Túl a játszótéren, túl az iskolán... Várostervezési kutatás a gyerekek mobilitásáról

Mik a gyerekbarát város sarokpontjai? Hogyan növelhető az iskolába egyedül járó gyerekek városi biztonságérzete? Szerencsés Rita, a MOME Innovációs Központ kutatója ilyen és hasonló kérdésekkel foglalkozik új kutatásában, amely a budapesti Erzsébetváros néhány általános iskolájának hetedikeseit is bevonta, hogy megvizsgálja és megértse a gyerekek mobilitási szokásait. A projekt első kézzelfogható eredménye egy moduláris köztéri rendszer, amely egy ülő- és tárolófelülettel kombinált, akár forgalomcsillapításra is alkalmas kirohanásgátló installáció. Hogyan jött létre mindez – erről beszélgettünk a kutatóval.

Az Innovációs Központ kutatójaként már korábban is dolgoztál gyerekekkel urbanisztikai projekteken, mi volt a projekt előzménye?
2017 környékén indult egy kutatási programsorozat Budapest fővárosának kezdeményezésére, ami a gyerekbarát város témakört ölelte fel. Ennek célja az volt, hogy Budapestet különböző aspektusokból vizsgálva gyerekbarátabbá tegyük. Az első évben egy zárt kutatás, egy fókuszcsoport indult gyerekekkel, főleg tervezőtanárok bevonásával, innen léptünk tovább a különböző egyetemi kurzusokba integrálás, hallgatók bevonása felé. A legutóbbi, ezt megelőző projektben a fókusz a kerékpáron, a kerékpározás népszerűsítésen volt, és egy korábbi nagyobb játszótérfejlesztési projekthez kapcsolódott.

Ezek után kezdődött 2022 januárjában a mostani kutatás. Mi az, amiben ez a projekt egyedi?
Amellett, hogy a kutatásban megjelenik a szektorokon átívelő példaértékű partnerség, a téma komplex, kutatás és részvételi alapú megközelítése is újszerű. A régióban elsőként ötvözi az iskolák városi környezetének vizsgálatát a gyerekek közlekedési és térhasználati szükségleteinek megismerésével. A placemaking korábban is dolgozott a szociális design eszközeivel, de a kutatással ötvözve az eredményeket magasabb szintre emelhetjük, nagyobb trendekhez, például az Iskola utca kezdeményezéshez is illeszthetjük majd. Itt kifejezetten a mobilitás témakörre fókuszáltunk, a biztonság témakörét is igen sok esetben érintettük. A folyamatban végig alkalmaztuk a szociális design módszertanát, megkérdezve a gyerekeket, aktiváltuk őket, a workshopok egyfajta kutatási helyzetként működtek.

Négy csoportban dolgoztak, több iskolában is. Hogyan reagáltak a gyerekek a lehetőségre, milyen volt az általános megközelítés?
Kiderült, hogy a kerületüket, az iskola tágabb környezetét nem igazán ismerik, csak azt, ami az útvonalukon van az iskolától hazáig. A térképezős feladatoknál ezek nehézséget jelentettek, a legtöbb csoport nem annyira tudta, hogy mi hol van, vagy hogy két utcával odébb mondjuk van egy park, ahova be lehet menni.

Alapvetően érdekesnek találták azt, hogy van lehetőségük a véleményüket kifejezni a témában, a véleményformálás, a kritikai gondolkodás, a beleszólási jog nem alapvetőek a hetedikesek számára. Többször olyan jégtörőket, kreativitást serkentő társasjátékokat alkalmaztunk, ami kizökkenti őket ebből az adatalapú, teljesítményfókuszú helyzetből. A kezdeti megszeppenés után elmondták, hogy azt érzik, hogy a köztéri helyek általában nem nekik szólnak, hogy gyakran érzik úgy, hogy „útban vannak", nem észrevehetők a közlekedésben. Számunkra a legmeglepőbb kifejezések a "láthatatlanság" és az "útban levés" voltak. Ez a fajta helynélküliség és liminalitás-jelenség a kutatás keretein túl is mélyen elkezdett bennünket foglalkoztatni.

Milyen általános tapasztalatokkal zártátok a workshopokat?
Szinte mindenhol kijött, hogy az autósforgalom egy veszélyforrás, mindig vigyázni kell, de ami lényegesebb, hogy gyakran említették az emberközi interakciókat veszélyforrásként. Tehát például inzultus, beszélgetés idegenekkel. Problémaként jelentkezett a térnélküliség, ennél a korosztálynál nevezetesen az, hogy hol érzik magukat biztonságban, hol vannak olyan terek, ahol azt érzik, hogy ők is jogosultak a használatra, és ezt a felnőttek tiszteletben is tartják, hol vannak egyenlő jogaik túl az iskolán, túl a játszótéren.

A Kertész utcai iskola elé kihelyezett, az Erzsébetvárosi Önkormányzattal közösen megvalósított beavatkozást remények szerint több hasonló is követi majd.

Mi a jövője Budapesten a gyerekbarát városfejlesztéseknek, hogyan terjedhet el ez a kezdeményezés?
Több irányból közelíteném meg a kérdést. Egyrészt fontos, hogy a felsőoktatási intézményekben szemesztereken átnyúló kutatások zajljanak, amelyekbe a hallgatókat is be tudjuk vonni, így biztosítva a folyamatosságot az általános iskolások köztérigényeinek felmérésére. Hosszabb távon egy ilyen kutatási folyamatnak az lenne a lényege, hogy teljes bevonódás történjen a designfolyamatba minden oldalról. Reméljük, hogy egyre több kerület nyitott lesz arra, hogy hasonló kutatásokban vegyen részt. Az, hogy a módszertant átveszik-e más iskolák, önkormányzatok attól függ, hogy hogyan tudjuk az annak részét képező design prototípust, design installációt továbbfejleszteni olyan szintre, hogy az modulárisan alkalmazható legyen más helyzetekre, más összeállításban is, mindemellett pedig vizualitásában, látványában figyelemfelkeltőbb legyen a közúti közlekedés számára is.

Ugyanakkor fontos, hogy az önkormányzatok és az iskolák kaphassanak egy általunk fejlesztett eszközcsomagot arra vonatkozóan, hogy hogyan lehet mérsékelt vagy kisebb pénzügyi erőforrásból placemaking alapúan, a gyerekek bevonásával biztonságosabb, jobb iskolai környezetet teremteni. Ehhez továbbra is szükséges az együttműködés a nagyobb szervezetekkel, például a BKK-val és Budapest Fővárossal, a kerületekkel. Hozzá kell tennem, hogy az itt létrejövő új tudást nem csak Magyarországon lehet majd alkalmazni, de az egész régióban, például már elindult az egyeztetés Pozsonnyal. A szlovák fővárosban ugyan kevésbé részvételi alapú a tervezés, de bekapcsolódhatunk akár olyan ideiglenes lezáró eszközök tervezésével, amelyek azon túl, hogy lassítják a forgalmat, funkcionalitással járulhatnak hozzá az élhetőbb város megteremtéséhez.

Göttler Anna