Megrögzött eklektika

"Az ezüstösen ragyogó, az egyik térsíkban párhuzamost soha nem látott hasáb mintha egy fekete kőtömbre feküdne föl." Vargha Mihály írása a hódmezővásárhelyi, F. Kovács Attila és Sándor János tervezte Emlékpont megvalósításáról.  

Bachman Gábor Szigetszentmiklóson, közvetlenül Budapest tövében megépítette a „Munka-Tett" Kocsmát. 1986. május 18-án avatták föl – majd hamarosan lebontották. Kényszerből. „Szigetszentmiklós parasztházai mára eltűnőben, közöttük pedig négyemeletes dobozok sorakoznak egymás mellett a térben, szigorú rendben, minimális érzelemmel. A lakókockák között apró betonhasáb: egyik oldalán virágbolt, másikán a Bachman Gábor tervezte kocsma. (Az épületet Bachman jelentkezése előtt felhúzták, így az építész csak a belső alakításába szólhatott bele.) / A Kocsma neve: TETT, s e felirat a belsőben, a pult felett kiegészül a MUNKA jelszavával is. / A jellegtelen fehér tömböt agresszíven »díszíti« az ünnepi felvonulások ismert szimbóluma, a vörös vasrúd, s a fémből kivágott transzparenseken látható betűk sora: TETT. ...háromszög alakú könyöklők, mindhárom szegecselt alumíniumból, miként az egész kocsma is vörös és fémszínű felületekből van összeállítva. / Vörös feliratok: − MUNKA, TETT, vadul villogó felületek; mintha a Patyomkin és a Metropolis víziója olvadna egybe. Egyetlen elem sem párhuzamos, a polcok, pultok, a feliratokat hordozó installációk mind más rövidülést mutatnak, az expresszivitás és a konstruktív tendenciák egymást hatják át. / Korunk a posztmoderné: amennyiben az eklektika természetes állapot, s nincsen saját, teljes értékű emblematika és szimbólumrendszerünk, a nemzetközileg érvényes jelrendszerré az idézet, a parafrázis, a túlzás, a groteszk lett. Az építészet gyakran kerül illuminált állapotba, és gyakran csodát kíván, megelégelve a józanság és szolgálatkészség tradícióját." (György Péter: A munka tett; cikk a Magyar Építőművészet, M.É. 1988. 1. számában. Kiemelések az eredetiben. Lásd még ugyanott: György Péter: Építészeti kritika/kritikai építészet − Bachman Gábor munkáiról; Kovács Attila: Konstruált természet avagy a „Torinói Lepel"; Andrási Gábor: Kőszoba, kőkatlan, Nekropolisz ­− Kovács Attila munkáiról.)

Hódmezővásárhelyen, az Emlékpont megvalósításával F. Kovács Attila (azonos az M.É.-ben publikált Kovács Attilával) − Sándor János építész munkatárssal közösen − olyan alkotást hozott létre, ami bizonyára nem megy oly hamar veszendőbe. Más körülmények között jött létre, nem a nyolcvanas évek buherás technológiai szegénységében, hanem mai, igen fejlett technikai színvonalon, anyagiakat sem kímélve. Lázár János polgármester, az Emlékpont építtetője 700 millió forintot teremtett elő a város saját forrásaiból a megépítésre, az éves működési költséget pedig előzetesen 40 millió forintra becsülik.

Az ezüstösen ragyogó, az egyik térsíkban párhuzamost soha nem látott hasáb mintha egy fekete kőtömbre feküdne föl. Dizájnos feliratok – a fekete tömb homlokzat-burkolatába marva óriás betűkből MÚZEUM olvasható –, bent vadul villogó felületek; rengeteg képernyő, hol hangszóróval, hol fejhallgatóval szól a nézőhöz, rengeteg fénykép, sok arc, régi tárgyak – fonógép szoborként, kirakatban mérleg és porcelán, forgópadon a Puli mini-villanyautó –, az expresszivitás és a konstruktív tendenciák egymást hatják át. Kilenc tematikus teremben járhatja végig a néző a város 45 évének történetét (1945–1990), ahol rendre más és más a padlóburkolat, a mezőgazdaságiban például műgyantába kevert kukoricaszemek. Az 500 négyzetméter kiállítási terület csúcspontja a művészetek terme, középen egy óriási katona-figura eredeti szoc-reál szobra (korábban a város főterén állt, a tető megépítése előtt emelték mai helyére), körben két szinten festmények a falakon, jelentős hódmezővásárhelyi művészek munkái. Évekig e katona partnere volt a főtéren egy bumfordi ülő kőszobor, Szabó Iván vásárhelyi szobrász Leninje. 1991-ben kivonták onnan, ám most reinkarnálódott, ezüstre pingálva csücsül egy homlokzati bemetszésben. A kora reggeli napfényben vakító hátteret ad neki a régi épülethez némi formai illeszkedéssel ­toldott új szárny, melyet négyzetes korracél lemezek fednek még a ferde tetősíkban is. E kiemelt, a sarkon vastag ferde csövekre terhelt hasáb rejti a 84 fős előadótermet, alatta presszó-terasz, és innen léphetünk át az udvarra, ha a vaskos, fényes acélrudak sorából konstruált kapuzat már lesüllyedt a földbe: csak az USA követségét terror ellen védő gáthoz mérhető, technicista megoldás. Az udvart védik még a derékig kilógó, óriási másolt munkásőr szobrok is, kik alant, a pinceteremben csizmás lábukat akváriumi-fénycsapda üvegkalickákba vetik. Nagyobb sorozatban másolt kicsiny szobrok bévül többször is feltűnnek, mint az eklektika gipsz-fejecskéi Pesten, a még mindig szétlövések nyomait viselő házakon. Mindenesetre ez az egész sokkal emberibb és téribb, szelídebb és sokatmondóbb a Terror Házánál – a létrehozók csapata szinte azonos, Fábry Sándor helyére Gerő Andrást igazolták le. A gegség eklektikája rokon a Lehel téri piaccal (Rajk László), ez is olyasmi, amit folytatni/fokozni lehet, de miért is? Legalábbis vészjósló lenne, ha pont ilyen emlékpontok törnének ki a földből országszerte.

Tekintsük az egészet inkább úgy, mintha most megvalósult volna valamennyi az egykor tervezett népfőiskolából, amit az 1948–1951 között emelt Petőfi Művelődési Központ mellé szándékoztak megépíteni. A főtértől nem messze, a Szántó Kovács János utcában áll idősebb Janáky István (Hódmezővásárhely szülötte, nevét utca is viseli!) és Jánossy György építészek munkája, mely a szoc-reál előtti utolsó pillanatban született, és a skandináv építészet ízeit plántálja az alföldi miliőbe – ajánlom figyelmébe annak, aki józan építészetet is szívesen látna, amikor Emlékpont nézőben jár Hódmezővásárhelyen.

Vargha Mihály

Emlékpont Múzeum és Oktatási Központ, Hódmezővásárhely. Történészi koncepció: Schmidt Mária. Építészet, design: F. Kovács Attila. Építész munkatárs: Sándor János, avatása: 2006. július 7.