Közélet, hírek

Szemléletek

1/5

Bardóczi Sándor

Bardóczi Sándor
Vargha Mihály és Bardóczi Sándor
Iványi György
Pásztor Erika Katalina
Iványi György
?>
Bardóczi Sándor
?>
Vargha Mihály és Bardóczi Sándor
?>
Iványi György
?>
Pásztor Erika Katalina
?>
Iványi György
1/5

Bardóczi Sándor

Szemléletek
Közélet, hírek

Szemléletek

2008.06.02. 14:27

...az „értelem- és ízléshiányos" közegben szerinte csak a kivételesen tehetséges építészek nem kényszerülnek súlyos kompromisszumokra a megélhetésükért. (Iványi) Bardóczi az Integrált Városfejlesztési Stratégia Budapest-centrikusságát bírálta, ami szerinte abban érhető tetten, hogy a program kiemelt szerepet szán a decentralizációnak, pedig a magyar városok közül ez egyedül Budapesten értelmezhető.Török Tamás beszámol a május 26-ai építész embe®-ről

Bardóczi Sándor tájépítész és Iványi György közgazdász párosa jól működő konstellációt képezett az Építész ember sorozat május 26-ai beszélgetésén a Godot kávézóban. Kettejük közül talán utóbbi volt érdekesebb az építészek és hasonlók számára, mert személyében egy nagyon másfajta szemlélet jelent meg a porondon, jótékonyan tágítva a beszélgetés körét.

Nem ők voltak az első vendégei a beszélgetéssorozatnak, akik láthatóan tisztában vannak a triviális ténnyel, mennyire hiányzik a budapesti városházáról a koncepcionális és stratégiai megközelítés. Iványi György ezzel kapcsolatban úgy fogalmazott, hogy a főpolgármesternek nem a konkrétumokkal való foglalatoskodás a dolga, hanem a keretek kialakítása (miközben fontos, legitim célnak mondta az újraválasztatást). Úgy vélte, nincsenek prioritást érdemlő projektek, az egyenlően fontos feladatok sokaságából ezen a szinten nem emelhető ki egyik vagy másik.

Hasonlóképpen Bardóczi Sándor a jelképszerű beavatkozásokkal szemben a hiányzó köz- és zöldterület-gazdálkodásra helyezné a hangsúlyt. Szerinte Budapesten rossz politikai válaszok születnek az egyes városproblémákra, például amikor a szakmai érvek dacára reflex-szerűen szélesítik az elduguló utakat.

Pozitív várospéldaként Londont, Dublint és Szingapúrt hozta fel. A brit fővárost a dugódíj miatt említette, Dublinban a fejlesztési politikát tartja példaértékűnek, itt külön kitért az egyes fejlesztések vonzáskörzetében szedett fejlesztési adóra, amit az ingatlanok értéknövekedése után rónak ki. Szingapúrt azért a koncepciózus döntésért értékeli, hogy „zölden lesz gazdag" illetve abból a fajta gyarmati állapotból való tudatos kitörésért, amiben szerinte Magyarország jelenleg is vergődik.

Iványi György
5/5
Iványi György

Bardóczi Sándor
1/5
Bardóczi Sándor

Iványi György ellenérzésének adott hangot a szingapúri példát illetően, mondván, az egy diktatúra terméke, nem pedig demokratikus vívmány. Ő a párizsi Periferique, a lisszaboni EXPO-terület és a hamburgi HafenCity példáján keresztül világította meg a köz által kijelölt keretek között tevékenykedő magántőke áldásos hatását, a természetes fejlődés pozitívumait. London szerinte nem a dugódíj miatt élhető város, hanem a toleranciája és a kultúrája miatt. Felhívta a figyelmet arra, hogy a dugódíj bevezetésének nagyon komoly infrastrukturális feltételei vannak (pl. tömegközlekedés). Ezek hiányában csak egy újabb társadalmi szegregációs faktor lép életbe azzal, hogy a kevésbé tehetősek nem tudnak szabadon közlekedni a belső városrészekben. Szerinte először Budapest negyven éves lemaradását kell behozni a tömegközlekedésben. Már csak azért is, mert a drasztikus korlátozás akár a város kárára is válhatna, amennyiben csökkenti a vonzerejét.

Bardóczi Sándor elmondta, hogy mestereként tekint Mőcsényi Mihályra, Rácz Tamásra és Csemez Attilára. Iványi György gimnáziumi magyartanára, Németh G. Béla, valamint Jánossy Ferenc közgazdász mellett két építészt is felsorolt ebben a körben: Dévényi Tamástól a fejlődés és megőrzés, a múltból a jövőnek való építkezés folyamatosságát tanulta. Janáky István kapcsán pedig a „költészet kőből" kifejezést használta.

Nagy kudarcukról is beszámoltatták a vendégeket, Bardóczi a kivitelező által átértelmezett kálváriadomb-rendezést említette Polgárban, ami után megfogadta, hogy soha többé nem mellőzi a tervezői művezetést. Ami a sikert illeti, szerinte egy tájépítész munkáját annak háttérbe húzódó jellegéből fakadóan leginkább egy posztumusz életműdíjjal lehet elismerni. Ezzel együtt a Szigetköz-projektre a legbüszkébb, amit tíz év után minden érintett fél elfogadni látszik, csak épp nincs pénz a megvalósítására.

Iványi György legnagyobb kudarca és sikere egyazon vállalkozás, a Magház projekt volt. Sikerként könyveli el a Rottenbiller utcai épületet (építész: Dévényi Tamás), amely „a maga modernitásával keretbe tudta foglalni" a környezet heterogenitását. A kudarc a dologban az, hogy itt megállt a program, mert a partnereket a rövid távú haszonszerzés motiválta. Ugyancsak sikerként értékeli a néhai Inter-Európa Bank létrehozását (a székház építésze szintén Dévényi Tamás).

Jelenleg többek között a Várkert Bazár felélesztésén dolgozik, de mint mondta, „annyian védik az érdekeket", hogy félő, végül nem marad más alternatíva, mint az objektum elpusztulása. Egyébként úgy látja, hogy a magyar tárgy- és környezetkultúra siralmas állapota mögött az értékrendek összeomlásának történelmi sorozata áll. Ebben az „értelem- és ízléshiányos" közegben szerinte csak a kivételesen tehetséges építészek nem kényszerülnek súlyos kompromisszumokra a megélhetésükért.

Bardóczi Sándor az Integrált Városfejlesztési Stratégia Budapest-centrikusságát bírálta, ami szerinte abban érhető tetten, hogy a program kiemelt szerepet szán a decentralizációnak, pedig a magyar városok közül ez egyedül Budapesten értelmezhető.

Iványi ezzel szemben elismerését fejezte ki a győri IVS-sel kapcsolatban, aminek szerinte nagy erénye, hogy a benne lefektetett kötelező metodika alkalmazása mellett nem marad helye a „hamis prioritásoknak". Azt mondta, ez sem feltétlenül vezet jó következtetésekhez, de csökkenti a „nyegleségből fakadó hibák lehetőségét".

A városfejlesztés lényegének a fenntarthatóságot tekinti, ami az ő értelmezésében egy pozitív értékmérleget jelent: a városnak több értéket kell termelnie és a városlakók számára hozzáférhetővé tennie, mint amennyit elvesz. Iványi itt a tartalékképzésről, a jövő költségeinek megtermeléséről beszélt.

A párkánymagasság szabályozásában is megtestesülő konzervativizmust okolta azért, hogy egy budapesti ma két és félszer akkora távokat tesz meg, mint más európaiak: a város csak laterálisan terjeszkedhetett. Ismét előkerült Szingapúr: Bardóczival ellentétben Iványi szerint a Dreamworks nem (csak) a jó közbiztonság és a tiszta környezet miatt választotta ezt a várost stúdiója számára, hanem mert „az imperialisták mindig is imádták a bolsi diktatúrákat", ahol „csak egy emberrel kellett megegyezni."

Bardóczi Sándor elhatárolódott az ökofasizmustól, amikor a dugódíj és a városi biciklizés mellett foglalt állást. Azt mondta, hogy a drasztikus korlátozásokkal ki lehet kényszeríteni „a látens alközpontok fejlesztését". Iványi ezzel szemben a gyerekek és a lovak nevelésének példáján keresztül azzal érvelt, hogy nem lehet megnyomorítani azt, amit fejleszteni akar az ember. Márpedig szerinte Budapestre termelőerőt kell vonzani, különben csak a környező országok szórakoztató-zónája leszünk.

Előkerültek a magasházak is, amikről Iványi György őszinte lelkesedéssel beszélt. Azt mondta, „felemelik" azok az épületek, és csodálattal tölti el a gondolat, hogy emberek ilyet tudtak csinálni. Felidézte egy volt főnöke szavait, aki szerint New Yorkot csak az szólja le, aki vagy szerepet játszik, vagy kompenzál valamit. A metropoliszfóbiás szörnyülködésre válaszolva ezután Iványi azt az elsőre meglepő kijelentést tette, hogy „New York egy intim város". A Bardóczi által propagált participációs tervezési módszerek kapcsán is a jó ízlésű, de erőszakos egyének teljesítményeit emlegette fel, inkább csak a rend kedvéért.

A fenntarthatóság és a kapitalizmus eszmerendszerének szépen ellenpontozott, közhelyeken túlmutatóan empatikus párbeszéde zajlott a kávézóasztalnál, a „kertész" és a „bankár" között.

kép+szöveg: Török Tamás

 

Vargha Mihály és Bardóczi Sándor
2/5
Vargha Mihály és Bardóczi Sándor

Iványi György
3/5
Iványi György

Pásztor Erika Katalina
4/5
Pásztor Erika Katalina

Vélemények (2)
Domotor Tamas
2008.06.04.
13:04

Tetszik a cikk. Örülök, hogy vannak kezdeményezések a látókör tágítására, és hogy élvezetes, hiteles, pontos beszámolót olvashatunk például egy kertész és egy bankár beszélgetéséről itt, az építőfórumon.

bardóczi
2008.06.03.
11:36

Mi tagadás: először aggódtam, hogy képesek leszünk-e kitölteni közel két órát értelmes párbeszéddel, egymásra is figyelve, de az idő kevésnek bizonyult. Néhány dolog kibeszéletlen maradt és rágódtam is rajta utólag: zanzásítva így teszem ezért közzé:

Iványi Gyuri egy mondatában utalt korábban az ÉS-ben megjelent írásában is szereplő Róma-effektusra Folyamatos múlt c. írásában. Idézem a passzust:

"A fenntarthatósági kritérium érvényesítésének kényszere sem a "tőke" gonosz összeesküvése. Bármely, emberi munkával létrehozott épület, intézmény, struktúra csak akkor marad fenn, ha az értékképzési folyamatban általa továbbadott érték meghaladja a létrehozása és működtetése során felhasznált értékeket. Egy épület, városrész, város nem vitrinben tárolt múzeumi tárgy. Élő szervezet: a munka, pihenés, tanulás, szórakozás tere, az értékalkotás meghatározó tényezője. Ha egy történelmi épület, városnegyed nem találja meg új, a ma igényeit kielégítő funkcióit, akkor - fenntartására fordított erőfeszítéseink ellenére - pusztulásra ítélt. Amikor az antik Róma romjai között kecskék legeltek, nem volt sem igény, sem szükség örökségvédelmi hivatalra. Pedig mennyivel gazdagabb látvány fogadná a ma turistáit. Sajnos azonban Theodosius, Honorius, Romulus Augustulus korában nem működtek a fapados légitársaságok. Az odalátogató germánok, szaracénok, longobárdok pedig belépőjegy nélkül, áfamentesen tekintették meg és hordák szét, a városlakók maradékainak szíves közreműködésével, a Forum Magnumot."

Nos az én Róma párhuzamom a fenntarthatóságot tekintve az, hogy az örök város fénykorában a teljes jogú római állampolgárokat kivéve mindenkinek igen borsos "belépti díjat" kellett fizetnie, ha a városkapun be akart menni. Tényleg nincs új a nap alatt -ahogy Gyuri is megjegyezte - : a dugódíj ma pontosan azt a funkciót szolgálhatja, ami az ókori Rómát működőképessé tette. Bár Róma nem volt életképes, azért csak "elvegetált" valahogy birodalmi központként párszáz évet, ahogy a legtöbb birodalmi központ tette. Az a gyanúm egyébként, hogy egyetlen város sem életképes párszáz évnél tovább, pusztán folyamatokat látuk, mint a naprendszerek esetében: keletkezés, tágulás, lefűződés, szupernova robbanások, vörös törpék...A korlátozó szabályok kapcsán Londonban is az vizionálták a dugódíj előtti vitában, hogy a kereskedők forgalma, bevétele csökken, szegregálódik a városi társadalom a tekintetben, hogy ki az aki megteheti az autóval közlekedést, ám néhány év tapasztalata azt hozta, hogy ez a félelem nem igazolódott be. Sőt! Ugyanezt a félelmet hangoztatták Dublinban a fejlesztési adók kapcsán, de ez sem következett be. Ugyanakkor, ha ránézünk a Rákóczi út üres, plakátokkal teliragasztott felületeire, akkor ez a félelmet mégúgy sem érzem megalapozottnak: ettől már csak jobb lehet, és ha az utca újrafelosztása (kevesebb forgalmi sáv, több gyalogos sáv, zöldsáv, kiülős terasz, buszsáv, kerékpársáv jönne létre) megtörténne, ami a belvárosi, gyalogos közönség számára vonzóbbá tenné a szmogban fuldokló, árnyék nélkül embertelen környezet.

Bár a közlekedési és szállítási költségeknek valóban igen magas százaléka adó, de gyakorlatilag nincs arra adat, hogy ennek legalább bizonyos százalékát kostansan jobb városi közlekedési alternatívákra fordítják idehaza. A nagy kalap esetlegesen kezeli e kérdéseket: erre mondom: nincs igazi közterület gazdálkodás. Alapvetően féreértelmezi egyébként az az ember a dugódíjat, aki csak újabb korlátozást lát benne: az nem a hiányos tömegközlekedési, közúti és parkolási infrastruktúra fejlesztése helyett kínálkozik, hanem nagyon is mellette: ez teremti meg ugyanis ezek fejlesztését az én olvasatomban. Ez tényeg "csak" elhatározás és társadalmi konszezus kérdése: ha tudom hogy a dugódíj P+R parkolókra, tömegközlekedésre fordítódik, akkor morogva bár, de szívesebben megfizetem. Ugyanakkor némineműleg hatékonyabban tudom használni a várost személyautóval is: Londonban az a bizonyos dugódíj előtti 9 mph ismét 11 mph körül jár, rengeteg lett a kerékpáros és a robogó (helytakarékosság és dugódíj mentesség), valamint a díj ösztönzőleg hat az alacsony kibocsátású gépjárművek (elektromos autók, hidrogéncellások,hibridek piacára), ami egyrészt innovációs erőt, másrészt jobb levegőminőséget produkál lokálisan, városi szinteken. A hazai parkolási díjjal egyébként számos gond van: az elvileg közhasznú parkolási kht-k eszméletlen sok bevételt "lenyúlnak": rengeteget cikkeztek például a terézvárosi fiaskóról, ahol a parkolási társaság mintegy 80%-át lenyelte a bevételeknek, és a 20%-ot is csak késedelmesen fizeti az önkormányzat felé, miközben közterületen, közhasznú(?) szolgáltatást végez. Arról pedig végképp nem szól a fáma, hogy a befolyt 20%-ot mire fordítja az önkormányzat. Sokadszor mondom: nincs közterület gazdálkodás.

London e tekintetben is példaértékűnek számít a szememben: legutolsó ott jártamkor Hammersmith&Fullham kerület lapjában végletekig részletes beszámolót olvastam, hogy ki- mikor- mire költötte a kerületi (rengeteg címen beszedett) adót, mi lett belőle, ennek mik a hatásai stb. Ilyenfajta kommunikáció azért is szükséges, mert adózni ugyan senki nem szeret, de ha a pénz visszaosztása a választópolgárhoz elérhető, számonkérhető közelségben történik meg, lát eredményt, akkor szívesebben nyílik a buksza. Közröhely, hogy Budapesten például az iparűzési adót nem is a kerületnek, hanem a fővárosnak fizetjük (nincs verseny a kerületek között), az befizeti az államkasszába, és majd talán valamikor visszakapja (egy részét), miközben a normatív támogatás mértéke, ami az önkormányzati törvény születésekor még működőképessé tette az önkormányzatokat, meredeken zuhan. Nem látjuk, hogy mire költik adóforintjainkat, nem alakul ki közfelelősség érzet, igazi közösségi gondolkodás, miközben látjuk, hogy a túlduzzasztott államgépezet jelentős forrásokat hatékonytalanul emészt fel.

Iványi György a magasházak tekintetében Le Corbusier modelljét osztja: a magasabb házak lehetőséget nyújtanak arra, hogy több maradhasson a zöldfelület. A modellt több helyütt kipórbálták: nem jött be. Már a városépítésben ideálisnak tekinthető államszocializmusban is meghamisítódott a gondolat: mégis inkább több házat húztak fel, és kevesebb zöldet hagytak. A piacgazdaság ezt tovább harapdálta: az Árpád-híd körüli fejlesztéseknek az apropóját éppen e korábban szabadon hagyott zöldfelületek biztosítják. Ugyanakkor ebből a számításból az is hiányzik, hogy az intenzitás növekedése látható ellenfolyamatokat indukál. A lakótelep program idején a zártkerteket, a mostani intenzitás emelés idején az urban sprawl-t. Egyszóval hibás a következtetés: az agglomerálódás felgyorsulását éppenhogy nem a belső zóna szigorú magassági szabályozói okozták, hanem az ezek tendenciózus átlépése, a "szalámi taktika" az építménymagasság terén (a képlékeny ÉTV fogalmának önkényes értelmezése kapcsán). (Megjegyezem, hogy a Gyuri által illusztrált budapesti ronda tűzfalak is ezek melléktermékei: a tűzfal ott villan elő, ahol magasabbat építenek, sehol sem ott, ahol alacsonyabbat - mert nem építenek alacsonyabbat, de még azonos magasságút sem). Miközben a városba újrabeköltözés azokon a területeken indul meg, ahol a tömbrehabilitációval lazítottak a sűrűségen (Ferencváros, Angyalföld). Az emberi lélek (különösen azon a Budapesten, amelynek legalább 40%-a vidékiként költözött a nagyvárosba) zöld környezetre vágyik, azaz, ha emeljük a sűrűséget, akkor az bizony a város egy része kiköltözik a "zöldbe" és tönkre teszi azt. Az "intim" New York magasházai ellenére is óriásit terjeszkedett az elmúlt száz évben., Ahhoz, hogy ez az asszimetria megszűnjön: éppen a központi régiónak szükséges szigorúbb szabályozókat alkalmaznia, önmérsékletet tanusítania, hogy gazdasági teret adjon át a perifériáknak (vidéki magyarország), amely viszont lassan elveszti lakosságának innovatív erőt képviselő felét, kiépített infrastruktúrája pedig kihasználatlan marad, azaz nem térül meg a korábbi befektetése. Egy vízfejmentesítési program kéne ide.. Még egy megfontolandó dolog: az alacsony szintterület mutató nem zöldfelület megszüntető, csak módosító tényező: a szántókból, erdőkből, rétekből kertvárosi környezet hoz létre, ami egy légfelvételről éppen olyan zöldnek (szántó esetében intenzívebb zöldnek) mutatkozik. Míg egy L7-es, vagy ennél nagyobb szintterület mutatójú terület már betondzsungel. A 4. szint egy lélektani határ, ez az a szint, amit átlépve a légifelvétel alapvetően módosul, a házak túlnövik a fák koronáját. A biológiailag inaktív felületen megszűnik az állományklíma természetes kondícionáló hatása, egy porosabb, szelesebb, melegebb, hőreflexióval terhelt felületet kapunk, ami egyszersmind "élhetetlenebb". Budapestnek egyébként határozott véleményem szerint nem zöld gyűrűre van szüksége (A Budai hegyek és a várost övező egyéb védett területek persze tabuk), hanem a városban jól elosztotott rekreációs (elérhetőbb távolságban lévő) zöldterületekre és biológiailag aktívabb, állományklímával rendelkező zöldövezetekre. Nem mindenhol, de az arány javítandó. Kanadában ezt úgy oldják meg, hogy minden intenzitást növelő fejlesztés köteles közparki terület létrehozni, vagy ennek létesítéséhez elegendő összeget biztosítani. Nem csak a holdban létező zöld gyűrűre, hanem a városon belüli zöld mintázatra kerül át hangsúly. Ha mindez nem történik meg, akkor Iványi György szavaiddal: a város az értékképzési folyamatban nem haladja meg az általa továbbadott érték létrehozása és működtetése során felhasznált értékeket. zöldfelületi, rekreációs értelemben. Japán társadalomkutatók állítják, hogy a jövő évezred tudományos-technikai- gazdasági versenyét a globalizálódó világban az a gazdasági közösség fogja megnyerni, amelynek inspiráló, intuitív tájai, élhető és szerethető életterei, az emberi tartózkodásra, gyors regenerálódásra alkalmas közösségi terei lesznek. Ha ebben az éleződő versenyben mi is részt kívánunk venni, akkor talán ildomos a gazdasági versenyképességet végső soron megteremtő intuitív ember pszichés hátterét, egészséges életkörülményeit biztosító rendszerekkel, közöttük a zöldfelületi rendszerrel is az eddiginél intenzívebb módon foglalkozni. Szingapúr a tudásbázisú gazdaságot zöld környezetével, golfpályáival, biztonságával vonzza, alapvetően determinálja ez a környezet azt, hogy oda nem egy akkumulátor vagy egy gumifeldolgozó, hanem egy kis nyersanyag igényű, tudásalapú gazdaság akar települni. Bizonyosan kecsegető az is, hogy a "bolsi diktátorokkal" egyszerűbb a megegyezés, de ezt a kérdést nem szabad ennek mentén elbagatelizálni...  

 

Új hozzászólás

Friss adatvédelmi tájékoztatónkban megtalálod, hogyan gondoskodunk adataid védelméről. Oldalainkon HTTP-sütiket használunk a jobb működésért. További információk