Megjegyzések Janáky István: Az építészeti szépség rejtekei Magyarországon című könyvéhez

- Szemerey Samu írása.

"A körte és az alma a gyümölcs fogalmában találkozik, holott még senki nem látott gyümölcsöt és nem is fog. Az állag és az áramlás a medúzában találkozik, ezt pedig mindenki láthatja, aki érzi."
Nádas Péter: Az égi és földi szerelemről

"Hajtsd fel a korsót, ó Leuconoe,
tompán az apadt sörhabba ne bámulj."
Petri György: Viturbius Acer fennmaradt verse

S/M, építész, amikor - feltehetően elsőként a tucatnyi, javarészt éjjeli telefonáló közül, ráadásul nap közben - barátom megkérdezte tőle, tulajdonképpen miért is lett a színház olyan, amilyen, meglepően logikus választ adott. Lévén, hogy a magyar városok java része az eklektika fénykorában épült, ez lenne az a korszak, ami - egyéb okok mellett - a legközelebb áll a magyarok lelkéhez, ez lenne a legkönnyebben érthető és megközelíthető, otthonos közeg. Az egész nemzet számára épülő intézmény esetében elvárható, hogy mindenki számára tetszetős és vonzó legyen, és végigtekintve az elmúlt század cirkuszait végigkísérő építészeti műsort, az is logikusnak tűnt, hogy ezt a feladatot bizony ismét és folytatólagosan az eklektika lesz képes betölteni.

A magyarázat, azon túl, hogy pontos leírása a hazai építészeti környezet és recepciója alakulásának, további jelentős tanulságokkal szolgál. Lássuk, mit lehet még gondolni erről a kérdésről.

Mai magyar településeink épített közegét elnézve könnyen megállapítható, hogy - az építészet autonómiája ide vagy oda - a huszadik század zavaros Kárpát-medencei történései minden lehetséges léptékben rajta hagyták a nyomukat a tereken, ahol élünk. Száz év alatt tizenegy rendszerváltás zajlott le és érvénytelenített hivatalosan minden előtte járót, beleértve azok térértelmezéseit és szimbólumrendszereit. Ha az azt megelőző időszakot szemléljük, valóban, szinte az egyetlen hosszabb konjunktúra a historizmus időszakára esik - a hazai civil építészeti vágyálmakon a mai napig a boldog békeidők hagymázas képzetei uralkodnak. Különösen drámai következményekkel jár ez a mára javarészt kiüresedett és a harmadik köztársaság tizenötödik évében teljesen elhagyatott, szinte kizárólag politikai randalírozásra és kereskedelmi reklámfelületek céljára felhasznált köztereink esetében. Ez utóbbiak közös jellemzője a tér szimbólumokon keresztüli értelmezése, és paradox módon ez a meghatározó a közösségi-nyilvános léttől alapvetően idegenkedő nagyközönség esetében is: a különféle igazságtételeken és valamiféle történeti folytonosságon keresztül magukat meglelni kívánó, szétszórt csoportok mindegyike a saját narratíváit vetíti rá a városokra és az épületekre. Ezen szimbólumrendszerek jellemzője a kizárólagosságra törekvés is: ahogy a politikai csoportok nem tűrik meg egymást egy téren, úgy zajlik az építészeti stílusok és bizonyos nyelvhasználati módok diszkriminációja is - lásd a sosemvolt ´szocreál´ kifejezés kiterjesztését bármire, ami nem él a történeti ("szép") építészet motívumkincsével.

Nyugodtan kijelenthetjük: a tér - az építészet, mint olyan - Magyarországon nem része a kultúrának.

Mik ennek a kijelentésnek a lényeges következményei? Egyrészt a jelenvaló épített közeg végletes elértéktelenedése és elhanyagolása (már ami a szimbolikus jelentőségű ikonokon kívül esik), másrészt végtelen kiszolgáltatottsága a helyi vagy bármilyen hagyományok iránt természeténél fogva kevés érzékenységgel bíró új, immár meghatározó gazdasági és kulturális rendszereknek. Városaink pusztulnak - és ezt elsősorban saját magunknak köszönhetjük, nem a befektetőknek vagy bárkinek, akik az itt konszenzus híján nem létező, elvileg kész társadalmi és térhasználati norma- és szabályrendszerek közé érkeznek. A képkultúra korában generációk nőnek fel úgy, hogy semmilyen hozzáférésük nincs ahhoz a sokrétegű képi és taktilis világhoz, ami körülveszi őket, identitásuk megfogalmazásában nem vesznek részt életük meghatározó terei.

Kérdések nélkül vált viszont a kulturális kánon részévé az a digitális és mozgóképkultúra, ami a mindennapi társadalmi életben való részvételhez szükséges referenciákat a közvetlen fizikai környezettől végtelen távolságba, egy globális kultúra előregyártott képeinek közegébe helyezte át. A szépség ma szimbólumokon és fogyasztói rítusokon keresztül értelmeződik.

Az anonim építészet mára kanonizálódott őse, az úgynevezett népi építészet vélt ideális helyzete - az építtető, az építő és az építész egységes szerepköre, ami egyfajta közvetlen viszonyt teremtett ember és környezete között - már a huszadik század elejére szétválóban volt, a század második felének szocialista, majd kapitalista globalizációs folyamataival pedig véglegessé vált. Különösen felerősítette ezt az a legalábbis kétélű kanonizáció, aminek keretében a skanzenek védett, elidegenített és fiktív környezetébe emelésével (ikonteremtés) párhuzamosan a fennmaradó helyi épített közeget egyszerűen eltörölte a föld színéről, érvénytelenítette a század második felének sajátos ´urbanizációja´.

Nagyjából ennek a folyamatnak a kezdete, illetve kiteljesedése az az időszak, ahonnan Janáky István új könyvének vizsgálódásai is kiindulnak. A bevezetőben említettek szerint a gyűjtemény eredeti szándéka pusztán a saját tekintet megtisztítása volt az uralkodó és hazug szimbolikus látásmódoktól - ez a vizsgálódás a szépség mibenlétét és nyomait illetően azonban, annak ellenére, hogy a könyv ezt tagadja - elmélyült építészetelméleti és hagyománykereső tevékenységgé terebélyesedett.

Válasszuk a vizsgálódás kiindulópontjának a könyv bevezetőjében feltett kérdést: mi az építészet túlélési esélye a technikai képek korszakában? Mit tehet egy építész, egy könyv az általa felismert és megmenteni kívánt értékekért? Ez egyben át is fogalmazza az alapkérdést és az egész könyv lehetséges pozícióját a jelenlegi befogadói környezetben: nem vicces gyűjteménye a vidéki fészereknek (egyébként: hány fészer is szerepel az egész könyvben?) és nem is potenciális műemlékkatalógus, hanem képekben elmondott program, alapértékek felmutatása. Ahhoz, hogy ezek hagyománnyá, teremtő erejűvé, használhatóvá váljanak, elő kell lépniük a láthatatlanságból, vagyis a nyilvános kulturális diskurzus részeivé kell válniuk. Ez pedig elemzést, bemutatást, párbeszédet igényel - kulturális kánont nem az intézmények teremtenek, legalábbis nem a falvakban. Tehát: hogyan ültethető át a fel nem ismert örökség, az ´érdektelen´ képek, a ´formálatlan´ házak jelenleg nem létező hagyománya az előregyártott képek korszakába?

A fizikai környezet esetlegessé válásának korában minden eddiginél fontosabb lenne közös és saját tereink olyan megformálása, ami fenntartható és gazdag kapcsolatot tud teremteni a használókkal - hiszen az egyéni létezés alapvető háttere mégis az építészet marad. Akarja vagy nem, az épített környezetnek fel kell vennie a versenyt a képek áradatával. Erre többféle stratégia látszik alkalmasnak, a pop-építészetétől a harcos és álszent minimalizmuson át egészen addig a logikáig, ami belülről igyekszik kezelni a képkultúra működési mechanizmusát és annak nyelvét beszélve igyekszik széles körben elfogadható értékeket teremteni.

A szépség jelölt vagy jelöletlen volta a technikai képek megjelenése előtti korszakot idézi - ebben a házak jelei leginkább tektonikus jelek, az építés folyamatának lenyomatai. A jelenkori építészet újkori ornamens-bűvölete össztársadalmi jelenség: egy kétségbeesett és helyét nem találó kultúra jelhalmozása, az ezáltal elérni vélt önismeret vagy identitás reményében. A szépség és az önismeret ilyen kapcsolata visszafelé is működhet: az utóbbi fejlődésével megváltozik az előbbi tartalma is, lehetőség nyílik kiszabadulni a szimbólumok kizárólagos uralmából. A jelenkori állapot memento: a kor kultúrája kivonult saját környezetéből, egyben el is utasítva annak java részét. Ki foglalkozik ma a vidékkel a gúnyolódáson túl¹?

Másrészt: a merészebb építészeti programok errefelé az épített környezet kulturális szerepének bizonytalansága miatt (ami átszármazott már az azt megalkotó szakmákra is) többnyire hatalmi gesztusokkal kapcsolódnak össze, és egyben a megvalósításuk nem éri el azt a színvonalat, amit mondanivalójuk kifejtéséhez igényelnének. Akárhogy, a közös értelmezésből javarészt kiesnek az ilyen gondolatok, és elszigeteltek maradnak. Éppen a közös lét, a nagyobb egészbe tartozás jelei hiányoznak róluk (ezt jelzi a valamikori típusos rendben épült házak, pl. vasúti tisztviselőtelepek boldog és elvadult átépítése, nem nézünk sem jobbra, sem balra) A parasztházak, a bemutatott, javarészt 2. világháború előtti épületek nyugalmát és kérdések nélküli létét az is adja, hogy egy létező vagy létezhető nagyobb egészre utalnak. Ezzel szemben a mai építés java része saját reprezentációján túl nem képes, se nem hajlandó részt venni semmilyen közösben.

Janáky könyve páratlan kísérlet az építészeti kultúrán belüli folyamatosság megteremtésére: ha már sem a jegyzett, ´magas´ építészetben, sem a kanonizált kultúrában nem lehet, hát ´partizán´ módon kell megteremteni, másutt megkeresni a forrást az egységhez². Félig felismert igény: a jelektől lényegében megfosztott építészet (ami éppenséggel ellentétben állhat a közismert Fábry-Szalai féle, szintén a spontán építészet bizonyos válfaját reprezentáló szimbolikus gagparádéval) leginkább magát az építés folyamatát modellezi, újraértelmezve és egyben folyamatossá téve ember és háza közvetlen kapcsolatát. Paradox módon ez a többnyire építészek nélkül zajló folyamat jobban kapcsolódik a kortárs építészeti diskurzusokba, mint a Janáky által műépítészetnek nevezett és joggal kritizált szakmai produkció. Itt ugyanis, már amennyiben a házak létrejöttének körülményeit vizsgáljuk, esztétikai és egyéb elvont megfontolások ritkán játszanak szerepet - a technológiai lehetőségek és az elsajátított kulturális minták azonban nyilvánvalóan rajtahagyják a nyomukat az eredményen. Ez végigkövethető a század eleji épületek szecessziós mintakövetésétől egészen a kavicsolt betonfalak kortárs művészeti áthallásokat produkáló felületéig vagy az új anyagok alkalmazásában létrejövő sajátos kapcsolódásokig, amik sokszor éppenséggel rendkívül érdekesen és aktuálisan atektonikusak. Ahhoz azonban, hogy az épületektől eljuthassunk az örökségig, és onnan tovább a megfogalmazódó, immár a hagyományunkat és saját kulturális tőkénket értelmező kérdésekig, amik továbbvezethetnek egy új, releváns helyi építészet irányába, a látottakat értelmezni is kell. Egy kiművelt tekintet, különösen, ha programszerű fegyelemmel dolgozik, nyilván egész másra figyel fel, máshová helyezi ezeket az épületeket, mint azok megalkotói.

Milyen tekintet figyeli tehát a tájat? Ez - a látás értelmezése és teremtő erejének felismerése - a könyv másik alapkérdése. Közvetlen magyarázattal szolgálnak a könyvben szereplő írások, ez azonban helyenként ellentmondásos viszonyban áll a képekből áradó kedélyes szigorúsággal. A Gozzoli-kápolna mintává emelésével (A Vak c. írás) Janáky szélsőségesen esztétikai álláspontra helyezkedik - számomra az emlegetett aranykor létezése eleve kétséges; nem vitatom a viszonyítás megalapozottságát, ugyanakkor fölöslegesnek látom az érveléskénti használatát. A megfigyelt jelenség sem annyira eredeti egyébként, hogy ilyen szellemi manővereket igényelne - csupán errefelé ismeretlen az anonim építészet reprezentációja. Szerencsésebbnek érezném az épületek kiemelése és tárgyszerű szemlélete helyett azok környezettel együttes, rendszerszerű elemzését - a nagyobb egész újrateremtéséhez az építészet jelentős mértékben hozzájárulhat(na), ha az egyes alkotások tartalmaznák azt a részt, ami összekapcsolja a megépülő házakat a körülöttük levő térrel (akármilyen is legyen az). A mai kultúra jelenségei alig tartalmaznak közös elemeket az itt szemlélt házak idejének kulturális kontextusával, viszont azt sem állíthatjuk, hogy az építészetnek nincs többé mihez kapcsolódni a saját korának szellemi környezetében. Janáky könyvbeli állításával szemben ("az építészet jelentősége világszerte csökken") éppenséggel azt gondolom, régen volt ilyen fontos az önismerettel és jövőképpel rendelkező kultúrákban az épített környezet szerepe, mint ma. A fizikai környezettel fenntartott kapcsolat és tereink alakulásának ismerete drámaian átalakult az elmúlt évtizedekben, ez viszont sok helyen pontosan ahhoz a felismeréshez vezetett, hogy más irányból kell megragadni és megteremteni azt a mélyen szavakon túli viszonyt, ami az életünket ma is alapvetően meghatározza.

A felsorolt házak szöveges értelmezése és bemutatása sokszor gyakorlatilag az építészeten kívülre helyezi azokat és lehetséges értelmezéseiket - lásd az írások állításait, amik a Kidolgozottság című esszében egészen az építészet, mint hiteles alkotó műfaj apologetikus tagadásáig jutnak el. Ugyanakkor viszont néhány bemutatott téma szintén kimutat a lehetséges halmazokból: a félkész házak, a befejezetlen, nyers szerkezetek szépsége a tervezés szempontjából hamis ékszer - épp olyan, mint a vázlattervek jótékony és erőt adó bizonytalan pontjai.³ Az esztétizáló hozzáállás hibáját abban látom, hogy formai következtetések alapján célozna meg egy új építészetet, aminek szellemi alapja éppenséggel nélkülöz minden ilyen megalapozott formai koncepciót. Ezt Janáky is beismeri, leírva, ahogy feladta saját ilyen irányú próbálkozásait - számomra azonban továbbra is nyitott a kérdés, és egyben a ´magyar´ építészet (ha egyáltalán lehetséges ilyen) egyik alapkérdésének tartom ennek a sokirányú, játékos és mélyreható vizsgálatát. A vizsgálódás itt legalább annyira a tervezés folyamatára irányul, mint annak eredményére (ezt erősítik a máshonnan ismeretes útirajzok is, illetve azok gondolati háttere) - jelen könyvének is alapkérdése a megtalált építészethez vezető út keresése.

Nádas Péter leírja az Évkönyvben, ahogy házának meszelésekor megtalálta a korábbról ottmaradt mozdulatokat a falon - ez az elemi kapcsolat ember, idő és környezete között ma is létezhet, csak teljesen máshol. Hogy hol, ezt megkeresni leginkább az építészek lehetnének képesek.

Az építészeti szépség rejtekei Magyarországon - a könyv, termékeny ellentmondásaival és néhol az értelmező megközelítéssel dacosan szembehelyezkedő kijelentéseivel együtt óriási lépés abban az irányban, hogy a látókörön kívül került építészeti örökség ismét a kortárs kultúra meghatározó részévé válhasson. Remélhetőleg a kérdésfelvetés egy hosszú folyamat kezdetét jelöli, amiben létrejöhet az a sokszínű, egymást gazdagító kérdésekből álló szellemi háttér, ami a magyarországi építészetet megtermékenyítheti és hozzájárulhat annak újjászületéséhez. Köszönettel tartozunk érte - és a kötelességgel, hogy az értelmező munkát közösen folytassuk.

Szemerey Samu

---

¹Beszélgetés a szegénység kortárs reprezentációjáról (Filmvilág, 1998)
²Beszélgetés a svájci építészetről, arc´1. ´miért éppen svájc?´
Janáky felveti a magyar hagyomány reflektálatlanságát, de szinte kizárólagosan a tektonikus szemléletről beszél (az építés folyamata tematizálódik az épület formai és anyagi jegyeiben). A svájci kivitelezés minőségéről és a kultúra egységességéről és folyamatosságáról beszélve említi, hogy ennek híján itthon szinte lehetetlen feladat releváns épületeket emelni (holott a svájci kultúra korántsem egységes...) "Nálunk gerilla vagy partizán módon kell létrehozni szépségeket, amiknek a karaktere emiatt biztosan más lesz. Ez a szépség sokkal vadabb manipulációk révén jön létre." Nincs konszenzus és folyamatosság az építészet alakulásában sem, ezért sokkal bizonytalanabb az építész alapállása itthon, amikor tervezni kezd: nem tud mihez nyúlni, illetve nehezebb megtalálni. Az értelmezés ott csúszik félre, amikor ´máshol´ egységes kultúrát, folyamatosságot tételez fel, illetve a kortárs vizuális kultúra problematikájával foglalkozó építészetet elemez (mert az általa favorizált épületek ilyen jegyeit is figyelmen kívül hagyja, holott azok sok esetben éppenséggel meghatározóbbak, mint a formai végeredmény).
³Érdekes és tanulságos ezt összevetni az építési engedélyezésről szóló megjegyzésekkel (Mozgó Világ, 2003)

---

Felhasznált irodalom:
ARC´ 1 - Miért éppen Svájc? - mesteriskolás beszélgetés
Filmvilág 1998/6 - A retusált botrány - beszélgetés a szegénységről
Filmvilág 2002/1 - A kiürült agora - beszélgetés a rendszerváltás filmjeiről
Janáky István: A hely
Mozgó Világ, 2003/9 - interjú Janáky Istvánnal
Nádas Péter: Az égi és a földi szerelemről
Nádas Péter: Évkönyv
Platón: A lakoma