Szalai Tibor művészete 1979 és 1998 között

Részletek a "BSCH Architectura – Szalai Tibor (1958–1998) életműkiállítás" katalógusában megjelent tanulmányokból.

Részletek a "BSCH Architectura – Szalai Tibor (1958–1998) életműkiállítás" (2001) katalógusában megjelent tanulmányokból.

Szoboszlai János: Szalai Tibor művészete 1979 és 1984 között
Fotográfiák és kollektív művek a Brettschneider-csoporttal

Szalai Tibort elsősorban a hazai és külföldi képzőművészeti kiállításokon közönség elé került papírépítményei tették ismertté. Ezek elemzése alapján sorolta be őt a művészeti szakírás a hazai dekonstruktivizmus alkotói közé. Mielőtt azonban e művekről szólnánk, látnunk kell, hogy Szalai igen sok médiumot használt, és több műfajban is otthonosan mozgott. Mivel pedig a különböző műnemeket és műfajokat egymással párhuzamosan gyakorolta, nehéz lenne alkotásai korszakolását azok egyszerű időrendjében elvégezni.

A 80-as évek művészeti közegében és budapesti szubkultúrájában a fotóval, filmmel és zenével kísérletező Brettschneider-csoport tagjaként vált ismertté, miközben - a kollektív munka mellett - önmagáról készített fotókból előállított arckollázsaival fotóművészeti tárlatokon is szerepelt. Tervpályázatokban és díszlettervezési munkákban vett részt, építészmérnökként pedig több tervezőirodában is dolgozott, a családi ház tervezésétől a tömbrehabilitációig terjedő skálán. Kevés általa tervezett ház épült meg, de ránk maradt tervei kiérlelt, egyéni építészet látomását körvonalazzák. Grafikai munkáit alig ismerik, pedig alkotásai számszerű többségét ezek képviselik. (...)

Szalai a sokféle médiumban voltaképpen ugyanazt építette. A BSCH Architektúra művelése fotó, plasztika, szöveg és rajz terén voltaképpen magát a BSCH Architektúrát avatja médiummá. Olyan médiummá, amelyben és amelyen keresztül annak művelője önmagával foglalkozik. Ebbe bezárkózva képes elszakadni a mindennapok realitásától. Ennek keretei között válik lehetségessé egy határtalan lehetőségekkel bíró élettechnika gyakorlása. Az Arckollázsoknál használt tükör funkcióját a többi médium is átveszi. A Mű így totálissá válik, a praktikus élettel összeolvadva egyféle Gesamtkunstwerkké. A BSCH Architektúra folyamatos építése Szalai élettechnikájává válik. Eredetileg építészeti munkásságát is e koncepció részeként fogja fel. Az építészmérnöki és a képzőművészeti praxis egy idő után azonban különválik. Szalai a 80-as évek közepétől lényegesen produktívabbnak bizonyul a papírinstallációs kiállítások és a grafikai művek tekintetében, mint az építészetben - amennyiben a megvalósult műveket vesszük számításba.

Az adott korszakban számos építész - az építészeti lehetőségek szűkös volta miatt - a filmgyártást, a díszlettervezői munkát választotta (Bachman Gábor, Kovács Attila, Ocztos István, Rajk László). A fentiek meghívására Szalai 1986-ban Maár Gyula A Scuderi kisasszony című filmjéhez tervezett díszletet Vincze Lászlóval. Ez volt az első és egyben utolsó filmgyári munkája. Szalai valószínűleg a díszlettervezői munkában is ugyanazt kereste, amit a Brettscheneider-csoportban. Azt a felszabadult légkört, azt az autonóm alkotói közeget, amelynek munkamódszere, lehetőségei és céljai egészen mások, mint egy-egy nagyobb lélegzetű projekt megtervezése és kivitelezése. Azonban az építészeti praxisnak éppen ez utóbbi a sajátja, és ebben az építész csak az egyik - igaz, meghatározó - résztvevője egy komplex folyamatnak. Jellemző, hogy építész diplomamunkáját a Műegyetem Rajzi Tanszékén készítette, részint kiváló rajzkészsége miatt, részint azonban az Építészmérnöki Karon uralkodó szemlélet elutasításaképpen.

Szalai későbbi, fokozatos eltávolodása az építészeti praxistól nem jelentette egyben az építészet feladását is. Olyan öntörvényű művészetet gyakorolt, amely konstruktív volt a szó építő, alkotó értelmében.

A fiatal magyar építésznek egyik legfontosabb törekvése, úgy vélem, az, hogy úgy jelölje ki a világban elfoglalt helyét, hogy közben ne kelljen feladnia zárkózottságát, introvertáltságát. (György Péter)

Szalai Tibor introvertáltságának megállapításakor figyelemmel kell lennünk arra, hogy a Brettschneider-évek után fokozatosan és határozottan eltávolodik a praktikus élet szféráitól (építészeti praxis, díszlettervezés), és figyelme egyre inkább saját BSCH Architektúráinak építése felé fordul. A rendkívüli intenzitással készülő szöveges-grafikai lapok arról tanúskodnak, hogy a BSCH-világ építésének növekvő intenzitása összefügg elmagányosodásával.

Szalai a 80-as évek közepéig egyetlen műfajban - ha úgy tetszik: médiumban - sem alkotott olyat, amely egy-egy alkotófolyamat betetőzéseként magasabb szinten összefoglalta volna azt. Csaknem összes alkotására ugyanaz az igény, felfogás és színvonal jellemző. Minden BSCH Architektúrát - fotóit, építészeti terveit, monumentális papírinstallációit, makettjeit, grafikáit és naplószerű szövegeit - szemléleti azonosság köt össze, amely alapján Szalai egy egyéni és jól meghatározott stílust hozott létre.

1/2

Sulyok Miklós: Szalai Tibor művészete 1984 és 1998 között
(Építészet, papírinstallációk, grafikák)

Grafika (Mottó: "Olyan szép a halének / Csak néma bárki fülének."
Szalai idézi Weöres Sándort a 2000: 1931 számú grafikai lapon)

A mintegy ezernégyszáz lapra tehető grafikai corpus Szalai legnagyobb terjedelmű, legkülönösebb és legkevésbé ismert műcsoportja. Technikájuk vegyes, a grafittól a színes ceruzán át a tusig és a legkülönbözőbb tollakig, víz-, pasztell- és akrilspray festékekig, a frottázsig terjed, hordozójuk túlnyomórészt A/4-es formátumú író-, vagy rajzlap, kisebb részben karton, illetve egyéb anyag. Készítési idejük laponként nem határozható meg. Bár néhány tucat lapra maga írt évszámot, némelyikre nem is egyet (!), ezek azonban csak bizonytalan fogódzót nyújtanak a datáláshoz, mivel számos lapot az évek során többször is elővett, és tovább dolgozott rajtuk. A keletkezési évek behatárolásában a stíluskritika mellett segítségünkre lehet, ha tudjuk, hogy mikor kerültek a BSCH Alapítvány gyűjteményébe.

Az introvertált lelki alkatú, életének folyásából, helyszíneiről, eseményeiből - vagy egyszerűen: életéből - el-eltünedező (menekülő?) művész a grafikai lapokon talált biztos menedékre, s kedves rajzlapjaihoz haláláig hű maradt. Már az egyetem alatt is híres volt kivételes rajzkészségéről, de 1983-84 után sűrűsödnek meg igazán a rajzai, s ettől az időtől kezdve haláláig folyamatosan, mindig, mindenütt, szakadatlanul rajzolt. Ez volt az ő mindennapi lelkigyakorlata, egy idő után már az alkotás egyetlen megmaradt módja: hogy bárhol: otthon, vagy akár egy kocsmában is papírra vesse képeit, amelyek megállíthatatlanul özönlöttek képzeletéből (Kurdi Fehér János találóan "képfolyam"-ról beszél Szalai rajzaival kapcsolatban). Grafikáit ezért ugyanolyan érvénnyel tekinthetjük állapotrajzoknak, mint valóságos műalkotásoknak.

Rendkívül fontos azonban megértenünk, hogy nem átlagos grafikai lapokkal van dolgunk, ahol a rajzoló a papír, vagy valamely kijelölt keret meghatározta mezőben egyetlen egységes kompozíciót helyez el. Nem: Szalai lapjai a minden összefüggést nélkülöző, tökéletesen kidolgozott, vagy éppen félbehagyott, áthúzott, átalakított apróbb-nagyobb részrajzok megdöbbentő kincsesbányái, minden esetben háttér nélkül, a rajzlap fehérjének síkjára odavetett alakok halmazai. Az ábrázolatok tételes számbavétele lehetetlen. Főbb témái a különféle biomorf alakzatok: tengeri, szárazföldi és égi teremtmények, rovarok, állatok, növények, ritkán emberalakok, gyakran testrészek, álombéli (leginkább dombos, barlangos) tájak és lények hol vérfagyasztóan konkrét, hol elmosódó megjelenítése; mindez a lenyűgöző fantázia és a lélegzetelállító, szürreális látásmód sokkolóan erőteljes, vizionárius stílusában.

Korai lapjain tűhegyes grafitceruzával megrajzolt kis méretű figurák, például arc, rovarszárny, hegy, vár, ház, kagyló, nemi szervek, formává alakulni nem tudó, s ettől szinte szenvedő foltok, pacák, ideges vonalak tévelyegnek a lap fehérségében magányosan, vagy bozótszerű csoportokba verődve. A grafitceruza kezdeti feketéjébe hamarosan színek vegyülnek, sőt: az évek múlásával már kizárólag színes, sőt festői lapokat készít. Színes munkáin a tasizmus, a gesztusfestészet kontrollálatlanságával mázolja a formákat, s ezek így közvetlenül a művész lélekállapotának kifejezőivé válnak. Egész grafikai oeuvre-jére jellemző, hogy mintegy szabadon hagyja futni a kezét a papíron, szinte a szürrealisták automatikus írásának módjára szüli a rajzokat, valami elragadtatásnak, képgyártó dühnek engedelmeskedve kiírja, kirajzolja magából a feszítő lelki tartalmakat. Egyetlen lapon, gyakran ugyanabban az alakzatban megtaláljuk a rendkívüli koncentrációt igénylő miniatúra-rajzot és az ösztönös gesztusok nyomait is.

Számomra (művészet-) pszichológiai rejtély, hogyan tudta a képek ilyen ösztönös áradását uralni, papírra vetni. Magyarázatul szolgálhat, hogy ez volt önkifejezésének egyetlen lelkileg szabad terepe, bármilyen furcsa is gyakorló művészről ilyet állítani; különösen róla, aki annyi művészeti ágban alkotott maradandót. Tagadhatatlan azonban az életében és művészetében tapasztalható megbomlott egyensúly szerep és (elsősorban az építészi) feladat között; ez is felerősíthette benne az alkotói lét bizonyításának kényszerét.

A grafikai lapok fontos sajátossága, hogy a nyolcvanas évek közepétől kezdve egyre több szó, mondat, mondattöredék, szöveg jelenik meg rajtuk: a lélek mélyéből kiszakadó tudattartalmak mellett szójátékok és sziporkák is. Óhatatlanul felmerül a párhuzam József Attila Szabad-ötletek jegyzéke két ülésben című művével, vagyis a művész lelki öngyógyítási, önfelfedező tevékenységével. Magam A lélek bestiáriuma címet adnám Szalai grafikai kiállításának, olyan közvetlenséggel és erővel jelenítik meg a rajzok alkotójuk pokoljárását és a személyiség egyben tartására tett kísérleteit.

Szinte minden lapon megjelenik a fejléc: BSCH architektúra. Ez a két szó Szalai magateremtette, mások elől elzárt, saját világának a neve. Ezt a világot a maga egészében Szalai a rajzok közegére korlátozta, vállalva annak kockázatát is, hogy ezáltal az esztétikai szféra peremére sodródik. (Párhuzamként adódik itt Gulácsy személyisége és álomországa, Na´Conxypan.)

Megint csak képtelennek tűnik az állítás, de megkockáztatom: nem a mű-teremtés volt a rajzok létrehozásának fő indítóoka, hanem a naplóírás. Hogy mi mégis művekként szemléljük őket, annak két oka van: egyfelől, mert művész alkotta őket, másfelől, mert páratlan a képi intenzitásuk és a minőségük. Ezen a ponton a Jean Dubuffet által 1945-ben megteremtett művészeti kategóriával, az art bruttel érintkezik Szalai rajzi életműve. Az art brut a csak lelki szükségből alkotó, autodidakta, lelki problémákkal küzdő, a csend közegében, nem a nyilvánosság számára, névtelenül dolgozó ember művészete. Azonnal kitűnik ennek az értelmezésnek a korlátja, hiszen Szalai nagy nyilvánosság előtt rendszeresen szereplő, képzett művész volt. Mégis, az önkifejezés közvetlensége, a többé-kevésbé tudatosan felépített művészi szándék hiánya arra indít, hogy par excellence állapotrajzokat lássak grafikáiban. (Ismétlem: ez nem fosztja meg őket esztétikai értéküktől.) Érzékelek ezen kívül a rajzáradatban egy fokozatos elhomályosulást. A kezdeti, élesen, naturalisztikusan megrajzolt fantáziafigurák lassanként zilált, fortyogó, elmosódó festékfoltoknak adják át a helyüket, s fél-, vagy akár egész lapok is befejezetlenül maradnak. Mintha Szalai egyre kevésbé tudná egyben tartani az egyes lapokat korábban kitöltő, töredezettségükben is rajzegyüttest alkotó elemeket; többször is odaírja: "rosszul látok", "ezt már nem tudom befejezni". Egy művészeti eszközökkel megteremtett, fordított Rorschach-tesztsorozat darabjait látjuk (korai rajzain van példa konkrét Rorschach-ábrák átvételére is): nem a szemlélő pszichéjéből hívják elő a paca-ábrák a kondicionálatlan válaszokat, hanem a művész tárja elénk - vagy talán csak maga elé - saját lelkének nem teljesen befolyásolatlan kép-szüleményeit. Gyakran tűnnek fel építészeti formák, épületek, s alakulnak át megmagyarázhatatlan metamorfózissal geo-, illetve biomorf alakzatokká: hegy-lépcső, falomb-ház, virág-barlang; a rajzok az építészetet a földből, egy Gaia-szerű lényből bontják ki, amely él és lélegzik. Sőt: valójában az egész fortyogó rajzi univerzum belső kényszernek engedve, önnön szándéka ellenére szakadatlanul, öntudatlanul architektúrává kényszerül alakulni, mintegy építészetnek álmodja magát. Mintha saját lelkéből lelkedzett rajz-gyermekeinek szava is halének lett volna Szalai számára, s mintha ezt az éneket próbálta volna megfejteni napi rajzi tréningjei során.

Szalai Tibor rejtőzködő művész volt, s talán akkor sem tévedünk, ha egybeírjuk a két szót: rejtőzködőművész. Halála óta két és fél év telt el. Ha végigtekintek rövidre szabott, 1982-től 98-ig terjedő pályáján, nem tudok szabadulni a gondolattól, hogy Szalai - a végső és egyetlen biztos rejtekhely keresése közben - lassan és megállíthatatlanul egyszerűen kihátrált az életből. Ilyesmit persze csak utólag vehetni észre, bár grafikai lapjain nem ritka a sóhaj: "Fáradt vagyok, ringass el ó halál" (pl. 2000:2001, 2000:1008 számú lapok); dehát kit ne kísértett volna meg soha effajta gondolat, amit aztán maga sem vett komolyan. Barátai, férfiak, nők, pályatársak mégis éppen ellenkezőleg: a varázsos, szép, sziporkázóan tehetséges, spirituális kisugárzású fiatalemberre emlékeznek, aki páratlan fantáziájával, improvizációs készségével és rajztehetségével mindenkit meghódított, s aki korán elismerést szerzett magának. Ma azonban már látható, hogy szellemi éhsége kielégítetlenül maradt: nem talált táplálékra, mellyel jóllakhatott volna (ha ugyan csillapítható egyáltalán az ilyesfajta éhség), távozásával pedig ő hagyott hiányérzetet mindnyájunkban: meg nem alkotott műveinek űrjét. E művek összegezhették volna szüntelen, művészeti ágak és műfajok között cikázó kutatásait.

Szalai addig tudta megőrizni a személyisége épségét, amíg az építészetet művelhette. Amikor ez már nem volt lehetséges, egyre nehezebben küzdött meg démonaival, s bár a kilencvenes évek közepén is készített kiváló papírinstallációkat, habár épült háza is (Hajóson) és egyre elkeseredettebben gyártotta rajzait, mindez már nem bizonyultak elegendőnek lelki egészsége megőrzéséhez.

Korai halála derékba törte életművét. Annak, ami benne volt, csak a töredékét láttuk, lehetetlen tehát véglegeset állítani róla. Annyit azonban biztonsággal kimondhatunk: munkássága a századvég magyar művészetének maradandó értéke. Régebben üstökösnek nevezték az ilyen sebességgel, ilyen hőfokon felizzó és kihunyó művészegyéniségeket, s valóban: Szalai Tibor munkáiból az alkotó lélek fehérizzásának forrósága csapja meg azt, aki a közelébe kerül.