Helyek

Nyári iskola Batumiban (Grúzia) - A kulturális örökség védelme természeti katasztrófák ellen

1/17

?>
?>
?>
?>
?>
?>
?>
?>
?>
?>
?>
?>
?>
?>
?>
?>
?>
1/17

Nyári iskola Batumiban (Grúzia) - A kulturális örökség védelme természeti katasztrófák ellen
Helyek

Nyári iskola Batumiban (Grúzia) - A kulturális örökség védelme természeti katasztrófák ellen

2006.12.05. 10:52

Cikkinfó

Építészek, alkotók:
Barcza Gergely

"A pár éve még gazdasági összeomlás szélén álló ország ma bizakodóbb, kinti barátaim is optimisták, én meg még kíváncsibb lettem. Szűz, felfedezésre váró, gyönyörű terület." Barcza Gergely beszámolója

Unottan kattintgattam a fórumon, félálomban találtam rá az UIA és a MÉSZ felhívására: Grúzia, oktatás, világörökség, kultúra, katasztrófa, természet, ráadásul mindez nagyrészt ingyen! Jó-jó, de hát mégis mi közöm van nekem ehhez? Semmi. Na, innentől kezdett érdekelni.

Grúziát még csak-csak belőttem a világtérképen, pár hasznosnál-hasznosabb lexikális infó is bevillant, aztán ennyi. A természeti katasztrófák mibenlétét végképp teljes homály fedte; a tartó tanszék vitrinjének kifakult képei mellett csupán discovery-s emlékeimre támaszkodhattam. Egyre határozottabban éreztem, hogy ezt a két hetet 2006 nyarán Batumiban nekem találták ki. Másnap hívtam a szövetséget.

Nem mondhatnám, hogy óriási tolongás lett volna: a meghirdetett két helyre csupán hárman neveztünk, a hosszadalmasra sikeredett jelentkezési herce-hurca végére pedig csak jómagam maradtam. Így meglepő módon végül engem delegált a MÉSZ a magyar résztvevőnek fenntartott helyre. Már a levélváltások során kiderült, hogy körülbelül mire számíthatok odakint. Nem tévesztett meg a precíz órarend, a tantárgy- és egyéb listák sora, sejthető volt, hogy szervezésben nem a német mintát követik.



Batumi-Budapest mindössze 2100 km, mégis borzasztó macerás uticél. Reptere van ugyan, manapság mégis nagyrészt zárva tartják. Felújítják. Állítólag. Húzódik egy ideje. Kinek-kinek maradt tehát a buszozás, vonatozás, nekem éppen egy hosszúra nyúlt várakozás a kelet-törökországi Trabzonban. Naivan azt hittem, hogy a reptérről kilépve elönt majd a hamisítatlan Kelet, a fekete-tengeri kikötők minden ízével, illatával, de csalódnom kellett. Isztambul lenne Európa határa? Egyszer talán az lehetett. Ma már jóval messzebb kell utazni, hogy Ázsiát megtaláljuk. Trabzon ma elkerülőutak, épülő autópálya, forgalmi csomópontok, lakónegyedek, egyetemi város, jólfésült bevásárlóutcák, szupermarketek egyvelege. Már csak a part menti ütött-kopott vurstli a céllövöldével, a kesze-kusza ház fonatok, pillér és antenna erdők, a fekete tűzfalak, a halpiac és a ráérős tempó árulkodnak a múltról.



Estére visszabattyogtam a reptérre, hogy az előzetes egyeztetések szerint csoporttársaimmal találkozzam. Kávézás, vízumügyintézés és egyéb formaságok után éjfél körül már neki is vághattunk az előttünk lévő majd 6 órát (!) felemésztő 240 km-es buszozásnak. A határ — pláne hajnali fél 4-kor — félelmetes volt. Az egykor szigorúan zárt terület ma forgalmas átkelőhely. A bürokrácia és a rácsok, az átvizsgálófolyosók és terelőkapuk viszont mit sem változtak. Kicsit megszeppenve léptünk hol jobbra, hol balra, míg sofőrünk hihetetlen energiával magyarázott, kevés látványos eredménnyel járt-kelt a tucatnyi egyenruhás között. Igazi áttörést a hatóságnak kiosztott ásványvíz és sütemény adagok hoztak, felgyorsultak az események, és pillanatok alatt át is csúsztunk Grúziába. Fél ötre értünk Batumiba.




A szovjet múlt még aznap este ezernyi részletben megmutatta magát. Szállodánk egy Balaton-parti vállalati üdülő hangulatát árasztotta, folyosó végi pihenősarok V. I. Lenin asztali képével, vörös műbőrfotelek, rugós vaságyak, sárga falicsempe, lambéria, linóleum. Egészen otthon éreztem magam.

A következő két hét alatt bőven volt időm megismerni a várost és lakóit, és bár egy perccel tovább nem bírtam volna maradni, kezdeti szimpátiám csak tovább erősödött. Az országot grúz csoporttársaim jelentették, nem volt célom a Lonely oldalait pipálni, Batumit szinte el se hagytuk, mégsem volt hiányérzetem. Furcsa helyzetbe kerültem: mintha Magyarországot valaki két hét Siófoki nyaralás keretei között szeretné megérteni. Kérdéses, milyen kép élne a fejében Szabolcs Isten háta mögötti falvairól. Épp ezért óvatos voltam, most mégis megpróbálom benyomásaimat, az átbulizott éjszakákon hallottakat és az olvasottakat összeszedni.



Grúzia korábban a szovjet tagköztársaságok egyik leggyorsabban fejlődő országának számított, a Szovjetunió összeomlása után azonban az átlagosnál is nagyobb volt a gazdasági visszaesés.

Háború utáni hangulat fogadott. Magára hagyott, kibelezett, málladozó szovjet épületmonstrumok, agyonbuherált lakótornyok.

A függetlenség 1992-es kivívása óta az oroszok távozásán kívül sokáig semmi sem történt, a rendszer maradt a régi, a fellendülést megakasztották a belső etnikai konfliktusok, a széleskörű korrupció és a jogrendszer hiányossága. Négy éve a fiúknak még verés járt a hosszú hajért, a rendőrt jobb volt elkerülni. Kevés fiatal srác úszta meg gyerekkorát Tbilisziben késelés nélkül.

A munkamorál sem változott, a magára maradt ország mintha elfelejtett volna saját értékeire vigyázni, nagyot öregedtek az elmúlt másfél évtized alatt. Súlyosan érintette őket az olcsó szovjet energiaszállítások megszűnése, a kereskedelmi kapcsolatok megromlása is. Gazdasági függése mai napig fennáll.




Demokrácia körülbelül két éve van az országban, viszonylagos stabilitást ez az utóbbi pár év hozott. Szép lassan megindult a tőke beáramlása, az oroszok mellett az amerikaiak érdekeltsége a legerősebb, akik az egyre bizonytalanabb közel-keleti olajforrások kiváltására óriási politikai és pénzügyi tőkét helyeznek az országot átszelő, török partokra tartó kőolajvezeték megépítésébe. Batumiban a tengerparti épületeket ma kazah befektetők alakítják luxusszállodákká. Éles a kontraszt: a parti sétány szökőkutas-vonulós köveitől pár lépésre családok élnek a szabadban, az óriáskerék árnyékában, a felújításra váró, szerkezetig lecsupaszított házak továbbra is otthonok. Döbbenetes röntgenkép, nincstelen lakóik — az új rendszer egyértelmű vesztesei — visszasírják a kommunizmust. Sokan a lemondott Eduard Sevardnadze elnököt és tizenegy éves uralmát okolják azért, hogy az ország gazdasági összeomlásba szédült. A Nemzetközi Valutaalap mindaddig megtagadta a hitelnyújtás lehetőségét, amíg Sevardnadze korrupcióval és adócsalással összefonódott kormánya volt hatalmon.

Az oroszokat tisztelik, és egyben félik is. Az alig több, mint 5 milliós kis országra állandó fenyegetettséget jelent az anyaország. Abházia és hovatartozása napi téma, ma már nem ajánlatos grúzként Szocsiba hajózni, a helyzet pattanásig feszült. Vállvonogatva mesélik, hogy egy esetleges háború senkit nem lepne meg, már hozzászoktak a folyamatos nyomáshoz.

Szomszédaikkal egyébként jól megvannak, a magyarokat meg egyenesen áldják az Ikarus csodáért.




Büszkék és makacsok, kultúrájuk szent, a nő úgyszintén. Nem egyszer, nem kétszer megkaptam a leckét az eldugott kaukázusi lét íratlan szabályairól, a bor fontosságáról, és a külön fejezetet megérő pohárköszöntőkről. Inni azt tudnak, talpán legyen cseh, török és magyar, ha tartani akarja velük a versenyt.

Ellátásunkra nem lehetett panasz, szinte már kínosan ügyeltek kényelmünkre, még taxinkat sem hagyták fizetni. A tengerparti pancsolás és a városi barangolás hétköznapjaiba rendszert csak a workshop hozott. Nem indult zökkenőmentesen, előfordult, hogy két dia között kellett termet, városrészt cserélnünk, a számtalan technikai problémáról nem is beszélve. Mindezek ellenére — visszagondolva — rengeteget nyújtott a tanfolyam, és itt nem csak az előadások olykor száraz ismeretanyagára gondolok. Azt, hogy Nyugat-, Dél-Európában, Skandináviában hogyan megy az építészesdi, többé-kevésbé el tudtam képzelni, de hogy tőlünk keletre, pláne Grúziában mi a helyzet, arról halvány gőzöm sem volt.



Az UIA részéről utolsó pillanatban megérkezett anyagi támogatás korlátozta házigazdáinkat, ezért a 2004-es törökországi folytatásának szánt grúz nyári iskola csak félgőzzel futhatott. Csoporttársaim grúzok, törökök, csehek, macedónok voltak, elsősorban nekik és persze tanáraimnak köszönhetem, hogy bepillantást nyerhettem ezen országok oktatási- és munkamódszerébe. Megintcsak másra számítottam: már az Isztambuli reptéren a kezembe akadt egy lakópark szórólapja annak rendje és módja szerint a megszokott számítógépes renderekkel, Batumiban épül az új függönyfalas pláza és irodakomplexum — az építész legnagyobb bánatára úszómedence nélkül —, a grúz irodákba ugyanazok a folyóiratok, tervező és grafikai programok jutnak el, mint a világ bármely más irodáiba. A ´70-es, ´80-as évek porlepte orosz szaklapjai ma már csak engem érdekeltek.

A munkában nem kellett megfeszülni, az elvárásokhoz mérten ráérősen, mediterrán tempóban haladtunk, amitől egyébként időnként kifejezetten falra másztam. Feladatainkat két csoportban végeztük (város és épülettervezési szekció), nagyrészt a rendelkezésünkre bocsátott stúdiókban, előadásaink többnyire fedték egymást. Ennek a két hétnek nem volt, nem lehetett célja szakemberek képzése, elsősorban a „földrengéstudatos" gondolkodást hangsúlyozva. A Marseilles-ben tanító cseh származású Milan Zacek minimális képletmennyiséggel, viszont annál több szemléletes kísérlettel mutatott rá az építészek szerepének fontosságára. Meglepett, hogy gyakran lényegtelennek tűnő apróságokon múlik egy-egy ház sorsa. Stúdiómunkánk egy meglévő épület felméréséből, analizálásából, és szerkezeti megerősítésének javaslatából állt. Mindez persze elvi síkon zajlott, tekintve, hogy — bár Grúzia erősen földrengés-veszélyeztetett terület —, Batumiban ennek vagy akár egy cunami bekövetkezésének az esélye gyakorlatilag nulla. A munkaközi állapotokat még félidőben bemutattuk a városházán egybegyűlteknek, a végső prezentációra aztán összesereglett Adzsária apraja-nagyja, sőt a média is tiszteletét tette.




A fő attrakciót a várostervezési csapat munkái jelentették; feladatuk a volt vasúti területek revitalizálása volt, a téma orosz vezetője saját anyanyelvén tartotta meg a tervek bemutatását. A grúzoknak ez semmiféle kellemetlenséget nem okozott, nekünk valamivel többet: egy árva szót nem értettünk. Nem tudtuk mire vélni a történteket, aztán szép lassan világossá vált, honnan fúj a szél. Értékes a terület, pláne az lenne, ha a város felébredne csipkerózsika-álmából, és kihasználná adottságait, reptere újra gépeket fogadna európai nagyvárosokból. Nem csoda hát, hogy — az UIA keltette figyelem, valamint a sajtó hátszelét kihasználva — egy-egy grúz, illetve orosz iroda munkához szeretne jutni. Mégis jól esett volna a leadást követő kapkodás után kicsit jobban belelátni egymás munkáiba.

A 2004-es Izmir-i iskola előadásainak, munkáinak anyaga könyvvé állt össze; a szerkesztő Emine M. Komut, ha ideje engedi, szeretné hasonló formába önteni a 2006-os év eseményeit is. Tőle hallottuk a két évvel ezelőtti török földrengés központjának érdekes aktuális híreit is: a rommá dőlt belvárostól kilométerekre épült fel a város új lakónegyede, a 225 ha-os terület 90m2-es összkomfortos lakásai 140 US dolláros négyzetméteráron találnak gazdára. (Ez nem csak nekünk hihetetlenül olcsó.) Itt is megindult tehát a szűkös belváros a külső területekre, aztán majd lehet ingázni, meg dugóban ülni.

A hazaút talán még hosszabbra sikerült, mint a kiutazás. Gondoltam buszozok Trabzonig. A határon vártam plusz 3-4 órát a Bakuból Isztambulba tartó járatra, a határőrök azonban megnyugtattak, hogy felesleges az órát néznem. Ezen a transzkaukázusi vonalon más szabályok vannak érvényben. A gépemet nem szerettem volna lekésni, így nem maradt más, mint a búcsú a delfinektől, a gyaloglás, stop meg taxi, végül a buszozás.

A pár éve még gazdasági összeomlás szélén álló ország ma bizakodóbb, kinti barátaim is optimisták, én meg még kíváncsibb lettem. Szűz, felfedezésre váró, gyönyörű terület.

Barcza Gergely (szöveg + kép)

Vélemények (0)
Új hozzászólás
Épületek/Örökség

VÁRKERT BAZÁR // Egy hely + Építészfórum

2021.03.24. 18:04
00:07:03

A dualista Monarchia kialakulsával Budapest elindult az uralkodói központtá válás útján, melynek szimbolikus eleme volt a korszerűtlen királyi palota nagyszabású átépítése. A megtisztelő feladatot nem más kapta, mint az építészóriás Ybl Miklós. A munkálatok az épületegyüttes környezetének rendezésével kezdődtek, így jött létre 1875 és 1882 között a Várhegy Duna felé néző oldalán a Várkert Bazár. A látványos neoreneszánsz stílusú épülethez és a mögötte található királyi kerthez egy szintén elegáns kialakítású műszaki épület is tartozott, ez a Várkert Kioszk. Az Egy hely és az Építészfórum közös sorozatának legújabb részében a magyarországi neoreneszánsz építészet kiváló példájával ismerkedhetünk meg.

A dualista Monarchia kialakulsával Budapest elindult az uralkodói központtá válás útján, melynek szimbolikus eleme volt a korszerűtlen királyi palota nagyszabású átépítése. A megtisztelő feladatot nem más kapta, mint az építészóriás Ybl Miklós. A munkálatok az épületegyüttes környezetének rendezésével kezdődtek, így jött létre 1875 és 1882 között a Várhegy Duna felé néző oldalán a Várkert Bazár. A látványos neoreneszánsz stílusú épülethez és a mögötte található királyi kerthez egy szintén elegáns kialakítású műszaki épület is tartozott, ez a Várkert Kioszk. Az Egy hely és az Építészfórum közös sorozatának legújabb részében a magyarországi neoreneszánsz építészet kiváló példájával ismerkedhetünk meg.

Helyek/Köztér

SÁRKÁNYOK ÉS DELFINEK PESTEN ÉS BUDÁN // Egy hely + Építészfórum

2021.02.24. 16:10
00:06:00

Az Egy hely és az Építészfórum közös videósorozatának következő részében a budapesti sárkányok és delfinek nyomába eredünk, amelyeket természetesen nem az állatkertben fogunk megtalálni, ám talán nem is kell olyan messzire mennünk a rejtély első megoldásáért. Három sárkány és nyolc delfin bújik Pesten és Budán, amik mellett nap mint nap sétálhatunk el anélkül, hogy ismernénk múltjukat, pedig 150 éves vándorlásuk során az egész város történetét elmesélik nekünk.

Az Egy hely és az Építészfórum közös videósorozatának következő részében a budapesti sárkányok és delfinek nyomába eredünk, amelyeket természetesen nem az állatkertben fogunk megtalálni, ám talán nem is kell olyan messzire mennünk a rejtély első megoldásáért. Három sárkány és nyolc delfin bújik Pesten és Budán, amik mellett nap mint nap sétálhatunk el anélkül, hogy ismernénk múltjukat, pedig 150 éves vándorlásuk során az egész város történetét elmesélik nekünk.

Friss adatvédelmi tájékoztatónkban megtalálod, hogyan gondoskodunk adataid védelméről. Oldalainkon HTTP-sütiket használunk a jobb működésért. További információk