Tokióban a helyzet - Építészet és a természeti katasztrófák (1. rész)

“Több, mint négy hónap telt el, de miközben ezeket a szavakat írom, ismét megmozdult körülöttem a ház. Ránézek a lámpára - igen, mozog, tehát ezt nem csak képzelem, hanem ismét földrengés van." Várhelyi Judit a helyszínről számol be a japán földrengéssorozatról. A cikk első része a katasztrófa napjait, a mai helyzetet és az építészek válaszát foglalja össze, míg a második részben a Japánban használt, földrengésbiztos szerkezetekről lesz szó.

Több, mint négy hónap telt el, de miközben ezeket a szavakat írom, ismét megmozdult körülöttem a ház. Ránézek a lámpára - igen, mozog, tehát ezt nem csak képzelem, hanem ismét földrengés van. Az első hetekben kétnaponta erős utórengések rázták meg Tokiót és még ma is úgy érzem - mind úgy érezzük, valljuk be egymásnak bizalmasan a barátainkkal -, mintha állandóan inogna a föld. És ez talán nem is csak hisztéria - március óta már közel ezer utórengés rázta meg Japán keleti partját. A cikk első része a katasztrófa napjait, a mai helyzetet és az építészek válaszát foglalja össze, míg a második részben a Japánban használt, földrengésbiztos szerkezetekről lesz szó.

11. 03. 11. 14:46
Március 11-én, pénteken, kevéssel ebéd után, a Richter skála* szerinti 9-es erősségű rengés rázta meg Japán északkeleti partját. A földrengés epicentruma 70 km-re a parttól, 32 km mélységben volt. Ez az utóbbi évszázad legerősebb földrengése volt Japánban és az ötödik legerősebb a világon. Ennek ellenére maga a rengés nem okozott volna komolyabb károkat, és akár egyfajta sikertörténet lehetett volna - lám, a kiváló japán mérnöki tudományok - de nem így történt.

A földrengés nyomán óriás hullámok indultak el a part felé, és 30 perccel később az előrejelzést messze meghaladó magasságú vízfal érte el a partot. A képeket valószínűleg mindenki látta, leírhatatlan látvány, ahogy a  tíz-tizenötméter magas vízfal egész házakat, autókat, hajókat felkapva, fekete iszapfolyamként elönt, magával ragad mindent, ami az útjába kerül. A cunami átcsapott a védőfalak tetején, vagy egyszerűen lerombolta és magával sodorta azokat. A tengerparti falvakban csak a vasbeton épületek maradtak állva, de a vízár ezekben is minden ablakot, ajtót, bútort összetört.  De nem csak a tengerparti településeket érte kár - az iszaphullám helyenként 10 km mélyen behatolt a szárazföld belsejébe. A cunami az utólagos mérések szerint bizonyos pontokon közel 40 méter magasra is felcsapott. Az iszapár nyomában rombadőlt házak, gépkocsik, sőt hajók maradtak partra vetve, a szeméthegyek eltakarítása még tart és valószínűleg hónapokat vesz majd igénybe. Ezer éve nem volt ekkora cunami Japánban, sőt, senki nem hitt korábban a régészeknek, amikor azok azt állították, hogy találtak erre utaló nyomokat a szárazföld belsejében.

 

 

A pusztítás felfoghatatlan méretű. Hogy történhetett ez meg egy technikailag ennyire fejlett országban, ahol az előrejelzést a legmodernebb eszközök segítik? Japánban a tengerparti településeket a tájat elcsúfító, magas betonfalak védik, minden körzethez tartozik egy evakuációs központ és a lakosságot rendszeres gyakorlatokkal felkészítik a katasztrófákra. A védekezés azonban csak becsléseken és valószínűségeken alapul, és a márciusi cunami minden valószínűsíthető méretet meghaladott. A védőfalak nem bizonyultak elég magasnak, a kijelölt, biztonságos helyszínek sokszor nem voltak elég távol, vagy elég magasan.

És nemsokára jött a következő hátborzongató hír: a cunami megrongálta a fukusimai atomerőmű hűtőrendszerét, a sugárzás szintje emelkedik. A sajtó azonnal elkezdte a rémhírgyártást - Tokió veszélyben van, olvashattuk, és a külföldi lakosok jelentős része, a nagykövetségek aktív segítségével, elhagyta a fővárost. A hírek, mint általában, túlzottak voltak - Tokió 230 kilométerre van a sérült erőművektől, így nincs és nem is volt közvetlen veszélyben; ha a sugárszint némileg megemelkedett is, még jóval az egészségre ártalmas szint alatt maradt. A katasztrófa számokban: közel tizenhatezer halott és még ötezer embert máig eltűntként tartanak nyilván. Közel százezer épület omlott össze.

Hogyan lehet felkészülni?
A földrengést követően viszonylag pontosan meg tudják jósolni a cunami keletkezését és becsapódásának várható időpontját, de magát a földrengést nem tudják megbízhatóan előre jelezni. Az elmúlt hónapokban alatt, a gyakori utórengések közben számos, hamisnak bizonyuló riasztás történt. Védekezni és felkészülni azonban lehet, és a márciusi katasztrófa nyomán minden önkormányzatok újraértékeli az evakuációra kijelölt területek biztonságát és a helyi épületszerkezeti szabványokat.

A katasztrófát követő hetekben több újság is megjegyezte, hogy a lakosság milyen fegyelmezetten viselkedik. Az az igazság, hogy Japánban mindenki hozzászokott a természeti katasztrófák gondolatához, megtanult együtt élni a veszély lehetőségével, és felkészült a védekezésre. Már sokkal régebben, amikor a házak még fából épültek és rendszeres tűzvészek pusztítottak a településeken, kialakult a megelőzés / mentés / újjáépítés rendszere, annak társadalmi szerveződése és építészeti formái. Minden házban állandóan készenlétben állt egy csöbör víz az oltáshoz és egy utazókosár, amiben a család legfontosabb tulajdonát lehetett elmenekíteni. A lakóház mellett pedig épült egy légmentesen lezárható, tűzálló raktár (kura), ahol az értékeket tárolták. Ennek mai megfelelője az a menekülőcsomag, ami néhány napra elegendő pénzt, élelmiszert, vizet és elsősegély-felszerelést tartalmaz.

Földrengés esetén nem annyira attól kell félni, hogy összedől a ház, hanem a keletkező tüzektől és a felboruló, illetve lehulló  tárgyaktól, cserepektől, üvegszilánkoktól. Így a védekezés egyik alapvető módja a polcok, szekrények és szekrényajtók rögzítése. Az önkormányzat által kiosztott kézikönyv szerint a következőket kell tenni egy földrengésriadó esetén:

• kikapcsolni a tűzhelyet és a kályhát,
• kinyitni  az ajtót (mert esetleg az eltorzult keret miatt nem lehet majd kinyitni),
• eltávolodni az üvegfelületektől és a nehéz tárgyaktól,
• behúzódni egy masszív asztal vagy ajtókeret alá.

Tokiói helyzetkép
A távoli epicentrum ellenére a márciusi földrengés Tokióban is igen erősen érezhető volt - azonnal leálltak a vonatok, a kertekben ledőltek a kőlámpások, az üzletekben lepotyogtak az áruk a polcokról. Komolyabb kár csak ott történt, ahol  a tengertől elhódított, feltöltött területen a rengés hatására a talaj a folyadékokhoz hasonlóan kezdett viselkedni, és fölötte megroskadt a burkolat.

Tokió ezt most megúszta - de a megkönnyebbülés mellett általános az az érzés, hogy a márciusi rengés egyfajta főpróba volt, ahol a város ugyan jól szerepelt, hiszen az épületszerkezetek is biztonságosnak bizonyultak, de legközelebb a városhoz közelebb lehet az epicentrum, tehát vonjuk le a tanulságokat és készüljünk fel. (Az üzletekben emiatt hetekig nem lehetett kapni palackozott vizet, elemet, zseblámpát, vagy bármi olyasmit, ami egy menekülőcsomagba való). Felkészülni sohasem árt, de szerencsére Tokió fekvése viszonylag biztonságos - sík területen épült, a tengeröböl alakja pedig megvédi a cunamitól.

Három hónap elteltével Tokióban nem sok nyoma maradt a katasztrófának, de a nyári melegben egyre nagyobb problémát jelent az elektromos energia hiánya. A sérült és az átvizsgálás céljából leállított atomerőművek miatt kieső energiát ugyanis nem lehet az ország déli és nyugati részéből pótolni, mert egy furcsa, technikatörténeti csökevény miatt  Japánban északkeleten 50, délnyugaton pedig 60 Herz az áram frekvenciája. Ez a mindennapi életben eddig nem okozott különösebb gondot, mert az elektronikus berendezések mindkét frekvencián működnek, de most a különbség hirtelen problematikus lett. A kormány azt kéri, hogy Tokióban és a többi érintett területen a felhasználók 15%-kal mérsékeljék az áramfogyasztást - így menetrendszerű áramkimaradások vannak, leálltak a mozgólépcsők, ritkábban járnak a metrók és a köztéri világítás csökkentésével az utcák homályba borultak - szerencsére Tokió biztonságos város...

De a legnagyobb gondot a forró, párás nyári időjárás okozza. Az irodák, iskolák, egyetemek 26-28 fokra állították be a légkondicionálást, és a meleg elviselése érdekében a  gazdasági minisztérium egész sor ajánlással állt elő. A rövidített munkaidő és hosszabb nyári szabadság mellett a munkahelyek bevezették a “Super Cool Biz" ruhakódot, ami nyakkendő és zakó nélkül viselt, rövidujjú inget, sőt néhol rövidnadrágot jelent, és ami hosszú távon valószínűleg az egész japán üzleti kultúrát átalakítja.

Mit tehetnek az építészek?
A katasztrófát követő hetekben a világ minden részéről érkezett pénz és segítség Tohokuba. Az első hetekben a segélyszervezetek mindenkit arra ösztönöztek, hogy elsősorban pénzt és élelmiszert gyűjtsenek a károsultak megsegítésére. Most, hogy a közlekedés már helyreállt, a romeltakarításban is sok önkéntes vesz részt. A japán építészszövetség eddig elsősorban a kárfelmérés terén nyújtott segítséget.

 

 

Az építészek szerepét két részre lehet osztani: mit tehetnek az építészek a katasztrófa után, és mit tanulhatnak a történtekből, mit tehetnek ezentúl másként. A katasztrófa sújtotta területek lakossága máig ideiglenes szálláson lakik, általában a helyi sportcsarnokban, ahol a legnagyobb problémát a zsúfoltság, a magánélet lehetőségének teljes hiánya okozza. Ezt felismerve, Shigeru Ban építészirodája  papírcsövek és vászon felhasználásával gyorsan szerelhető, ideiglenes válaszfalat tervezett, amivel a csarnokon belül legalább vizuálisan elválasztható egymástól egy-egy család lakrésze. (A honlapon keresztül adakozásra is van lehetőség, a beérkezett pénzből újabb ideiglenes otthonok készülnek.)

Hisaya Sugiyama, az AIA (American Institute of Architects) japán tagszervezetének   elnöke, néhány héttel a katasztrófa után helyzetelemzést tett közzé, amiben többek között arra hívja fel a szakma figyelmét, hogy nem elég, ha az evakuáció céljára kijelölt sportcsarnokok ideiglenes oltalmat biztosítanak, hanem ezentúl a megrendelők és az építészek felelőssége, hogy hosszabb időszakra is lakhatóak legyenek - biztosítani kell a főzés lehetőségét, az internet-elérhetőséget, a fűtést, valamint az ideiglenes válaszfalak tárolását, illetve a vizesblokkok mértezésénél is figyelembe kell venni, hogy a csarnok esetleg hónapokig biztosít szállást emberek százainak.

Az építészek, várostervezők és tájépítészek következő feladata a településszerkezet, az evakuációs zónák, parkok kialakítása, és a cunami ellen védő betonfalak esztétikus tervezése is. A szükséges védőfalak méretét jól érzékelteti annak a falunak példája, ami megmenekült a márciusi cunamitól. A háromezer fős Fudai városka egy 15,5 méteres tengeri védőfal és egy azonos méretű völgyzáró gát mögött bújik meg - a két évtizede épült, költséges és igen csúnya építményt korábban sokan kifogásolták, azonban a település most az egykori polgármester előrelátásának köszönheti, hogy megmenekült. Az újjáépítés legizgalmasabb kihívása,  hogy a sikerül-e a masszív védőfalakat úgy megtervezni, hogy azok belesimuljanak a kikötők látképébe.

A márciusi katasztrófa és a média túlzott és egyben általánosító beszámolója a veszélyekről sajnos sokakat elriaszt attól, hogy Japánba utazzanak, és ez az UIA szeptemberi kongresszusát is érinti. Tokió és az ország déli része nem károsult, nincs veszélyben - és jelenleg leginkább azzal tudunk az országnak segíteni, ha nem fordulunk el tőle.

Várhelyi Judit

---

* A Richter-skála a földrengés erősségének műszeres megfigyelésen alapuló mérőszámát (a Richter-magnitudót vagy más szóval a méretet) adja meg. A magnitudó a földrengéskor a fészekben felszabaduló energia logaritmusával arányos. A skálát névadója, Charles Richter amerikai szeizmológus állította fel, 1935-ben.
A japán “Shindo", a Mercalli-skálához hasonlóan, a földrengés intenzitását jelzi egy adott területen, vagyis amit egy ott tartózkodó ember érez. A skála 1-7

Kapcsolódó cikkek:
Részletes leírás a márciusi katasztrófáról:
wikipédia
Japan Times

Helyszíni beszámoló a földrengésről I.   II.