Ház vagy írás? – Interjú egy kiállítás kapcsán
A Budapest Galériában augusztus 17-én nyitott meg Szántay Zsófia DLA (NAUTES Architects) kiállítása Ház vagy írás? címmel, mely az építészeti és azon túli utópia témakörével foglalkozik. Az építésszel beszélgettünk az október végéig látogatható tárlat létrejöttéről és kérdésfelvetéseiről.
Sütöri Laura (SL): 2021-ben védted meg a Kódex kódoló: az utópiák építészetének üzenete című doktori munkádat, mely a kiállítás alapjaként szolgált. Hogyan jutottál el a kutatási témáig, milyen kérdések foglalkoztattak akkor?
Szántay Zsófia DLA (SzZs): Az utópia az ember alkotta jó hely megteremtéséről szól, ezáltal az a varázslatos pozitv alkotóerő, ami számomra olyan értékessé teszi az építészetet, benne van. Az utópia helyteremtése a közösség számára az emberségünkkel egyidős egzisztenciális kérdéseket, filozófiai dilemmákat is magában rejti, ennek felfedezése, a tér és társadalom egymásrautaltságának megértése számomra új kapukat nyitott meg. A BME Építőművészeti Doktori Iskolába már úgy jelentkeztem, hogy az utópia témaköre állt az érdeklődésem középpontjában. Az egyetemen a mesterem Major György volt, az ő felvetésére kezdtem el a doktori képzést, a témát is ő javasolta nekem. Morus Szent Tamás Utópiája tereinek rekonstruálhatóságáról beszélgettünk akkor, a doktorira való jelentkezéskor pedig az építészeti utópiák ökologikus vonatkozása foglalkoztatott, melyek korunk kríziséhez szorosan kapcsolódnak. Végül nemcsak több irányból, de mélységében is sikerült beleásni magam a kérdéskörbe a személyiségemből adódóan. A témát ma is aktuálisnak tartom és szüntelenül foglalkoztat.
SL: Miért tartottad fontosnak a doktori munkád folytatását, kiállításként való bemutatását? Kinek szól és milyen céllal jött létre a tárlat?
SzZs: A doktori értekezésem elkészítése után sem hagytam fel a kutatással, emiatt az elmúlt 10 évben hatalmas anyag gyűlt össze. Az építészeti, majd a nyelvészeti témájú konferenciákon való részvétel és a különböző típusú publikációk mind újabb szempontokat adtak ehhez hozzá. Fontosnak tartottam, hogy a védésem után a legvaskosabb összefüggő írások – az értekezés és az annak mellékleteként elkészült könyvkéziratomat tartalmazó „kódex" – ne a fiókban végezzék, hanem tovább éljenek, és prezentálni tudjam ezeket másképp, elsősorban az akadémikus közegen túl. Az utópia nemcsak az építészeti, de a szakmán kívüli diskurzusban is gyakran használt kifejezés, legutóbb az ökológiai katasztrófák kapcsán került a közbeszédbe, javarészt árnyalatlan, általános jelentéssel. Úgy gondolom, igény merül fel a fogalom definiálására, ezt hiánypótlónak tartom az elméleti rétegekhez való eljutásban. Emellett azért is különösen fontosnak éreztem önálló kiállításon bemutatni az utópia témáját, mert azt gondolom, a kortárs magyar építészeti közegnek is éppen szüksége lehet erre. Az utópia többek között a vízióról, a közösségi létünk körülményeinek javításába vetett hitről is szól – ma, az építészek számára igencsak nehéz gazdasági-politikai helyzetben ennek felmutatása időszerű. Fontos, hogy a nehézségek közepette foglalkozzunk az építészet pozitív, értékteremtő oldalával!
SL: Egy korábbi interjúban úgy fogalmaztál az utópia kapcsán, hogy “az építészet egyik nagyon alapvető minőségéhez visz közelebb. Összefügg az épületek felfedezésének és megértésének élményével, a térélménnyel, az olvashatósággal, az építészeti nyelvvel." Mit értünk építészeti utópia alatt?
SzZs: Az utópia tárgya egyrészről mindig a tér. Bár az utópia nem az építészetből, hanem a társadalomból ered, a társadalmi modell kereteként mégis a térre is vonatkozik. Ha valami utópia, akkor építészet is, innét indul az eredeti jelentés is. Françoise Choay The Rule and the Model című munkája alapján az utópia szerzője elsőként egy korkritikát fogalmaz meg, amiből egy modell társadalmat eredeztet, amit pedig egy modell tér tart fenn. Tehát társadalmi kérdésekből indul ki, amire egy működésbeli, majd egy építészeti modellt ad válaszként. A köznyelv ezzel szemben az utópisztikus építészetet pusztán a különleges formákkal és a furcsa megjelenéssel köti össze. A klasszikus irodalmi utópiák terei azonban nem öncélúan vonultattak fel különös formai jegyeket, hanem éppen az új, különös társadalmi működésekre reflektáló világos jelek, üzenetek hordozói voltak. Emiatt az utópiák építészete jelentésteli, beszédes, gyakran egy koherens építészeti nyelv szisztematikus használatából adódó.
SL: Milyen szerepe van ma az utópiának az építészetetben? Kizárólag elméleti, vagy gyakorlati aspektusról is beszélhetünk?
SzZs: Azért tartom aktuálisnak és érdemesnek a témáról való diskurzust, mert az utópia nemcsak elméleti alapként, hanem szűrőként, értelmezési keretként is tud funkcionálni a kortárs építészetben. Az elmélet arra biztat, hogy ne csak a formai szempontokat vizsgáljuk meg egy megépült ház kapcsán, hanem vegyük szemügyre a társadalmi vonatkozásait is, és ezen belül is azokat az értékeket, amikre rávilágít, úgy mint közösségi használati minta, társadalmi modell, kísérleti elképzelések és működésbeli újításra irányuló vízió.
A fogalom az elmélet mellett a gyakorlatban is megjelenik. Az alkalmazott utópia egy olyan tervezésmódszertant ölel fel, aminek a közösség az alapja. A felhasználók igényeinek feltérképezésével egy olyan vízió jöhet létre, amely egyértelműen az emberre mutat és egy életmódra irányuló modell megfogalmazására vállalkozik. Erre találunk számos példát, hiszen a kortárs tervezés része a participativitás és a kommunikáció, valamint az ezek fejlesztésére való törekvés.
A doktori képzéshez hozzátartozott a gyakorlat: egy ökofalu csoporttal évekig dolgoztunk együtt, majd azzal a kis somogyi zsákfaluval is, ahova letelepedtek. A folyamat során a participatív tervezési és az alkalmazott utópiára épülő urbanisztikai fejlesztési módszerek jelentek meg, egy olyan utópiával találkozó, a jövőben is működőképes vízió megalkotása, amely a jelen pillanatból indul ki. Az utópia nem a tökéletes, hanem az ideális létrehozására törekszik. Az előbbit a Földön nem megvalósíthatónak tartom, ezért gondolom, hogy a jelen valóságban a lehető legjobb elérése a cél.
SL: A kiállítás középpontjában az építészet és az irodalom áll. Más területek is megjelennek a tárlaton?
SzZs: A kiállítás koncepciója az irodalmi utópiából indult ki, de természetes volt számomra, hogy a mai magyar építészettel foglalkozzon. A galéria földszintjén az irodalmi utópia került előtérbe, az emeleten ezzel szemben a kortárs valóság. Mindkettőt relevánsnak tartom, de más aspektusból. A földszinti négy szobában a novellás kötetem, a kódex négy történetét ismerhetjük meg. A fiktív szekcióban fontos volt a zene behozása, ami az elképzelt, gyakran pontosan nem is rekonstruálható épített terű világok atmoszféráját tudja megidézni. A felfedezésben hangsúlyosan megjelenik a képzelet és a személyes megélés, amihez a zene képes a leginkább mankót nyújtani. A zeneszerző, Barta Gyöngyi hangulatokat, az egyes városok téri jellegét, a benne élők hangjait visszaadó kompozíciói erre remek kísérletek lettek. A földszint tereiben a benyomásoké a főszerep: ide nem kerültek direkt vizuális tartalmak, konkrét tervek, helyette a terek használóinak elképzelt tapasztalatait és a városokat bemutató leírások jelennek meg.
Az emeleten ezzel szembe állítva a valóság egzakt ábrázolása volt a cél az atmoszféra átadásával. Nagyméretű, térbe hajlított fotóinstallációkon jelennek meg a kortárs magyar épületek, amelyek nemcsak az épületek hordozóiként, de önálló fotóművészeti alkotásokként is kétségtelenül megállják a helyüket a főként hazai építészeti fotósok kiemelkedő munkájának köszönhetően. A sajátos befogadói élmény által olyan helyzetből szemlélhetjük a kiállított munkákat, ahogy még sosem láttuk az adott házakat. Szintén az emeletre került egy animációs film is – Tudisco Júlia alkotása – a fikció és a valóság töréspontjaként, mely az utópia időtlen kérdéseivel foglalkozik, és amely ellenpontozza, kiegészíti a fotók realitását.
SL: Az emeleten nyolc épületet mutattok be, ezek a MOL Campus, az OTP székház, a Piarista Központ, a Hotel Ezüstpart, a 100 lakásos passzívház, a Trendo11 és a máriahalomi ökofalu. Miért ezekre a házakra esett a választás?
SzZs: Olyan házakat válogattam a mai magyar építészeti valóság nagyobb spektrumú ábrázolásaként, melyeket egyrészt minőségi példának tartok, másrészt akár önmagukban, akár párokba állítva kontextualizálják az elmúlt 50 év hazai építészetét. Nem kritika megfogalmazása volt a cél, hanem a projektek jó oldalaira való rávilágítás. Úgy gondolom, hogy ezen házak erőssége pont az utópia motívumainak és a használói oldalnak a megjelenése, ezek kiemelésére törekedtünk a reprezentálásnál, továbbá arra, hogy reflektálni tudjanak a földszinten bemutatott mesék filozófiai kérdésfelvetéseire.
A lakóépületeknél nagyobb közösség „minivárosként" történő együttélése volt a kiindulás: a 100 lakásos passzívházra a szociális vonatkozása miatt, a Trendo11-re a megformálás miatt esett a választás. Mindkét irodaház szinte egy városnyi ember együttdolgozásáról ad látleletet, emellett sok kérdést vet fel és egyúttal válaszol is meg a mai irodaház víziójáról. A Piarista Központot a Hotel Ezüstparttal állítottam párba két szállás funkciójú épületként: az egyik egy mai világban extrémnek számító rend, a másik az építészeti örökség témakörére kacsint ki. És mindezekkel szemben áll az ökofalu, ami a városi élet és a természetbe kivonulás örök kontrasztjának kérdésével foglalkozik.
SL: A kiindulópontként szolgáló kutatómunkán túl alkotóként jelensz meg az impresszumban. A kiállítás létrejöttében milyen szereped volt? Kik és hogyan kapcsolódtak be melletted a munkába?
SzZs: Amellett, hogy a kiállítási koncepció és valamennyi szöveges tartalom a saját munkám, grafikáim is feltűnnek. A kiállítótérben megjelenik többek között az Eutoposz Kódex egyedi kötésű könyv-objektem Nagy Zoltán és az MPB csapatának kivitelezésében, melyben saját irodalmi szöveget és grafikákat létrehozva értelmeztem újra tíz ma is releváns utópiát. A tárlaton átdolgozott formában felbukkannak ezek az illusztrációk és a könyvből négy mese is, emellett 3D-nyomtatott fogalom-diagramokat mutatunk be a kertben, ami szintén saját munka, melyet férjemmel, Dr. Francsics Lászlóval hoztunk létre közösen. A kiállítás apropóján számos interjú készült, valamennyi bemutatott magyar építészeti projekt tervezőjével leültünk beszélgetni, még az idős Tillai Ernő bácsit is elcsíptük Pécsett az otthonában, hogy meséljen a Hotel Ezüstpartról. Ahol lehetőség adódott az épületek lakóival, használóival is beszélgettünk, személyes kedvencem az egyik piarista atyával készült interjú ebből a körből. Fantasztikus élmény volt ez a tucatnyi eszmecsere, elképesztő mélységű és gondolati gazdagságú anyag gyűlt így össze, néhol pedig új barátságokat is elindított a személyes találkozás. Nemcsak a bemutatott házak különlegesek, hanem alkotóik is, akik bár javarészt befutott, ünnepelt építészek, kendőzetlen őszinteséggel vallottak a projektek nehézségeiről és saját dilemmáikról is. Az építészeti víziót firtató kérdésekre könnyen lehetne idealizált választ adni, a tervezők mégsem ezt, hanem a valós, kanyargósabb utak bemutatását vállalták fel.
A kiállítás kurátora Sulyok Miklós volt, akinek hálás vagyok a kiállítás ötletéért és a kitartó segítőkészségéért a munka első percétől kezdve. Valamennyi bemutatott épületet együtt jártuk be Máriahalomtól Budapestig. Mellette Barta Gyöngyi építész-zeneszerzővel, Tudisco Juli animációs filmrendezővel, az épületek tervezőivel és a fotográfusokkal volt szoros az együttműködés. A megnyitón Mátrai Péter zenélt az erre az alkalomra komponált izgalmas művet előadva, az arculat és grafikai munka pedig Burus Botond hozzám nagyon közelálló, csodálatos alkotása. Remek közös munka folyt a Galériában is, ki kell emelnem a technikus-installáció építő csapatot, akik megfeszített energiával és elképesztő igényességgel dolgoztak. Czigányik Zsolt irodalomtörténésznek az elméleti anyag konzultációjáért vagyok hálás, Somogyi Krisztinának, Kiss Bálintnak és Kovács Kristófnak pedig a novellák értő felolvasásáért, hiszen az ő hangjukon szólalnak meg a Napváros, a Falanszter, a Freeland és a Biosphere II lakói a zenei installációban.
Az október végéig nyitva tartó kiállításhoz számos kísérő program is kapcsolódik: több kerekasztalra, tárlatvezetésre, múzeumpedagógiai foglalkozásra, illetve filmvetítésre, zenei performanszra is sor fog kerülni mind a galériában, mind azon kívül. Fontosnak tartom, hogy a kiállítás kilépjen a Galéria keretei közül is, és mini utópia-fesztiválként további diskurzust hívjon életre ebben a két hónapban.
SL: 2020-ban alapítottátok meg öt társaddal saját irodátokat, a NAUTES Architectset. Hogyan kapcsolódik az iroda a kiállításhoz? Hat valamilyen formában az elméleti kutatásod a gyakorlati tervezésre?
SzZs: Amellett, hogy az iroda szakmai és anyagi pártfogója a kiállításnak, külön hálás vagyok a kollégáimnak a személyes támogatásukért. Nem triviális, hogy megoldható legyen egy aktív építészirodában, hogy valaki másfél hónapra kiessen, nekem ezt a társaim lehetővé tették, önálló „céges" munkaként kezelve a kiállítás projektet. Volt, aki beszélgetéssel, volt, aki a megnyitó napján az installáció utolsó simításain dolgozva működött közre a kiállítás sikerében. Az irodában mindannyiunknak van igénye az elméleti munkára valamilyen mértékben, így ez a hozzáállás a zajló feladatokban is megmutatkozik. Egyre jobban részt veszünk a szakmai közéletben is, megnyilatkozunk az építészeti diskurzusban, egyre többet publikálunk és önálló programokat is szervezünk. A NAUTES első három éve után úgy látszik, most sikerül erre is energiákat fordítani, és azt gondolom, egyszerre fontos és hálás dolog az építészközösség aktív részévé válni.
