Szabadítsátok ki... az építészeket!

Létezik egy kép az építészetről (és rajta keresztül az építészről is persze), amely - mintegy beteljesületlen álomként - kimondatlanul is ott bujkál kortárs magyar építészeinkben, hatalmas erővel hajtva őket valami jobban és szabályozottabban működő világ megalkotásának vágya felé.

Létezik egy kép az építészetről (és rajta keresztül az építészről is persze), amely - mintegy beteljesületlen álomként - kimondatlanul is ott bujkál kortárs magyar építészeinkben, hatalmas erővel hajtva őket valami jobban és szabályozottabban működő világ megalkotásának vágya felé. Ebben a világban az építészet a legmagasabb rendű (művészet), a társadalom egésze által elismert és megbecsült alkotó tevékenység, mert kivételes tudás és ismeret szükséges műveléséhez, s mert kivételes dolgok jönnek létre általa. S természeten stabilan és jól meg is lehet belőle élni. Aztán a praxisban eltöltött néhány év alatt kiderül, hogy a művészet nem nagyon tud mit kezdeni a kortárs építészettel és viszont (legalábbis itt Magyarországon), a társadalom egésze nem becsüli meg kellőképpen a szakmai teljesítményeket, az utca embere nem érti a kortárs építészetet. Ezer más dolog sokkal könnyebben befogadható, fogyasztható és szórakoztató, mint az építészet. Nem jönnek létre kivételes dolgok, vagy csak nagyon ritkán, s akkor is inkább az alig észrevehető kisebb léptékekben, mert majdnem mindig, majdnem minden (építészeti?) gondolat félig-meddig az ingatlanfejlesztési és politikai biznisz torzójaként marad fenn. S úgy hírlik, megélni sem lehet belőle annyira jól.

Az építész saját irodáját többnyire megbízásokból tartja fenn, amelyeket kétféle úton tud megszerezni. Kapcsolatok révén vagy pályázati úton. Sok építész, s főleg a fiatalok számára ez utóbbi szinte az egyetlen kiugrási lehetőség a kispályás létezésből a mértékadó lapokban publikálható, megvalósult projektek felé. Egy-egy tervpályázat a tervezési szolgáltatások szabad versenyének is tekinthető, ahol - elvileg - a szabad verseny összes pozitívumának meg kellene jelennie. Például annak, hogy a pályázók egyenlő eséllyel indulnak, mindenki ugyanannyi információval rendelkezik a piacról (jelen esetben a tényleges elvárásokról és a megrendelőről), és a versenyzők nem játszanak össze sem egymással, sem pedig a piac valamely meghatározó szereplőjével, adott esetben a megrendelővel vagy a bíráló bizottság tagjaival.

A gyakorlatban azonban a szabadverseny fikció. A kapcsolati háló sok mindent felülír, a feltételek sok mindenkit kizár(hat)nak, s a közbeszerzési eljárások során az összejátszás sem olyan nagy "etwas" egy későbbi viszontszívesség reményében. Ezt fűszerezi az érdekelt felek (kiírók, pályázók és érdekképviseleti szervezetük, a kamara, valamint a szabályozók) érdekei közötti különbözőség. A magánberuházó-kiírót sürgeti az idő, kemény határidőkkel és kamatokkal dolgozik, a közösségit szorítja a törvény, szűkös költségvetése és bürokráciájából fakadó tehetetlensége, a pályázó ebben a munkaszegény világban (majdnem mindenáron) nyerni akar, a kamara kontrollálni, átlátni és beleszólni, a szabályozó pedig - elmerülve a legitimáció útvesztőiben - egyszer végre utól akarja érni magát és a világot.

Kívülről, és egy kicsit távolabbról nézve a problémát, egy dolog mindenképpen feltűnő. A szabályalkotási folyamatok kellős közepén mintha az egész kezdene kissé bemerevedni. Mintha a külvilág, amely az állandó változásról, s az értelmes alkalmazkodás elsajátításáról és fejlesztéséről szól, egyáltalán nem érintené meg az építész szakmát, amely még mindig egyfajta (szakmai és társadalmi) tekintélyelvűségre alapozott követő magatartás stratégiájából kiindulva - nyilvánvalóan egyre hangosabban és egyre erőszakosabban - próbálná meg társadalmi presztízsveszteségének következményeit körmönfont regulákkal kompenzálni. Természetesen vannak anomáliák a tervpályázatok körül, s vitathatatlan, hogy ezeket egyszer alaposan körül kell járni. Az is világos, hogy az egyre kiélezettebb verseny miatt szükség van korlátozó (etikai) szabályokra, s ezek betartását ellenőrizni kell, lehetőleg a nyilvánosság bevonásával. Ez a minimum.

De ez vajon hozzájárul-e, s ha igen, akkor milyen mértékben az építészeti minőség javításához? Nem arról van-e szó, hogy az építészek nem tudnak jól kooperálni az egész környezetet átható bizonytalansággal, s egy sokkal szabadabban felfogott, független, előrébb járó-látó építészeti praxisban gondolkozni? Nem arról van-e szó, hogy inkább csinálnak autarch és unalmas szabályrendszereket és építészetet, amit a piacra rá lehet erőltetni, s amivel nagyjából a piacon lehet maradni, szemben azzal, hogy megpróbálnának az európai szellemi mozgásban valamilyen szerepet vállalni? Nem arról van-e szó, hogy míg görcsösen meg akarnak szabadulni kiszolgáltatottságuktól, nem ismerik fel, hogy mire kellene szabadnak lenniük?

A legutóbb az ÉTE által a MÉSZ-ben rendezett ankéton és más beszélgetéseken is felmerült, hogy a kiírások előkészítésében nem vesznek részt az építészek. A kiírók gazdasági számításokat igen, a hosszútávú hatások elemzéséhez szükséges társadalmi, kulturális és ökológiai aspektusokat is integráló térbeli programokat nem készítenek előzetesen. A programalkotás a jövőről szóló döntés. Az építészetnek jelen kell lennie ennél a döntésnél, sőt, ha lehet még előbb. Olyan építészetnek, amely képes komplexitásokban gondolkozni, amely saját szűken értelmezett szakmai határait jóval meghaladóan integrált tervezői (designeri) attitűddel képes egy-egy problémát feltérképezni: ki, mit, mikor, hol, miért építsen és hogyan?

Az építészet is kommunikációs médium, tehát nem véletlen, hogy a hír általános szerkezetét alkotó kérdéseket soroltam fel. A hír a tények (a megismert valóság egy metszetének) gyorsan továbbítható és befogadható kivonata. Az építész (és/vagy multidiszciplináris designerek csoportja), aki nem csak arra vár, hogy kiírjanak egy-egy építészetinek vélt probléma megoldására pályázatot, hanem a nyilvánosság bevonásával elébe megy az eseményeknek, gondolatait megosztva a nagyközönséggel referenciapontokat jelöl ki a politikai és gazdasági döntéshozók számára. Civil aktivistaként részt vesz a problématérkép összeállításában anélkül, hogy arra felkérnék és a felkérés után benyújtaná a számlát, s teszi mindezt, mert eltitkolhatatlan és hiteles véleménye van a közösség szolgálatában. ¹ A proaktív magatartás a megbízásokból élő építészek között is egyre népszerűbb, bár ez sokszor kimerül a privát lobbizásban. Nyilván sokféle kezdeményezés elfér egymás mellett, a lényeg, hogy legyenek ilyenek. De tekintsük ezt jó jelnek: az igény már jelen van, a helyes (hatékony) módszer(ek)re kell még rátalálni.

Vegyünk egy egyszerű példát. A lapok ún. kétpiacos termékek, egy újságnak van olvasói és van hirdetői piaca. A kettő egymástól elválaszthatatlan, hiszen a hirdető az újságot csatornaként használja, hogy üzenetét eljuttassa a lap olvasóihoz. Nagyon egyszerű és hatékony modell, ami idővel a csatornák túlzott felértékelődéséhez vezetett, amit természetesen az új, alternatív csatornák megjelenése kompenzált. Sajátos dinamikája ellenére is működik a rendszer, a jobb lapok továbbra is virulnak és sikeresek. Az okos cégek próbálnak úgy gazdálkodni az üzeneteik célba juttatására fordítandó eszközökkel, hogy azok a leghatékonyabbak legyenek. Integrált marketingeszközökkel dolgoznak, a nyilvánosság bevált csatornái mellett használnak alternatív csatornákat is, mert egyelőre nincs ennél jobb. Miért nem használnak hasonló módszereket az építészek, miért ne lehetne a tágabban értelmezett design (építészeti, városfejlesztési) koncepteket ugyanezeken a csatornákon keresztül eljuttatni a nagyközönséghez és figyelni a visszajelzéseket? Miért nem jelennek meg a sajtóban építészek által tett javaslatok egy-egy fontos helyszínre még akkor, amikor senkinek nem jutott eszébe azzal az adott területtel/problémával foglalkozni? Nyilván nagyon nehéz és nagy bátorság kell ahhoz, hogy a nyilvánosság előtt az ember fel merje vállalni véleményét, kitéve magát a kritikának, vagy éppen a tekintélyelvű "szakszervezet" korlátozó magatartása miatti kellemetlenségeknek.

Nézzünk meg egy kicsit bonyolultabb példákat is. Michael Speaks építészteoretikus szerint az építészetben a 21. század kevés újdonságot hoz, viszont a szakmagyakorlás alapvetően megváltozik. A tervezéssel foglalkozó szervezetek közül leginkább az adaptív szervezetek a legéletképesebbek, amelyek a környezeti változásokat követni és integrálni tudják saját praxisukba. A rotterdami ONL (Kas Oosterhuis és Ilona Lénárd) például építészeti és vizuális művészeti műhely egyben, multidiszciplináris tervezőiroda. Munkáik nem csak építészeti tervpályázatokból állnak, hanem foglalkoznak kísérleti építészettel - többek között az ONL delfti egyetemi aktivitásának és kutatási projektjeinek keretében (Hyperbody Research Group) - robotikával, programozással, installációkkal és számos más művészeti projekttel is. Egészen kicsi irodáról van szó, ami egy-egy nagy projekt alkalmával nagyra is tud nőni.

A londoni Dunne & Raby design stúdió fiktív termékeket és szolgáltatásokat tervez, munkájukba bevonva egyetemeket, kulturális intézményeket, ipari kutatóhelyeket. Teszik mindezt azért, hogy párbeszédet kezdeményezzenek a nyilvánosság, a szakma (tervezők) és az ipar között az új technológiák társadalmi, kulturális és etikai következményeiről. Az ő praxisuk a hagyományos (megrendelésre dolgozó) design stúdió koncepciótól merészen eltér, viszont azok a gondolatok, amelyeket ezzel a művészeti kutatási attitűddel közvetíteni tudnak, úgy tűnik, komoly nemzetközi visszhangot váltottak ki. Az IKON c. brit építészeti és design folyóirat a 21. század 21 olyan legbefolyásosabb embere, terméke, gondolata, szervezete és ideája közé sorolta őket, akiket - szerintük - a jövőben mindenki másolni igyekszik majd. Ebbe a huszonegyes válogatásba természetesen Losonczi Áron üvegbetonja is bekerült. Mellesleg cége, a csongrádi LitTraCon Építőipari Bt. is jó példa az új típusú - szabad, innovatív, proaktív - építészeti praxisra. Losonczi Áron szemtelenül fiatal, tehetséges építészmérnök, zseniális feltaláló és a csongrádi Open Puszi zenekar alapítója.

Azt a célt, hogy az építészet a nyilvánosság tereiben a közbeszéd részévé váljon, hogy egyszer a köz (közösség) felismerje egy számára túlságosan is komplex médium közvetítésében saját köz-érdekeit, kétféle szándék vezérelheti. Az egyik az elveszett presztízs visszaszerzésének, a másik a közösség hosszútávú érdekei tudatosításának szándéka. Ez utóbbit nem lehet a hagyományos (kizárólag megbízások megszerzésére irányuló) szakmagyakorlás keretei között hitelesen kommunikálni. Szükség van tehát az építészek attitűdváltozására, saját praxisuk újragondolására: követő helyett proaktív magatartásra, felülről lefelé építkező szakmai struktúrák, szervezetek, intézmények helyett alulról felfelé építkező szervezetek létrehozására, működtetésére. A jövő építészének új szerepeket kell vállalnia az információs társadalomban. Napi gyakorlatában művészetnek, tudománynak, kutatásnak, kísérletnek, elméletnek, kommunikációnak, nyilvános szereplésnek sokkal nagyobb teret kell kapnia ahhoz, hogy felkészült legyen az építészeti minőség szintjének emelésére. Tény, hogy nagyon nehéz a megszokott és bevált építészeti praxis keretein túl látni és stratégiát építeni. De bele kell vágni, s ehhez kívánok nagyon sok bátorságot és kitartást azoknak, akik ilyesmiben gondolkoznak.

Budapest, 2005. április 22. / Pásztor Erika Katalina, epiteszforum.hu

¹ Igazságtalan lennék, ha nem említeném meg, hogy vannak már hasonló kezdeményezések. Bojár Iván András Dunán átívelő gyalogoshíd ötlete vagy az Óvás! egyesület hetedik kerületi mentőakciói, a Transzparens Építészeti Kör, a Memoria Moderna, de a felmelegített Közmunkatanács koncepció végül is ilyen proaktív, civil kezdeményezésnek tekinthető.