Szalonnézőben - az I. Építészeti Nemzeti Szalonról

Egy ilyen gigantikus és bizonyára őszinte szakmai vehemenciával összehozott, régóta szükségesnek érzett, az építészetet a mérnöki pragmatizmusból a művészet irányába elmozdító kiállítást kritikusan szemlélni nagyon nehéz. Hanusovszky Katalin kiállításkritikája.

Örülni kellene, hogy egyáltalán van ilyen, mert szűk szakmai körökben mozgó, jobbára belterjes ismertségű és elismertségű építészek lépnek elő több évtizednyi munkáikkal egy olyan múzeumlátogató közönség elé, amelynek a véleményformálása meghatározó lehet - a szerény vizuális átlagműveltséggel jellemezhető jelenkori hazai érdeklődés közepette - a kortárs építészet megítélésében. A művészettörténetben némileg jártas nagyközönség tisztelete az építészet és az építészek teljesítménye iránt, a nagy és látványos beruházásokat kivéve, nagyjából a múlt század historikus épületeinél ér véget. A kortárs építészet nagy attrakcióiból inkább a szenzáció, mint az építész személye lesz maradandó.

Egy retrospektív kortárs kiállítás tehát kellett.

Hogy ez miért a MMA-nak jutott eszébe, ezen érdemes lenne elgondolkodni, elsősorban az építészek országos szintű képviselőinek.

Rögtön az elején a „Szalon" megnevezéssel visszautalni a XIX. századra, jobb esetben a XX. század elejére, borzongással tölt el. Disszonánsnak érzem a nagyvonalúnak gondolt és méltóságot igérő, mégis valahol kicsit avíttan édeskés címét egy olyan szakmai kiállításnak, amely szakma ugyanitt és ugyanakkor naponta szenved el maradandó károkat működését meghatározó átgondolatlan törvények, rendeletek, etikátlan működésre kényszerítő munkalehetőségek, bizonytalan jövőkép és egyre halványuló szakmai önbecsülés árnyékában. A „szalonba" való invitálás éles ellentétben áll a szakma napi elismertségével, ahol az építészet nem egyenrangú tényező az építészetet érintő döntésekben, mindössze végrehajtó szerepet kaphat.

Úgy indultam el „szalon"nézőbe, hogy nem tudtam mi vár rám. A Műcsarnok sokszor volt az átkosban is borzongatóan jó meglepetések helyszíne. A mostani is megborzongatott, de nem pozitív töltéssel.

Az építészetet megjelenítő, különösen az itt bemutatott, retróval elegy kiállítás semmilyen módon nem nevezhető szalonnak, még anakronisztikus értelemben sem, mi több, semmi köze a Szalon Lyka Károly Művészet című lapjában, 1904-ben közzétett eredeti céljához, ami egy intim társadalmi közegbe helyezné a kortárs művészetet. A képzőművészeti tárgyú néhai Nemzeti Szalon kifejezetten klub jelleggel kívánta közelebb hozni a nagyérdeműt a művészethez és elsősorban a vásárlóerőt is képviselő nagyérdeműt, hogy a művészet a művészek létfeltételeit is biztosítsa egyúttal.

A mai magyar építészet bemutatása nem tudom, hogy igényel-e ilyen benfenntes intim együttlétet alkalmi közönségével, de ha igen, akkor ez a 2500 négyzetméteres gigabemutató ezt nem hozta, jóllehet az építészet arculatának egy másfajta megmutatására - szemben a közmédiában „építészet" címen szereplő, ipari-politikai jellegű tevékenységgel, ami a négyzetméterek és elköltött milliárdok, lekésett vagy betartott határidők, valamint az építtető személyének egyedüli jelentőségét felvonultató hírekben jelenik meg - szükség van, volna.
Az utolsó előtti nap záró„tárlatvezetés"-t ígért, Finta József DLA h.c. és Dévényi Sándor DLA építészek közreműködésével.

A Műcsarnok teraszán papucsból kihúzott lábukat a széken pihentető hangosan sörözgető holland turista srácok alapozták meg az érkezés hangulatát a méretes Szalon felirat alatt, majd az egyetlen nyitvatartó pénztár előtt kanyargó sor, ami viszont ígéretesnek tűnt.

A termekben diszkrét félhomály, kalickák, szájbarágós szellemességgel magastetős és lapostetős ketrecekben a művek. Nagy kiállításokon szeretek először végisietni minden termen, kialakítva az első benyomást, aztán jöhet a hosszas böngészés. Az elsőre látszott, hogy megemészthetetlenül sok anyag zúdul a látogatóra, még a szakmai látogatóra is, aki többé-kevésbé már ismeri a kiállított épületeket. Kisebb csoportba verődve, a szinte kizárólagosan szakmai közönség áhitattal hallgatja Finta, majd Dévényi előadását. Közelebbről belehallgatva éppen saját alkotásaik háttértörténeteit mesélik.

Teremről teremre járva próbálom megtalálni azt, amiért idejöttem. A kortárs magyar építészet – építészek által fontosnak tartott, gondosan válogatott – valóban meghatározó épületeit. Az jól látható, hogy a felvonultatott anyag installálása egy kisebb vagyonba kerülhetett, mégsem erősít meg abban, ami a kiállítás szlogenje, hogy az építészet "100% kreativitás" lenne. Az igazi kreativitásra nem kell ráírni, hogy érezzük a jelenlétét. Az olyan, mint az elegancia: egyszerű, de jó minőségű anyagból eredetien dolgozik, a hatása pedig egyértelmű és mellbevágó. A két tárlatvezető eközben, leragadva saját műveiknél, egymás kezéből veszik át szorgosan a mikrofont.

A kalickák fotókat tartalmaznak házakról, minimális szöveggel és a rajztáblát imitáló előtét asztalon a tervező által fontosnak vélt, a tervezést bemutató „kreatív" tartalommal. Ebben a grafikai, sokszorosítási technika fantasztikus eredményeket tud felmutatni, skiccpauszra felrótt grafikai gondolatok (firkálmányok, mondja a laikus) gusztusosan megszerkesztve, kinagyítva egy szemrevaló struktúrával töltik ki a rendelkezésre álló felületet, több helyen makett is, digitális látványterv is látható, de ezek inkább a tálalási technika kreatívitására hívják fel a figyelmet, már ahol ez sikerül.

A kiállításnak a tematikus felosztás ellenére nincs jól követhető menetrendje, a negyedik-ötödik pavilonnál az ember már csak azon gondolkodik, hogy vajon miért pont ezt a házat (alkotót) választotta a kurátor? Az apszis képözöne a falra magasra felkúszva már érdektelenné teszi a nézelődést, mert építészetet képeken meg lehet mutatni, de ez mégis egy háromdimenziós műfaj, a színes képözön összemosódik. Az „újragondolt épületek"- nél kicsinek tűnő, de meghökkentő hiányosság, hogy az épület eredeti tervezője nem szerepel az alkotók stáblistáján. A nehezen érvényesíthető építész szerzői jogok világában udvariatlan feledékenység ? Vajon hányan tudják, akár az építészek közül is, hogy a Zeneakadémiát Korb Flóris és Giergl Kálmán, a Pesti Vigadót pedig Feszl Frigyes tervezte?

A kiálltás Bujnovszky Tamás fotóművész fotószerkesztői közreműködésével valósult meg. Az általa képviselt épületfotózás egy új művészeti ágat generál, az egyes képeket a ház ismertetéséből a fotóművészet tartományába átlendítve.
A képek digitális fototechnikával támogatott előadásmódja egy olyan virtuális újratervezését jelenti a háznak, aminek a végén a valóság, a valós térbeliség már nem szempont. A képkivágások mintegy neutrális térbe helyezik a házakat, ufószerű jelenségként. Holott az épület illeszkedése az egyik legnagyobb építészeti teljesítmény, az önmagában jól eltalált ház mellett. Erről a helyszíni illeszkedésről ez a fajta épületfotó nem vagy alig ad információt. Egy ilyen fotó tartós smink, ráncfelvarrás és botox egyszerre az adott házon. Minden olyan, mintha tökéletes lenne, csak ne kelljen megnézni a helyszínen novemberi reggeleken.

Sok építészeti témájú kiállítást volt szerencsém látni. Az építészeti kiállítások alapvetően intimek, mert terveket kell hosszasan böngészni, tervvázlatok kibontakozását végigkövetni, és ez gondos előkészületi munkával, a tervezőt jól ismerő szakember keze nyomán születik meg. A látványosságnak itt nincs helye, inkább annak a valóban meglévő zsigeri kreativitásnak, ami egy jó alkotói közeget jellemez. Ebből itt most nem látni semmi eredetit. Minden korok építész műtermei tartalmazzák, tartalmazták ezeket az eredeti elemeket. Milyen érdekes lett volna a művek mellé betenni néhány ilyen „munkahelyi" miliőt ábrázoló, akár amatőr szintű fotót, ami megmutatja, hogy ki is valójában az „építész", aki sok más pályához hasonlóan, szinte a munkahelyén él, lakik, mert ha egy tervezési folyamat elindult, azt nem lehet négy órakor abbahagyni, másnap délelőtt folytatni és akinek alkotói egyéniségéből következően a környezetére is kiterjed kreativitása. Bizonyára szivesen ismerkedett volna a közönség az eleddig „arctalan" alkotókkal is, a művek mellett egy-egy tablón.

A termeket végigjárva, az egész nagyralátóan szalonozó kiállítás bősége ellenére nem egyértelműen a magyar kortárs építészet maga, csupán egy bizonyos válogatás abból. Diszkurzív iránymutatással a kultúra helyes fejlődéséhez, ami a válogatás súlyozásában nyilvánul meg. Ebből, a „helyes" éthosz irányából kitekintve, bármennyire is békítő szándékkal próbál reagálni a közelmúlt építészetére, annak „szerves-szakrális-lokális" és „racionális-intellektuális-globális" kurátori megfogalmazású irányzataira, a különállás érzékeltetése, a MI és a TI szátválasztása ezt eleve kizárja. Különösen, hogy tudjuk, van racionális-szakrális-globális, meg szerves-intellektuális-lokális is, ha már.

Mindenesetre akárhogy cimkézünk, csak jó ház van, meg nem jó.
És vannak jók, láthatjuk ezekben a termekben is, sok jó ház épül-épült Magyarországon a jelenben, a múltban, a közel- és távolabbi múltban egyaránt. Ennek bemutatásához a kevesebb több lett volna, a szélesebb spektrumú, többféle meggyőződést képviselő embert felsorakoztató kurátori közreműködés hitelesebb.

Persze a legtöbb itt bemutatott házzal találkozni, még ebben a válogatásban is, mindenképpen jó. Az építészet extrovertált alkotó szakma, az építész jogos igénye a megmutatás, az épületben inkarnálódott szellemi teljesítményének a megmutatása. Mégis a kiállított anyagból, de az utolsó előtti napon összeverődött szakmai társaság metakommunikatív reakcióiból is tisztán érezhető ennek a furcsa paradoxonnal összerakott szolgáltató-alkotó szakmának a diszpergált jellege. A mainstream-ek elfutnak egymás mellett, nincs párbeszédre ingerlő találkozás. Nem vagyunk közösség és a „szalon" sem kovácsol azzá.
A nagy seregszemle kurátori mérlegén a magastetősök lejjeb nyomták a serpenyőt. A MMA teljes súlyával segített ebben. Bár más is kaphatott ötöst, de az érettségi tablón nem ugyanott kapott helyet, mint a többiek. (A valamiért hiányzók meg sehol!) Szerencsére a „nagyok" a leghátsó sorban is mindig jól látszanak.

A kiállításról jövet Schickedanz korinthoszi oszlopai alatt még többen szellőztették fáradt lábukat a székek tetején a megfáradt turisták, a sokadik sör után még emelkedettebb hangulatban. A látottakat emésztve arra gondoltam elmenőben, még jó, hogy ez a most most van és van egy naprakész építész online médiafelület, az Éf, ahol nincs olyan épület, terv, kert, esemény amiről ott ne olvashattam volna, megfelelő képanyaggal, ismertetővel és/vagy szerkesztői recenzióval, aminek alapján, ha akarom, a kortárs építészetről alkotott véleményemet magam alakíthatom ki, az építészeti gondolkodásmódok és meggyőződések teljes skáláján megjelenő házakból, befolyásmentesen.

Hogy mégis megérte elmenni, azt nekem a milánói EXPO Getto-Hutter féle „Malom" tervével és makettjével való találkozás, a tájépítészek kedves, valódi kreativitásra törekvő terme és az alkotótáborokról szóló bemutató jelentette, ami az építészoktatás fontos, ha nem a legfontosabb eleme kellene, hogy legyen, „szerves" meg „nem szerves" mesterekkel egyaránt.

Ha a kezdetektől együtt építünk, talán egyszer igazi szakmai közösség lennénk.

Hanusovszky Katalin