, provokatívnak, öncélúnak. Paradoxonokat kedvelők azt is mondhatják: ezért szimmetrikus, ezért olyan bejáratra komponált, régi vágásúan középületszerű. Persze riposztozhat erre valaki: az a lényeg, hogy felépült. A többi nem számít. Tévedés! Egy épület – és különösen egy középület – nem csupán a rendeltetésszerű használat tárgya, hanem megépítése gesztusának emléke. Csaknem másfél évszázada egy lelkes fantaszta Pesten Vigadót épített, egyetlen főhomlokzatra komponált, látványos, ámde alig használható épületet, amelynek szeszélyes és romantikus formáit a klasszicizmus kiegyensúlyozottságához szokott közönség idegenkedve fogadta. Mégis mint közpénzből, közóhaj szerint emelt építményt a közvélemény magáénak – sőt közismert külföldi példákat feledve nemzeti stílusúnak is! – tekintette, hibáival együtt. A Vigadó keletkezése körülményeivel együtt épült be a nemzet tudatába, és ezeknek emléke azóta is e házhoz fűződik. Nem mindegy tehát, milyen módon és milyen körülmények között építjük fel új nemzeti színházunkat. Az áldatlan ellenségeskedés oktroj gesztusa kapcsolódik-e hozzá avagy a közóhajé.

 


Siklós Mária Nemzeti Színház terve
4/5
Siklós Mária Nemzeti Színház terve

Részlet Déry Attila: Nemzeti színházaink című írásából.
Mozgó Világ, 2001/1

Déry Attila "Nemzeti színházaink" című írásának teljes szövege

Vélemények (0)
Új hozzászólás

Friss adatvédelmi tájékoztatónkban megtalálod, hogyan gondoskodunk adataid védelméről. Oldalainkon HTTP-sütiket használunk a jobb működésért. További információk