Vakítás – a Zsolnay szobor környezetének rendezése

A Zsolnay szobor felújítása és környezetének rendezése kis léptékének ellenére az elmúlt év állandó vezető beruházási híreként ülepedett meg a pécsi közösségi emlékezetben. A feladat léptéke és időtartama alapján megállapíthatjuk, hogy Luca székének pécsi alternatívájával van dolgunk. Úgy tűnik, Pécsett nincs az a léptékű beruházás, amely ne volna kiszolgáltatva sorscsapásoknak és dilettánsoknak. Patartics Zorán írása

A Zsolnay szobor felújítása és környezetének rendezése kis léptékének ellenére az elmúlt év állandó vezető beruházási híreként ülepedett meg a pécsi közösségi emlékezetben. Az ok a felújítást megelőző időszak méltatlansága, majd pedig a megvalósítás komédiába illő menete. A feladat léptéke és időtartama alapján megállapíthatjuk, hogy Luca székének pécsi alternatívájával van dolgunk.¹ Ez a kis malőr azért is említésre méltó, mert úgy tűnik, Pécsett nincs az a léptékű beruházás, amely ne volna kiszolgáltatva sorscsapásoknak és dilettánsoknak. Az Expo Center fordulatokban és dilettantizmusban gazdag építéstörténetének tanulságai ezek szerint nem hasznosultak. Felmerül a kérdés, hogy a Zsolnay szobor tanulságai vajon hasznosulhatnak-e, s ennek fényében mire számíthatunk az EKF kulcsprojektek megvalósítása során. Bizakodásra aligha lehet okunk. A sorozatos kudarc oka a hozzá nem értés és a hazai építésjogi környezet, mely különösen a közpénzek felhasználása során ellehetetleníti és bünteti a minőséget, és amely így éppen a közpénzek rossz felhasználásának garanciája. A jelen írás azonban nem vállalkozhat a háttér vizsgálatára, célja csak az eredmény kritikai elemzése lehet.

A szoboregyüttes
A környezeti hatások – főként a környezet forgalmi terhelése, a szennyezett esőzések –, az eltelt idő és a vandálok „hőstettei" nyomán már vagy három éve elkerülhetetlenné vált a szoboregyüttes felújítása. Hosszú időn keresztül azonban csak egy ideiglenes deszka védőépítmény alá rejtették a szégyellni való állapotot. Ez a „műértő" gesztus borzolta a pécsi kedélyeket, és a deszkatáblák a polgári vélemény nyilvánítás leghatékonyabb pécsi felületeivé váltak, amelyen a város vezetésére irányuló igen tömör kritikák tűntek fel. Az emlékmű végül egy esztendeje részben városi költségvetésből, részben civil adakozásból újult meg. A megújítás az alapozás megerősítéséből, egyes kő- és kerámiaelemek cseréjéből, és a felületek megtisztításából állt. Amennyire ezt a külső szem megítélheti, a felújítás megfelelő, feledteti a megelőző évek méltatlanságait. A látványosabb beavatkozás azonban nem az emlékművön magán, hanem környezeti kontextusaiban történt.

A körkérdés
Az emlékmű a felújítását megelőzően egy nálánál lényegesen nagyobb, háromszög alakú, az utakat elosztó, füves forgalmi szigetben, voltaképpen egy szőnyegen állt. Korábban – egy az 1910-es években készült fotó tanúsága alapján – azonban körbeburkoltan, körforgalmat szervező volt szerepe és pozíciója is. E tekintetben tehát a mai helyzetnek van előzménye. Igaz, az akkori forgalmi intenzitás nem tekinthető hasonlatosnak a mai körforgaloméhoz – korabeli fotón a talapzat lépcsőin és mellette gyerekek állnak –, ezért a két helyzet lényegében mégis más. A nagyobb különbözőség véleményem szerint a mai és a korábban volt bármely állapot között feszül.

A mai állapot önmagában is ellentmondásos. Az emlékmű a körforgalom fókuszába állítva és egyben gyűrűjébe fogva felértékelődik, jelentősége felerősödik. Némi túlzással élve ez olyan nagy hírű példákat, városépítészeti ikonokat idéz meg, mint amilyen a Diadalív Párizsban, mely ugyancsak egy körforgalom fókuszában áll. Az emlékműnek és a forgalomnak ez a kapcsolatba hozása határozott és erős gesztus. Ugyanakkor a forgalmi gyűrűbe ily szorosan zárt szobor a környezetétől elszigetelődik. Ez egyik korábbi időszakban sem volt így. Bár a talapzat lépcsői funkcionális megfontolásokkal aligha indokolhatók, mégis részei a szobornak, és azt hitetik el velünk, hogy a talapzatra állni, a szobrokat szemlélni nem tabu, hanem az érdeklődés és a jó értelemben vett birtokbavétel velejárói. A jelen megoldás ezt számolta fel: az elszigetelt, veszélyes helyzetben nincs már értelme és módja a megközelítésnek. Ez egyfelől elidegenítő, másfelől viszont egyfajta védelmet nyújt a túl könnyű rongálás ellen.

A sajtóban sok kritika érte a körforgalom szűkösségét, a buszok irreális manőverekbe kényszerítését. A sugár ésszerűnek valóban nem tekinthető, a buszok és utasaik kapaszkodnak, de a körforgalom azért csikorogva működik. Az elgondolkodtató, hogy miközben a szoboregyüttes korábbi állagromlásának legfőbb oka a süllyedés volt, és azt a korábbi forgalom keltette rezgés idézte elő, most a forgalom minden korábbi állapotnál nagyobb terhelést jelent a szerkezetre, hiszen olyan közel került ahhoz, ami már nem is fokozható.

Az is rémisztő, hogy a szoboregyüttes körül gyakorlatilag nincs sem olyan biztonsági perem, sem védősáv, amely a járművek esetleges rossz manővereivel szemben érdemi védelmet nyújtana. A körforgalmakban igen gyakori peremre futás így az emlékmű sérülését okozhatja. A perem hiánya, illetve a túl szorosra zárt gyűrű a megvilágítás számára sem biztosít elegendő távolságot. A világítás azonban önmagában is megér egy kis elemzést (lásd később!).

Körítés
Az első benyomás: betontenger! Megdöbbentő, hogy az átépítés eredményeképpen a korábbi zöld felület helyett milyen mértékű beton szigetek jöttek létre. Megkerülhetetlen a kérdés: miért? Miért nem lehetnek ezek kertészeti felületek? Csak találgatni tudok. Talán, mert a mentő, rendőr, tűzoltó számára egyébként áthatolhatatlan körforgalmon ezeken átvágva lehet mégis túljutni? Lehetséges, de azért kétséges is. Azonban az valószínű, hogy ebből még ez a burkolt mérték aligha következik.

3/9

4/9

A második benyomásom: az út mindenek felett! Az eredményből az olvasható ki, hogy itt kizárólag az úttervezők határozhatták meg a koncepciót, a környezet tervezése pedig nem lehetett több a feldíszítésnél. A lényeg így szokott elveszni. A környezet alakításának látható elemei a terület széleire szorultak, mellékesek, a tér (teresedés) minőségére nincsenek érdemi hatással. Inkább valamilyen érdekes, ugyanakkor furcsa felvezető szerepük érzékelhető a körforgalom megközelítése során. (Pécsi viszonylatban meg kell viszont említeni, hogy gondoltak a környezetalakításra!) A zöldfelületek és a velük társított utcabútorok úgy jelennek meg, mint szatellitek, a tervezési terület határain. Fura érzés: a szoborcsoportot úgy lehet megszemlélni, mint egy állatot az állatkertben. A körforgalom a ketrec, vagy a vizes árok, körülkerülve azonban kilátó és leülő pontokat építettek, hogy onnan biztonságból szemlélhessük a látnivalót. Ha azonban a másik oldalára is kíváncsiak volnánk, akkor új kilátó pontra kell átküzdenünk magunk. Költői a kérdés, hogy ezen pontokból és ilyen távolságból a mű érdemben megtekinthető-e.

Ezek a peremen kialakított „oázisok" más szempontból is jelenség értékűek. Az (észak-nyugati sarokban) első kő pad-test megjelenésekor elérzékenyültem. Megszületett végre Pécsett az első jele a korszerű utcabútor értelmezésnek! Szépen formált, anyagból való test, értelmesen, jó arányérzékkel formálva, mely szakít a pad alakkal, és inkább magára vállalja, hogy a formáját a használatból, a környezet összefüggéseiből és anyagából eredezteti. A munka előre haladtával azonban erényei háttérbe szorultak. Olvashatóvá vált ugyanis az egészhez való viszony, és ebben álságot érzek. Miféle oázisok ezek? Csak arra tudok gondolni, hogy az emlékmű szemlélésére tervezték őket, hiszen egy forgalmi csomópontban – amely más adottság híján semmiképpen sem tekinthető városi térnek – leülni és megpihenni ugyan ki vágyna? Ha viszont a szobrok nézegetésére valók, akkor miért ilyen távolságban és ilyen pozícióban?

A korszerű formálás ettől persze még szép. Tekintettel azonban arra, hogy a funkcióját a fentiek miatt nem fogja betölteni, a kő anyag vélhetően a gördeszkásokat ösztönzi majd jobban, mint a leülni vágyókat. Nagyon tartok attól, hogy a kortárs köztéri tervezés (formai értelemben) első helyi megjelenésének várható sikertelensége magát a korszerűséget járatja le. Pedig erősödése nagyon fontos volna, a gyengítése pedig komoly veszély. Sajnos a kortárs építészeti szemléletek előre törési kísérletei sok hasonló eredménnyel fognak még szolgálni az elkövetkező években Pécsett, illetve az egész országban. A tervek világa mára tele lett erős formálású produkciókkal, melyek nehézségeivel a közönség csak később szembesül majd. Az építészek a szakmai médiában felerősített trendek bűvöletébe esve tervezőként is, de főleg a zsűrik tagjaiként olyan létesítmények létrejöttében vesznek részt, amelyek megkérdőjelezhetik majd a szakma hitelét. Hosszú távon ez drámai következményekkel járhat. A Zsolnay szobor esetében ennek veszélye ugyan kicsi, de tudni mégis fontos. Már csak azért is, mert az elkövetkező EKF köztér fejlesztési projektek vélhetően tele lesznek hasonló kísértésekkel, és akkor fontos volna majd különbséget tenni a látszat és a valós megoldások között. Különbségtételre alkalmas szakember egyébként ma a pécsi apparátusban nincs.

A zöldfelületek zárványszerű elemek. Dekoratív felületek, a padokkal, flaszterlépcsőkkel szerves egységet alkotó keretszegélybe zárva. Van bájuk, jelentősek, a tervezettség egyértelmű jelei. Kár, hogy a járdaszegélyhez közeli helyeken a keretesség koncepciójának alárendelve banálissá válnak a járdaszegélyek és a zöld mezők keretei közé szorult burkolt sávok. Ezeken a helyeken tobzódnak az anyagok, és gyakran a formák is – indokolatlan flaszterlépcsők, esetleges szegélymódosulások gyengítik a gesztust. Ez is a tervi világ csapdája, a valóság másként működik. A déli oldali – emléktáblával kombinált – leülő sziget már formailag sem illeszkedik azon a szinten, mint az említett észak–nyugati egység. Hangulatában patetikus: ez volna a koszorúzás, a megemlékezés helye? A helyzet szinte elviselhetetlen, morbid. A szobor megközelíthetetlen, távol marad tehát tőle minden személyes, emberi gesztus, de mintha ilyen gesztusokat gyakorolni akarnánk – az út túloldaláról. Olyan, mint valamilyen tengerbe épített síremlék, melyhez járulni csak a tenger fölé magasodó sziklaszirtre lehet.

A szellemi mélypont a keleti oldali betonpikkelyes képződmény, amely a járdát választja el az úttól, és kezelni próbálja a szintkülönbség problematikáját is. Az anyagok tobzódnak, komoly esztétikai kérdések merülnek fel. A majdnem fekete klinker flaszter téglából redőzött rézsűs felület egyszerűen tévedés, a kőből épített ülőfal, vagy tán mellvéd (?) formaképzése is lényegesen bizonytalanabb a pad elemekénél. A környezetrendezésnek ez az a pontja, ahol a terv szétesik, és erős a gyanúm, hogy a tervektől valamelyest eltérő megvalósulással is lehet dolgunk. Ez utóbbiban tervezőként bőven van tapasztalatom – nehezen tudom elképzelni, hogy ezt pontosan így tervezte volna meg bárki is. (Bár, ez nagyban függ a tervező személyétől. Korábbi kutakodásaim során arra jutottam, hogy Pécsett egy köztér tervezője nem ad ki ilyen információkat, illetve azt nem vállalja fel, tartva annak következményeitől. Így bizonyos kritikák esetében nem tartom fontosnak a tervező személyét, miképpen a többi résztvevőét sem, csupán az eredményt. Ekkor ugyanis abban bízom, hogy az olvasó is az eredményről kíván véleményt alkotni, és nem a személyekről. Emiatt egyébként meg sem kíséreltem kinyomozni sem a tervezők, sem a kivitelező kilétét.)

A fénykör

A város ikonszerű és értékű épületeinek, tereinek, köztéri műtárgyainak éjszakai megvilágítása nagyban emeli az épített környezet minőségét. Hatásos eszköz, és mint ilyen, különösen érzékeny a tévedésekre. A jó világítás a nézőkben általában nem tudatosul, az észlelés a megvilágított tárgyra összpontosul. Egyes – a hatásra törekvő – megvilágítások esetében azonban a megvilágított tárgy magából kivetkőzve jelenhet meg, mintegy a nappali viszonyok inverzeként. Ilyen tipikus példa a ma terjedő, az útburkolatba süllyesztett világítás, amely alulról világítja meg a homlokzatot. Bár én ezzel is kritikus vagyok, különösen történelmi épületek esetén, és akkor, ha mindez a gyalogos elvakításával is együtt jár (lásd Esze Tamás utca, a Barbakán kert mellett), mégis drámai különbséget érzek az épületek és a műtárgyak ilyetén megvilágítása között. Egy szobor alulról történő megvilágítása horror filmbeli szituációt teremt, a szobor eredeti érzékelésének csúf karikatúráját állítva elő. A Zsolnay szobor ennek egy tipikus példája.

Mindez egyenesen következik abból, hogy a tervezők a szűkre szabott körforgalomban a szoboregyüttes „talapzatából" való világítási módot választottak. Az ipar ma már professzionálisan kiszolgálja az ilyen tervezői igényeket, így szerencsétlenségünkre ez megvalósítható is volt. A döntés ellentmondásosságát az is mutatja, hogy az útfelületbe (perembe) süllyesztett lámpákkal nem csupán a szobrokat világítják meg, de magát a szobor posztamens oldalát is. Ettől valójában nem oda irányul a világítás, ahová arra ok volna, hanem nagy része magát a posztamenst emeli ki, s ezáltal az emlékmű végképp forgalmi objektummá lényegül – a hangsúly a gyűrű, a körforgalom lesz a szoboregyüttes helyett.

Felmerül a kérdés, hogy miképpen kellett, vagy lehetett volna a szobrot világítani. Érdemes kimondani, hogy a korábbi, és létező állapot – a magas kandeláberekkel a teljes csomópont szinte egyenletes megvilágítása – a jelenleginél jobb volt. Ez eleve megkérdőjelezi a kiemelő világítás létjogosultságát, különösen a már leírt megközelíthetetlen szituáció miatt is. Ha azonban a megvilágításban hinni tudunk, nos akkor a magasan elhelyezett, nagyobb távolságból a szoborra irányított verzió alkalmasabb lett volna, s ez egyébként kombinálható volna az általános utcai világítással, de kerülhetne részben akár a környező házak tetejére is. Mindezek helyett szegény Zsolnay sorstársunk lett, ha kortársunk nem is: a vakításból kijutott neki is.

Ami tetszett

• A szoborcsoport tisztes helyreállítása.
• Az emlékmű által a körforgalom felülemelkedik a szokásos körforgalmak világán, rangos közlekedési csomópont lett.
• A környezetre is kiterjedő átépítés.
• A kortárs környezetalakítási trendek megjelenése.
• Kő anyaghasználata a környezeti elemeken.
• Előnevelt növények kiültetése.

Ami nem tetszett

• Az útfelületek alakításának ésszerűtlen dominanciája.
• Az oktalan mértékű burkolás, a zöldfelületek hiánya.
• Az emlékmű elszigetelése a környezetétől.
• A környezetalakítás következetlen funkcionális összefüggései.
• A környezetalakítás elemeinek helyenként öntörvényű, az összefüggéseitől elszakított formai megoldásai.
• Az anyagok helyenkénti tobzódása.
• A járdafelületek felesleges tagolásai.
• Az éjszakai világítás totális tévedései.

Patartics Zorán
Nyomtatásban megjelent az Echo 2008/3., októberi számában.

¹ A szoboregyüttes környezetének elkészítése hozzávetőleg egy évig tartott.