Tűnődések az egyidejűségről, avagy mikor hallgatnak a múzsák?

„Azt mondják, sőt én még az elemi iskolában is azt tanultam, hogy a történelem az élet tanítómestere. Ma azonban már inkább azt a tanulságot szűrném le, hogy amit az ember magáról tud, az szinte minden tekintetben bizonytalan. A történelmi tudása, a jövőképe is. Végeredményben tehát úgy tűnik, hogy szinte mindaz, amit magunkról tudunk, mozgásban van, vagyis nem stabil." Az idén nyolcvan éves Borvendég Béla írása.

1. A katedrálisok és III. Béla királyunk névtelen jegyzője

Pereg a film. A téma az európai kultúra nagy fejezete és ezen belül a katedrálisok kora. Jönnek végeláthatatlan sorban a gyönyörű felvételek. Reims, a párizsi Notre Dame, Köln, Strassburg,  Oxford, Wales, Westminster, Torun, Gdansk, stb. Nagy-totálok, pompás részletek, csodálatos színes üvegablakok, szobrok, faragványok, kegytárgyak. S közben halkan szól a fenséges muzsika. Bach, Händel, Buxtehude. A bökkenő csak az, hogy a néző valójában unisono gregoriánt kellene hallania és a látványt már csak a székesegyház égbetörő tényleges méretei miatt is ugyanazzal a rácsodálkozó elragadtatással kellene befogadnia, mint az adott kor embere tette egykor.

A ma művelt embere ugyan tiszteli és megbecsüli a régmúlt emlékeit még akkor is, ha azok már kiásott romok csupán, vagy csak jeles emberek lépteit őrzik. Netán még azt sem, csupán az ezt idéző legendákat. Amit azonban mindig azzal a szívvel és tudattal teszi, hogy ez már, ha igaz is, az egykor, nagyon rég volt, és ezt már nem is azért becsüli meg, mert érték, hanem azért, mert emlékezteti valamire, ami személyes önazonosságának része s ezért pótolhatatlan.

A múltunk tehát fix és már meg nem változhat. Vajon? Attól tartok, hogy ez alighanem tévedés. Az akkurátus történész az írott dokumentumokat, fennmaradt tárgyi emlékeket vallatja. Igaza van, hiszen a korabeli pergamenekről, rekonstruált tárgyakból a hozzáértő gyakran sok olyasmit is ki tud ókumlálni, ami bizonnyal létezett, ámde mára már sem poraiban, de még szájhagyományként is alig dereng fel a régmúlt homályában. E megsárgult iratokkal, repedezett kőtáblákkal csak az a baj, hogy az, aki készíttette őket, általában megkívánta, hogy azt lássa benne viszont, ami saját, esetleg párthívei, szövetségesei érdekeit, törekvéseit igazolja. Vagy az sem ritka, hogy a lejegyző saját érdemeit, jól értesültségét igyekezett megbízója szemében kidomborítani.

Lapozzunk bele Anonymus Gesta Hungarorum néven ismert forrásmunkájába, amit Pais Dezső fordított latinról magyarra. Szerzője feltehetően egyházi ember volt, és a „dicsőséges Béla, Magyarország királyának jegyzője", kinek nevét azonban máig homály fedi. A mű szerzője történetét a szittya földdel és Álmossal kezdi, de érdekes, hogy már ő is nemes emberhez illetlenként hivatkozik a „parasztok hamis meséire és a regösök csacsogó énekére". Az ő verziója szerint a magyar honfoglalás 806 táján történhetett, amikor a hét kun törzs vezére Árpád volt. A magyarok jól értettek mindenféle mesterséghez, és főembereik mérhetetlenül gazdagok voltak. Ami ugyanúgy akár igaz is lehetett, mint amint bizonyos a vérszerződés ténye, vagy a szeri gyűlés. Azt is biztosan tudjuk, hogy egyrészt a Kárpát-medence már jóval korábban is lakott terület volt, és azt is, hogy őseink már a honfoglalás előtt is birtokában voltak a mezőgazdasági kultúrának, a kézművességnek, sőt alkalmasint az aranyművességnek is. Tudjuk továbbá azt is, hogy már Szent István előtt voltak köztük - feltehetőleg pravoszláv - keresztény hitűek, és azt is, hogy a hét törzs a később érkezett jászokat, lemaradt kunokat és a hozzájuk csapódott, náluk még kisebb törzseket is beszámítva ténylegesen több volt, mint az említett hét. Vagyis a honfoglalás nem egyetlen teátrálisan hősi cselekmény volt, hanem egy hosszabb folyamat. Nem csoda hát, hogy a kitűnő László Gyula már kettős honfoglalásról beszél és ezzel a romantikus legendák homályos világába száműzi a magyar vezérek előtt fövegét levéve hajlongó Szvatopluk fejedelem alakját, hisz aligha hihető, hogy az akkor már éppen itt lakó népek önként és dalolva fogadták volna az érkező új hódítókat.

Ami azonban bizonyos, az az, hogy Szent István a magyar királyságot meghatározó politikai tényezővé tette kora nyugat-európai térképén, mint ahogyan az is, hogy a magyarság az időről időre rátörő vészek miatt sem tudta egymaga kitölteni a meghódított közép-európai térséget. Ez sokkal később azzal a következménnyel járt, hogy miután a honfoglalást követő évszázadokon át ide szivárgott, behívott, betelepült népek elérték az önazonosság ama kritikus szintjét, hogy nemzetnek érezhessék és tudhassák magukat, külső - általában osztrák - bátorítással fellázíthatók legyenek a magyar dominancia ellen. Így tehát az „oszd meg és uralkodj" elvet követve egyszerre sikerült a birodalmi - Habsburg - érdeket szilárdan biztosítani, ugyanakkor a mindenkori magyar politikai vezetést félrevezetve, két malomkő közé szorítva tartósan megosztani. Mégpedig olyan következetesen, hogy a jövevények magyarellenessége az elfoglalt területeken az immáron többségbe került népek körében államalkotó erővé lett - olyannyira, hogy mint tapasztaljuk, ma már az általuk nyugati támogatással a megcsonkított és kifosztott ország belpolitikájának szüntelen befolyásolására is törekedhet. Sajnos nem is eredmény nélkül, s nem csak itthon.

2. Amit magunkról tudunk, szinte minden bizonytalan

Azt mondják, sőt én még az elemi iskolában is azt tanultam, hogy a történelem az élet tanítómestere. Ma azonban már inkább azt a tanulságot szűrném le, hogy amit az ember magáról tud, az szinte minden tekintetben bizonytalan. A történelmi tudása, a jövőképe is. Végeredményben tehát úgy tűnik, szinte minden, amit magunkról tudunk, állandó mozgásban, vagyis nem stabil. A történelmi tudásunk, a jövőképünk is. Végeredményben az a múlt, még inkább az a jövő, és immár végképp azzá vált az eldologiasított jelen is.

Az ember nem a tényeket látja, hanem azt, amit lát? Így igaz! A mai világban valójában azt, amit megmutatnak neki. Ezzel pedig az emberiség tömegét tömeget gyakorlatilag megfosztják az önálló gondolkodásra való késztetéséről. A következmény? A történelem és a jövőkép hamisítása már a XX. században nagyüzemi méretekben és kormányzati parancsra történt. Mára a helyzet csak annyival lett rosszabb, hogy akkor még legalább valamilyen ideológiai mártást is szervíroztak hozzá, ma már azonban gyakorlatilag az embereknek ezt a kotyvalékot natúr formában kell lenyelniük, minthogy magán profitnak nincsen ideológiája, csak rátája. De az ideológia már akkor is népámítás volt, s a politikában gyakran ma sem egyéb. Hogy Hitler fasiszta lett volna? Ugyan kérem! Ő bizony szocialista volt, csak nemzeti. Sztálin kommunistának vallotta magát, de valójában a náci vezér csodálója volt, aki abban bízott, hogy ha ketten összefognak, maguk alá gyűrhetik az egész világot.

Így volt és még inkább így van ez ma már szerte a világban, de különösen abban az öreg - és mindegyre öregedő - Európában, amely úgy tűnik, hátat fordított azoknak spirituális és transzcendentális értékeknek, amelyek két évezreden át táplálták, és éltették. A tengeren túl a liberalizmus ez az értékrendet eleve megkérdőjelezte, hogy helyébe a gyakran agresszív önelégültség és beképzeltség ama tudatát ültesse, ami éppen napjainkban látszik visszavonhatatlanul becsődölni.     

Tény az, hogy az ember talán legfontosabb, legmeghatározóbb érzékszerve a látás. És éppen ezért igyekszik ezt kihasználni az a globális szörnyeteggé növekedett átverés, amely már felzabálta a Világhálót is. 1968-ban Párizsban az elégedetlen diákok lázadtak fel a fennálló rend és az egyetemi szigor ellen. Napjainkban viszont Angliában már olyan bűnözők és hozzájuk csapódott, balhét kedvelő, dagadó bukszájú ingyenélők gyújtogatnak és fosztogatnak, akik egymás akcióit mobiltelefon segítségével percre szervezik és „real time" dokumentálják. Szép új világ? Eddig tehát valahogyan ott is, itt csak eljutottak! S mintha hasonló mozgolódások kezdődtek volna Berlinben is.

3. A Basilica di San Lorenzo és Michelangelo

Firenze legnagyobb temploma a Filippo Brunelleschi által tervezett Duomo - teljes nevén Santa Maria del Fiore - felépülte után a Basilica di San Lorenzo lett, melynek kupolája szintén a Belváros szívében magasodik. Nem csoda, hogy Toscana mindenható fejedelmi klánja, a Medici család ezt a bazilikát választotta ki temetkezési helyéül és az sem, hogy a tervezéssel azt a Michelangelót bízta meg, aki város közelében született és ezért a mesterségét a város szülöttjétől, a híres Ghirlandaio-tól tanulta. Aligha meglepő, hogy a fiú rendkívüli tehetségének híre már messzi földre eljutott s talán ez volt az oka annak is, hogy mesteréről később is csak ritkán ejtett szót. Ámde hamarosan menekülnie kellett, mert olyan zavaros idők zúdultak a városra, mint a Savonarola vezette ultrafundamentalista lázadás, az egyes családi klánok véres összecsapása stb. Michelangelo tehát jobbnak látta, hogy a biztonságosabb Bolognába költözzék. Hanem itt sem maradt sokáig, mert a szintén Medici családból származó II. Gyula pápa Rómába hívta és grandiózus megbízások sokaságával halmozta el. Így az akkor már építés alatt álló Szent Péter Bazilika befejezésével - mivel Bramente meghalt, a tervezés folytatásával megbízott Antonio San Gallo tervével pedig nem volt megelégedve. A munkát 1504-ben tehát ő vette át, amit azonban ő sem tudott befejezni, mert 1564-ben elhunyt.

Gyula pápa azonban legsürgősebb feladatának saját síremlékének megterveztetését tekintette. Az eredeti elgondolása szerint az önálló síremlék központi alakja egy gigantikus méretű, saját magát ábrázoló bronzszobor lett volna, amelyet negyven, szintén a természetes nagyságnál jóval nagyobb márvány mellékalak vett volna körül. Ámbár Michelangelo mintegy negyven évét ölte bele ebbe a feladatba, a mű mégse készült el soha. Gyula pápa meghalt és az őt követő egyházfők szinte első dolga az volt, hogy a kész öntőformát szétveressék. A mellékalakokat azonban a mester már kifaragta és ezek részben a Szent Péter Bazilikában, illetve különféle gyűjteményekben csodálhatók meg.

Közben a Michelangelo egy időre visszatért Firenzébe, ahol a Palazzo di Signoria előtt 1501-ben hozzáfogott majd’ négy és fél méter magas Dávid szobra faragásához, amit három évvel később fejezett be. Titokban dolgozott, ám azt követően, hogy felállították, ennek híre futótűzként terjedt el és csodálatára szinte azonnal - messziről is - ide sereglettek a népek.

Michelangelo ugyan meggyőződéses republikánus volt, de ugyanakkor szoros kapcsolatot ápolt a Medici családdal is. A Basilica di San Lorenzo terveit eredetileg Filippo Brunnelschi készítette, de halála után tanítványa - Antonio Manetti, vagy talán Michalezzo - vette át azt a munkát, ami 1459-re - azaz a Mohácsi Vész után szűk negyedszázaddal - el is készült, de nem fejeződött be. X. Leó - az akkori és szintén a Medici családhoz tartozó egyházfő - őt bízta meg a terv befejezésével azzal a feltétellel, hogy a homlokzat carrarai fehér márványból kell készüljön. Ámde ez a pápa is hamarosan elhunyt, ami nem várt akadályt emelt a tervező elé. A bazilika ugyanis a Mediciek családi temploma is volt, ők finanszírozták az építkezést is, viszont Buonarroti hiába készített részlete építési tervet, sőt méretarányos fa modellt is, négy év alatt sem jutott egyről a kettőre. Persze az is meglehet, hogy a család eme kihaló ágának erre a méregdrága megoldásra már nem futotta a pénzéből.

Igaz, hogy közben Firenzére megint csak rátört a vész, a Medici családot kiutálták, Michelangelót megvádolták, de szerencsére később a Signoria megkegyelmezett neki, Rómát viszont kifosztották, Bologna pedig fellázadt, s talán az erőszakos Montaguek is abban az időben rontottak rá a Capuletekre stb.

BEJÁTSZÁS

Visszatérve azonban eme írás voltaképpeni sarokpántjához, a San Lorenzo-hoz: Michelangelo a meddő vita után a homlokzathoz már nem nyúlt, úgy hagyta ott a téglafalat, ahogy a távozó kőművesek is. Pucéron, nyersen, ahogyan ma is látható. Annál nagyobb igyekezettel fogott hozzá a belső átalakításához, és a Medici-sírbolt és a sekrestye szobrainak kifaragásához. Lázas alkotói vágytól hajszolva dolgozott a Nappal és az Éjszaka, a Hajnal és az Alkony szimbolikus megjelenítésén, valamint a Madonna szobrán, ami befejezetlensége ellenére is lélegzetelállító remekmű.

A teljes mű azonban befejezetlen maradt. A közelmúltban azonban egy helyi civil társaság arra az elhatározásra jutott, hogy miután az eredeti tervek fennmaradtak, sőt egy méretarányos fa modell is, a művet be kell fejezni. A polgármester az ügy mellé állt és azonnal kitört a vita, mivel a pénz persze most is hiányzik. Az ügy politikai háttere persze olaszosan áttekinthetetlen, hiszen a befejezésre eddig is bőven lett volna lehetőség. Hogy erre miért kellett addig várni, amíg az olasz gazdaság rogyadozni kezd? Ötleteim vannak, de ez legyen a taljánok gondja. E sorok íróját inkább az foglalkoztatja, hogy mit szólna a tervhez Michelangelo? Hiszen az ő világa örökre leáldozott. Vajon nem őrzi-e hívebben a mű megrendítő erejét a puritán külső és a pompázatos belső világ kontrasztja? A terv megvalósítása e sorok írójában feltehetőleg ugyanazt a viszolygást szabadítaná fel, mint például Stokovsky Bach-átiratai. Hogy ez ízlés dolga? Sajnálom.

Visszatérve a korabeli Itáliára és a Mediciekhez, ismét csak a szintén ebből a családból származó Sándor pápa Michelangelót Rómába rendelte, hogy fesse ki a Capella Sistinát, faragja meg Mózes és a rabszolga szobrát, s nem utolsó sorban tervezze át és fejezze be az akkor már építés alatt álló Szent Péter bazilikát. De mind emellett egyéb fontos építészeti feladatokkal is elhalmozta.

A kápolna és a mellette lévő könyvtár freskóinak elkészítése nagyon igénybe vette erejét, ráadásul hosszú éveken át fizikailag igen nyomorúságos körülmények között és magányosan kellett dolgoznia. Bár nagyon szeretett volna ismét visszatérni a szeretett Firenzébe, ebben már megakadályozta a halál. Nyolcvanegy éves volt.

4. A tömegnek ne legyen ideje

Könnyen meglehet, hogy mást nem, de e sorok íróját ez a szűkszavú, morcos Buonarroti arra a Beethovenre emlékezteti, aki bár fiatalon elvesztette a hallását, mindent, sőt még annál is többet tudott, és törekedett is közölni a muzsikáról. És nem utolsó sorban életről, halálról és az emberen túli öröm mibenlétéről. A hangszerek, az interpretáció technikai nehézségei ezért nem igazán érdekelték. Jól tudom, hogy ez a párhuzamba állítás alkalmasint olyan időcsúsztatás, amelyre minden valamit magára adó ítésznek fel kellene szisszennie. Mert az igaz ugyan, hogy az emberkerülő szobrász, építész, freskófestő, és költő is egyedülálló zseni volt, de - szemben a klasszikusként kezelt muzsikussal - őt már a barokk, illetve a manierizmus óriásai közé sorolják.

Michelangelo igazi médiuma a carrarai márvány volt. Felkapaszkodott a bányába, lerepesztetett magának egy akkora szikladarabot, melybe belefért a lelki szemeivel már régen belelátott mű, s ezt leszállíttatta a műtermébe. Ott azután nekilátott a faragásnak, amit végtelen türelemmel, nagy titokban, néha éveken át folytatott- egészen addig, amíg a művet tökéletesnek nem ítélte. Addig, amíg a Pieta mások által már elkoptatott sztereotípiájának kétségbe esett, de Isten akaratába beletörődő fiatal Mária szemébe a néző bele nem érezte az eldörzsölt könnyűket, és az ernyedten lecsüngő balkéz bőre alatt nem látta meg a felsejlő lüktető erek hálózatát.

Beethoven is keservesen, gyakran szinte magán kívül, a készülő művet újra és újra átírva dolgozott, hiszen amit alkotott - viszonylag fiatalon elvesztvén hallását -, csak belső fülével volt képes érzékelni. Ráadásul ezért is kozmikus magány vette körül. Szerintem mégis az a közös bennük, hogy mindketten azok voltak, akiknek lenniük rendeltetett, ami már kívül esik az idő dimenzióján.

No és a korabeli közönség? Fogas kérdés, hiszen bizonyos, hogy ezeket a megrendítő élményeket csak az képes befogadni és átélni, aki nem csak hall, vagy néz, hanem meglát, meghall, felismer valamit, ami már kívül esik fizikai világunkon. Hogy ez az átszellemülés megtörténjék, ehhez  időre van szükség. Arra, hogy befogadó akár többször, és nyitott szívvel legyen képes elmerülni a csoda befogadásának élményében. Hogy a mai digitális fényképezőgép, vagy okostelefon gombját nyomogató és a keresőre tapadt szemű turista nem ilyen, és nem ilyen az sem, aki azért vásárol helyben képeslapot, hogy hazatérve azzal büszkélkedhessék, hogy itt is járt. Az sem, aki kezét, lábát töri, hogy letölthessen valamilyen fülsüketítően csörömpölős, óbégatós albumot, nem örül a kultúrának, nem oldódik fel benne, nem gazdagodik belőle? Bizony nem. Ő az a pótolhatatlan kincset eltékozló fogyasztói tömegtársadalomba simuló statisztikai adat, aki csak olyképpen tudja kifejezni másságát, hogy bármilyen áron extrémkedve utánozza a másik utánzót. Mert ettől eltekintve ugyanúgy és ugyanazt a Hamburgert, vagy Colát fogyasztja, netán ugyanazzal a kábítószerrel mérgezi magát. Ámde még hangsúlyozott extremitása is csak silány majomkodás.

Na bumm, és akkor mi van, kérdé nem rég egy hírhedett politikusunk? De e sorok írója ehelyütt mégis minden cinizmus nélkül teszi fel ugyanezt a kérdést, Tényleg, mi van? Hát csak az van, hogy e sorok írója szerint igen nagy, s talán halálos kórságban szenvedünk. Nem csak mi, de már szinte az egész világ.

Egyáltalán ki lehet-e még belőle gyógyulni? Nem tudom, de az bizonyos, hogy életmentő sürgősséggel el kell készíteni azt a diagnózist, amit rohamtempóban kell kövessen a részletes és mintegy személyre szóló terápia kidolgozása. Mert az ugyan igen valószínű, hogy az elsődleges ok az a gátlástalan nyereségvágy, feneketlen zsebű spekuláció, amely ma a szemfényvesztő virtualitás mögé rejtőzve szüntelen fosztogatja szerte a világban az adófizetőket, az egyéneket, a közösségeket egyaránt. Ellene - ha ez még egyáltalán lehetséges - csak a hosszú távra tekintő türelmes, a konkrét betegre szabott átfogó, testi, lelki és szellemi kezeléssel lehet eredményesen védekezni. Mert ami X országban ideiglenesen még éppen elmegy, Y országban hatástalan, sőt végzetes következményekkel járhat..

A közelmúltban a TV-ben egy ismert filozófus azt fejtegette, hogy a világ alapvető gondja az bizalmatlanság, amelynek forrása a szabadság hiánya. Szerinte végső soron mindig ez a vágy mozgatta előre az emberiséget. E nélkül nincsen fejlődés, nincsen haladás. Magyarországra sajnos mindig az volt a jellemző, hogy ezt nem ismerte fel, és ezért semmit nem fejezett be. Nem fejezte be 1848-at, a Károlyi-forradalmat. Hiába figyelmeztetett erre a mulasztásra Lukács György és - az emigráció komfortos biztonságából hazakiabáló - Jászi Oszkár is. Nem fejezte be továbbá a Horthy-rendszert és az azt követő koalíciós korszakot sem. Nem fejezte be 1956-ot és a rendszer megváltoztatását - máig sem.

KIJÁTSZÁS

Őszintén bevallom, hogy kissé elzsibbasztott ez a géppuskaropogásra emlékeztető majd’ egy órás szóáradat és ezért átkapcsoltam a másik csatornára. S mert mint nem először mondom, az élet a legnagyobb dramaturg, mit látok a képernyőn? Angliát. Londont és több nagyvárost. Ahol a csőcselék éppen fosztogat, gyújtogat, tör-zúz, szabadon rabol. Nem érdekli, hogy a károsult fehér ember-e vagy színes bőrű. A hosszabb ideje kinn élő magyar kommentátor szerint a garázdák egy része körözött bűnöző, más része egyszerűen a balhét kedvelő, unatkozó fiatal, és nem is kevés vastag bukszájú mama, vagy papa kedvence. Amikor annak idején egy évig Londonban dolgoztam, itthon még kommunizmus volt. Nem csoda, hogy szinte elszédített a szabadság és törvény előtti egyenlőség az az üdítően pezsgő közege, melyben kedvemre lubickolhattam....

Kérdem tehát: ők miről késtek le? Hová lett a szabadság, a hagyományos brit tolerancia, a multikulturalitás mítosza? Őszintén remélem, hogy nekünk még van jó pár évtizedünk addig, míg a filozófus tanácsát követve spontán eljutunk a szabadság eme fenséges csúcsára. És reménykedem abban is, hogy én, de még unokáim sem érik meg ezt. Mert koromhoz illő konzervatívként és mezei építészként is az a véleményem, hogy mielőtt felkapaszkodnánk az említett filozófus által óhajtott csúcsok közelébe, azt kellene eldöntsük, hogy aztán ott fenn mi a fenét kezdjünk? Mert vessenek rám követ, sem az angol, sem a német, sem pedig a görög példát nem találom elég vonzónak.  

De van még egy utolsó kérdésem. Visszapillantva Michelangelo korára, vajon miért állítják még sokan ma is, hogy inter arma silent musae (Háborúban hallgatnak a Múzsák)? És általában: egyáltalán szüksége volt-e akár Beethovennek, akár Michelangelónak eme ihlető hölgyek csókjaira? ’Jut eszembe! Minthogy manapság nyilván az ihletet sem adják ingyen, vajon e tündéri lények kinél bankolnak?

Borvendég Béla   

2011. 12. 20.