Nézőpontok/Kritika

SZER-VITA

1/7

A Szervita téri Zaha Hadid terv

?>
A Szervita téri Zaha Hadid terv
?>
 (fotó: Török Tamás)
?>
?>
Gauder Péter
?>
?>
?>
1/7

A Szervita téri Zaha Hadid terv

SZER-VITA
Nézőpontok/Kritika

SZER-VITA

2007.02.07. 14:32

Cikkinfó

Szerzők:
Bardóczi Sándor

Földrajzi hely:
Budapest, Magyarország

Vélemények:
2

"...azt nem kéne egy befektetőtől kegyként értékelni, hogy most akkor nem háromszor akkorát épít, mint az őt korlátozó szabályozás, csak másfélszer akkorát." Bardóczi Sándor tájépítész vitacikke a Szervita téri beépítésről.

Történt egyszer székesfővárosunkban, hogy a belváros szívében megvételre került egy parkolóház. A befektető cég valami nagyot akart ide álmodni, s az álmodozásban az Európát kísértő magasház-trend jelentős szerepet kapott. Álmainak táptalaját egy újhullámos gerillamozgalom, a városarculati tanácsnokok, transzparens építészek is jelentős mértékben táplálták, akiknek véleménye megegyezik az enyémmel: Budapestnek nincsenek kortárs építészeti jelképei, minden ami az elmúlt évtizedekben történt a városkép tekintetében, az inkább a középszerűség felé tolta el a város építészeti megítélését.

Bár a diagnózis közös, a kiúthoz vezető megoldásokat én más programcsomagokban látom, mint a fenti gerillakülönítmény. Annyira másban, hogy az már megérdemel egy cikket, még akkor is, ha a Szervita-tér számos beszámolót és nézőpontot szült az építészettel foglalkozó médiaorgánumokban, ha úgy tetszik, akkor a hónap építészeti eseményévé vált.

A történeti hűség kedvéért meg kell említenünk, hogy befektetők által felkért (és a nemzetközi szakmai porondon sztár építészként aposztrofált) Zaha Hadid első víziójában még egy olyan magasházzal képzelte el a belvárosi formabontást, amely végül – gerillák ide, új európai eszmék oda –, megtört az érvényben lévő magassági korlátozásokon. Napjaink Európájában egyre-másra tapasztaljuk, hogyan adja be a derekát egy-egy erős bástya az ingatlanpiaci csatában, amikor rövid távú gazdasági előnyökről van szó az új városi szimbólum jelszavába csomagolva.

Több mint három évtizede Párizsban a Giscard d´Estaing bosszújaként emlegetett Montparnasse toronyház okozott a párizsiakban el nem múló fejfájást, Londonban az egyébként igen jól sikerült Norman Foster Swiss Re Building-je, az a bizonyos ’Uborka’ teremtett precedenst a belvárosban, míg Barcelonában Jean Nouvel „óriáspénisz"-e, az Agbar-toronyház tematizálja a közéletet. Hol több, hol kevesebb sikerrel elindult tehát az igazi európai belvárosi központok „szüzességének" elvesztése, hogy a történeti városmagokban az egyébként is gondokat okozó forgalom még koncentráltabb csomópontokat hozzon létre, az európai város – közvetlenül az ázsiai társai után – úgymond amerikanizálódjon. A sorba most igyekszik beállni Moszkva, amely eddig sem volt mentes a birodalmi allűröktől, s erre még egy lapáttal rátéve 350 m-es házat (Európa legnagyobbját) álmodik. Egyébként ezzel máris megelőzi Londont, melynek Ikarosz-vágyai az Uborkát zárójelbe tevő 310 méteres „Üvegszilánk", és a nem sokkal kisebb „Spiráltorony" körül forognak.

Nos, valamiféleképpen ebbe a sorba szeretnék beleintegrálni fővárosunkat a jövőálmodóink, így nem csoda, ha Budapest kisebb infarktusokkal küzdő szívét, egy jó nagy műszívvel igyekeznek pótolni (by-pass műtét, oxigénadagolás, vagy megelőző terápia helyett). Summa-summarum, az ORCO Hadid asszonnyal felvértezve „bepróbálkozott" egy Budapest adaptációval, de első körben lepattantak a városi szabályozás betonkerítéséről. Ezek után valószínűleg úgy gondolhatták, hogyha a falon át nem megy, akkor esetleg csöngessünk be az ajtón (jelesül a kiskapun), és szőjünk egy másik ideológiát a terv kellősítésére. Ma már nem is konkrétan az OMFB székházzal kibővített építési területről, hanem a Szervita-térről, mint köztérről esik szó, és csak mellékesen arról, hogy „Ja, és lesz még ott egy új iroda + parkolóház, amely a biomorf építészetet hozza el végre a mi kis fővárosunkba is."

Az új kommunikációnak része, sőt vezérmotívuma egy Európában jelentős másik trend, amely a területfejlesztést, terület-rehabilitációt úgy képzeli el, hogy bevonja, tájékoztatja, a tervezési folyamat részévé teszi a lakosságot (köz), úgymond participálja az eddigi tervezői hatásköröket, hogy minél több visszacsatolást építhessen be a szempontok közé, és valóban egy működő tér (jelen esetben agóra) jöjjön létre. Ezzel az elvvel nincsen semmi baj, sőt ténylegesen kimutathatók a hasznai, ám sajnos nálunk ennek csak a manipulatív változata honosodott meg eddig – néhány, a sajtó és a szélesebb közvélemény ingerküszöbét meg nem ütő próbálkozástól eltekintve.


A Szervita-tér rehabilitációja nem ez utóbbi halmazban található. Csak a címe szól a tér rehabilitációjáról, a tartalma inkább arról, hogy egy a jelenleginél befoglaló méreteiben nagyobb iroda+parkolóház létrehozása történik egy funkcionálisan értelmetlennek tűnő dizájn tér-gödörrel, és ha ez nem csak ügyes kommunikációs trükkje a kellősítésnek (utóbbit könnyebben megérteném), akkor a rendező hiányzott a vágószobából, marionettfigura lett színészeivel együtt anélkül, hogy tudta volna. A Szervitán elsősorban a befektető örül, a tervező már kevésbé elégedett, mert a köz nem fogadta be obeliszkjét, ezért meghajolva a városakarat előtt, egy tömegében kisebbet tervezett, bár megvetését nehezen tudta palástolni a földhözragadt magyarok iránt.

Nem nagyon látom azonban, hogy ettől a köz miért is gyarapszik majd? Megnagyobbodik a közterület? (Nem, inkább kisebb lesz). Funkcionálisan sokrétűbb lesz tán a tér? (Meglehet, bár ez a prezentációból nem olvasható ki, valamint a kis tér egységét megbontja, indokolatlanul állít akadályt a térhasználat elé az akadálymentesítés időszakában). Kisebb lesz a zaj vagy a forgalom? (Kétlem, hisz a befektető jobbára azért boldog, mert az eddiginél sokkal nagyobb hasznos területtel gazdálkodhat majd, ha a terv zöld utat kap.) Jobb lesz a levegő? Több a zöldfelület? (A forgalom ezzel nem csökken, sőt nő, a levegőállapottal való korreláció pedig elég köztudott, zöldfelületről a terv említést sem tesz.) Pozitívan hat a projekt belvárosi zsúfoltság csökkenésére? (A növelésre nagyobb az esély.)

Vagy pusztán arról van szó, lesz egy hideg-rideg, gyorsan amortizálódó márványtere a városnak, melyet a közlekedő szinttől gondolatilag és akadálymentesség szempontjából is elválaszt (kisajátít) magának az "A" kategóriás iroda- és parkolóház, mintegy jelezve: egy levegőt szívhatsz velem, felülről, közelről megcsodálhatsz, de én igazából egy irodaház "kertje" vagyok, a megközelíthetetlenség szobra az előrelátóbb közcél számára. Oké, lehetne rosszabb is: ha a parkolóház az eredeti tervek szerint háromszor akkorára épülne. De azt nem kéne egy befektetőtől kegyként értékelni, hogy most akkor nem háromszor akkorát épít, mint az őt korlátozó szabályozás, csak másfélszer akkorát.

Nincsen azzal egyébként semmi baj, hogy egy parkolóházat átépítenek, csak akkor ne hívják a Szervita tér rehabilitációjának, hanem hívják új parkolóház építésének, és ne kerítsenek köré Patyomkin falat. Az a bizonyos élére állított párna ugyanis építési helyeket felülírva mind magassági értelemben kitüremkedik, mind pedig a az eddigi szabad tér űrszelvénybe betüremkedik, vagyis nagyobb a "hasznos" négyzetméter. A párna mögött ez az igazi ideológia, amivel bennünket altatnak – mondhatnák azt is, hogy a posztmodern épületek funkcionalizmusa a modernhez képest egyedül az ingatlanérték mutatókra fókuszál. (Ahogyan Z. Halmágyi Judit ferdén lecsapott dobozai sem az "átmetsződő síkok játéka" miatt érdekes ideológia, hanem azért, mert visszaél az illeszkedés és az építménymagasság egyébként is elég homályosan megfogalmazott, kiskapus szabályaival a "hasznos négyzetméter" maximalizálása érdekében.)

A látványrajzra visszatérve: a pályaudvaraink közelében, a város forgalmas csomópontjain vannak ilyen tereink. A köz a maga szegényes eszközeivel itt éppen az kutatja–pályázza–gyúrja, igen mostoha körülmények között, hogy hogyan lehetne ezeket a lesüllyesztéseket a felszínre hozni, visszahódítani, az ember tereit elfoglaló gépeket meg leküldeni a föld alá. Merő ábránd persze egy olyan városban humanizálásról ábrándozni a köztereken, ahol a középtávú programokban döntően közlekedési beruházások vannak nevesítve, és rekreációsak alig.

Nekem kicsit "második Pompidou-center" érzetem van ettől a térszervezéstől, de hozzáteszem: nagyságrendekkel szimpatikusabb Zaha második próbálkozása, mint egy második katalán végbélkúppal megbarátkozni a Szervita-téren. Ennek ellenére most úgy tűnik Gauder Péter közérdekű óhaja bizony óhaj marad a Szervitán: "A belváros terei ne csak a házak között kihagyott negatív helyek legyenek" (mi lehet negatívabb hely, mint egy gödör?). Egyszóval köztérmegújításként kommunikálni egy újabb forgalomvonzó irodaházról a belvárosban: no ez a művészet (bár nem építőművészet). Nálunk csak akkor terveznek "üres tereket", ha nem tudnak a politikusok megegyezni rajta, hol legyen a nemzeti, vagy Budapest "szívének" nagyberuházása előtt foghíjpótlás gyanánt leraknak egy ideiglenes "tüdőt". Odébb megéri?

A német vagy osztrák városokban sok helyen tetten érhető, hogy nem sűrítik, hanem lazítják egy belváros térstruktúráját (Münchenben mint hírlik az egész vasutat berakják a föld alá, miközben fölötte városi ökohálózat – greenway – alakul parkokkal, patakkal, Stuttgartban szinte közhely ilyen parkhálózatokról gondolkodni). Az ázsiai metropoliszok progresszívebb követei azon fáradoznak, hogy tenger- és folyópartjaikat épület- és útszanálásokkal zöldfelületté rehabilitálják, mert jó életkörülményeket biztosító tudásbázisok akarnak lenni, lerázva a gyarmat-sztereotípiát, és felértékelve (pénzügyi szempontból is) azt, ami szlömmé vált. Pedig piacgazdaságok...
Ahhoz keresnek partnereket a gazdaságból (sikerrel), hogy e fellazított szövetben drágább négyzetméter áron tudják értékesíteni ingatlanaikat. Kevesebbet többért. Kicsiben ugyanez történik Lyonban, Münchenben, Stuttgarban, Stokcholmban.

Mindezekből látható, hogy a város önálló arca nem feltétlenül csak magasházak útján, vagy minden városba következmények nélkül behelyettesíthető építészeti alkotások mentén valósítható meg, sőt a legalizálás inkább rombol és provinciálissá tesz. A Szervitán ma még nem látom a csodaSZER-t, csak a VITÁ-t. és ez a vita elsősorban építészeti stílusról szól, holott a stílus ebből a szempontból másodlagos.

A hazai köztértervezés sorsa rendre ott dől el, hogy a várostervezési gyakorlat manapság nagyjából a "hogyan oldjuk meg a közlekedési gondokat, hogy még sűrűbben be tudjunk mindent építeni" című témakörben merül ki. Ez a közlekedés-centrikus hozzáállás a városban a finanszírozási oldalról is megvan. Ezek után esetleg szó esik még építészeti stílusról, esztétizálásról, de minden egyéb funkcionális törekvés (ld. még: élhető város) ezekhez képest csak huszadrangú. Az infrastruktúra,  nálunk főképp a közlekedés, sokkal előbbre való. Tisztelettel jelzem: rekreációs infrastruktúra is van. Példa: már megint München. Ezért nem szeretem, amikor úgy legyintünk: hja kérem a jóléti társadalmak, ott könnyű. Nem, ott se könnyű, sőt nehéz, mert ott is profitorientált az élet.

Elször is el kéne végre dönteni "szcenáriógondolkodással", hogy a mi a fészkes fenét akarunk csinálni a belvárosunkkal, és annak köztereivel. Nem látok egy határozott voksot amellett, hogy tehermentesíteni kell, viszont látok egy szándékaiban széplelkű, de gyakorlatilag passzív bénázást a várospolitika részéről nagyon régóta. Ha legalább látjuk, hogy szándékaiban azt óhajtja a köz, hogy tehermentesítsünk, belvárosi sűrűséget lazítsunk, akkor ehhez igazodva kéne elkezdeni belvárosi közterekről is gondolkodni. Elsősorban meg kéne vizsgálni minden egyes projektről, hogy mennyire szolgája a tehermentesítést. A belvárosban olyan jövőbeli funkciókat illene tehát elhelyeznünk, amelyek tolerálják azt, hogy egyre több köztér legyen gyalogos. Egy parkolóház nem igazán ilyen funkció.

Nekem istenúccse még tetszik is a párna így önmagában, nem olyan rossz az ellenpontozás, és osztom sok urbanista nézetét a heterogenitás szépségéről. DE NEM EZ A LÉNYEG. Hanem az, hogy a tér szervezése úgy rossz, ahogy van. Durván rossz. Egy kis területet nem lehet így szétszabdalni, mert nem érvényesülnek a térfalak (még a párna sem). Ami nekem otthonossá tesz egy teret, az az, hogy nem zajos, van rajta madárcsicsergés, kiülős kávézó, utcazene, vízfelület, élet, térélmény. A madárcsicser feltétele, hogy autó nincs, fa és víz meg van. A térélmény feltétele, hogy belássam a teret, és ez a legkönyebben úgy érhető el, ha nincs benne tereplépcső (akadálymentesítésről nem is beszélve.) Tíz autóval nagyobb kapacitású térre ugyanis nehéz visszacsábítani azt, aki már kimenekült a városból.

Egzaltált világunkban a fenntarthatóság hármasa rangsorban egyre inkább gazdaság–társadalom–környezet. Pedig én úgy érzem, hogy még mindig az van, hogy a környezet a keret, amiben helyet kap, és váltja egymást a társadalmi berendezkedés, és ennek csak egy nagyon fontos, de mégsem kizárólagos eleme a gazdaság. Tehát a valóságban fordított a sorrend, pusztán a társadalmi átnevelés volt a kelleténél sikeresebb. A városi szuburbanizációt elsősorban az egészséges környezetéhség (kiköltözni zöldbe) mozgatja, és nem az, hogy ott jó az infrastruktúra. Csak abban az esetben tervezzünk a belváros irányába mutató szélesebb utakat, nagyobb kapacitású irodaházakat, ha ezt a folyamatot erősítjük. De vigyázat, attól ez a folyamat nem csitulni, hanem nőni fog.

És ezek nem részletkérdések, hanem koncepcionálisak. Azért sem részletkérdések, mert egy sztárépítész van annyira egoista, hogy ha lerajzol egy térhullámosítást, és azt még jól meg is ideológizálja hozzá, hogy ez a város ágyterítőjén egy gyűrődés a párna előtt (miközben használatilag ez akkora idiótizmus, hogy fájdalmas), akkor már nem téríthető el a hülyeségeitől. Pedig önmagában a párnája még nem is annyira borzalmas. Maximum 30 év múlva lebontják, ahogy most az elődjét.

Félő, ha ezekkel a szempontokkal szembesítenénk mi, városlakók ( a köz!) a beruházót és a tervezőt, akkor lelepleződne, mi is rejlik a participációs kommunikáció mögött. Rettentő jó dolog, hogy egy tér rehabilitációjába a közpénzek mellett magántőkét is be lehet vonni. Ám az ilyen konstrukcióknak még a legelején tisztázni kell: mennyit nyer ezzel a köz. Ha felhőkarcolóból egy kisebb, ám a jelenleginél nagyobb kapacitású dizájn-párna, és egy diszfunkcionális gödör lesz, és mindez a belváros életét nehezíti, akkor talán keveset. Ha egy nagyvonalúbb térlazítás, egy kompakt, de funkciógazdag köztér, akkor többet. Ilyen módon is ki lehet emelkedni a középszerből. A Szervita tér sorsa ilyen tekintetben is precendens értékű lesz: mit gondol a város a saját belvárosának jövőjéről?

szerző: Bardóczi Sándor tájépítész

Vélemények (2)
tewe
2007.02.10.
12:54
bd
2007.02.09.
17:33

Adalék a Szervita térhez mint agora. 68 évvel ezelőtt ezen a téren találkozott többek között gróf Bánffy Miklós, Erdős Renée, Füst Milán, József főheceg (Alcsut álnéven írt), báró Kemény János, Komlós Aladár, Márai Sándor, Mécs László, Móricz Zsigmond, Püski Sándor, Somlyó Zoltán, Szántó György, Tamási Áron, gróf Teleki Pál, Tordai Teri, Wass Albert. Becsülték egymást, szót értettek. Holnap találkozhat 6 Audi, 4 Volvo, 8 Merci...

Új hozzászólás
Nézőpontok/Történet

A PÁCINI MÁGOCSY-KASTÉLY // Egy hely + Építészfórum

2021.09.08. 16:03
00:06:34

A pácini várkastély hazánk késő-reneszánsz építészetének fontos alkotása, jellegzetes saroktornyaival, gyilokjárójával és cserépkályháival Észak-Magyarország egyik legszebb műemléke. Az Építészfórum és az Egy hely közös sorozatának mai részében ezt a XVI. századi épületet ismerhetjük meg.

A pácini várkastély hazánk késő-reneszánsz építészetének fontos alkotása, jellegzetes saroktornyaival, gyilokjárójával és cserépkályháival Észak-Magyarország egyik legszebb műemléke. Az Építészfórum és az Egy hely közös sorozatának mai részében ezt a XVI. századi épületet ismerhetjük meg.

Épületek/Középület

KILÁTÓ A GALYATETŐN // Egy hely + Építészfórum

2021.08.26. 18:23
00:05:34

Az eredeti kilátó andezit falazata és a kerek ablakokkal ellátott beton ráépítés közötti kontraszt adja a Galya-kilátó jellegzetes hangulatát, mely két gyakorlott túrázó építésznek, Kovács Csabának és Vass-Eysen Áronnak köszönhető. Az Egy hely mai részében a 2015-ben MÉD győztes kilátóval ismerkedhetünk meg.

Az eredeti kilátó andezit falazata és a kerek ablakokkal ellátott beton ráépítés közötti kontraszt adja a Galya-kilátó jellegzetes hangulatát, mely két gyakorlott túrázó építésznek, Kovács Csabának és Vass-Eysen Áronnak köszönhető. Az Egy hely mai részében a 2015-ben MÉD győztes kilátóval ismerkedhetünk meg.

Friss adatvédelmi tájékoztatónkban megtalálod, hogyan gondoskodunk adataid védelméről. Oldalainkon HTTP-sütiket használunk a jobb működésért. További információk