Wang Shu kínai építész nyerte el a 2012-es Pritzker-díjat

2012. február 27-én jelentette be Thomas J. Pritzker, az elismerést szponzoráló The Hyatt Foundation elnöke Los Angelesben, hogy Wang Shu kapja idén a  Pritzker-díjat. A 48 éves építész Ieoh Ming Pei után a második kínai, aki a megtiszteltetésben részesül, ám ő az első, aki nem csupán Kínában született, hanem ott is él és dolgozik.

Wang Shu, a Kínai Népköztársaság építésze nyerte el a 2012-es Pritzker-díjat

2012. február 27-én jelentette be Thomas J. Pritzker, az elismerést szponzoráló The Hyatt Foundation elnöke Los Angelesben, hogy Wang Shu, a 48 éves kínai építész kapja idén a Pritzker-díjat. A legmagasabb szakmai elismerésnek, építészeti Nobel-díjnak nevezett címet és jutalmat május 25-én adják majd át Pekingben.

 

 

A zsűri tagjai:

Lord Palumbo (elnök), Alejandro Aravena, Stephen Breyer, Yung Ho Chang, Zaha Hadid, Glenn Murcutt, Juhani Pallasmaa, Karen Stein, Martha Thorne

A zsűri döntésének indoklásában Pritzker kihangsúlyozta, hogy „A tény, hogy Kínában élő és dolgozó építészt választott a bizottság, jelentős lépésnek tekinthető Kína az építészeti elképzelések, ötletek kidolgozásában játszott szerepének elismerésében. Ezenkívül az eljövendő évtizedekben Kína urbanizációs sikerei nem csak az országnak, de az egész világnak fontossá válnak majd. A városiasodás folyamatának, mint ahogyan bárhol máshol a világon, harmóniába kell kerülnie a helyi igényekkel és kultúrával."

Miután megtudta, hogy ő az idei díjazott, Wang Shu így reagált: „Nagyon nagy meglepetés ez számomra. Rendkívüli megtiszteltetésnek érzem, hogy én nyertem el a Pritzker-díjat. Hirtelen rádöbbentem, hogy egész sok mindent csináltam az elmúlt évtizedben. Ez jól bizonyítja, hogy a komoly, kemény munka és az állhatatosság elnyeri jutalmát."

Wang Shu életrajza

Wang Shu 1963-ban Urumqiban, Kína legnyugatabbra eső Xinjiang tartományában született. 1985-ben diplomázott, és 1988-ban vehette át a mester fokozatot a Nan Nanjing Műszaki Egyetemen. A következő tíz évben szinte végig szakmunkásként dolgozott, hogy a valódi építésről szerezzen tapasztalatokat – a tervezés felelőssége nélkül.

1997-ben Wang Shu és felesége, Lu Wenyu megalapították építészirodájukat Hangzhou-ban, melynek az „Amateur Architecture Studio" nevet adták. Így magyarázza Shu az elnevezést:  „Számomra a művész vagy a kézműves amatőrnek vagy valami hasonlónak számít". A szóhoz kapcsolódó értelmezése nagyon hasonlít a szótár definíciójához:  „amatőr az a személy, aki inkább élvezetből, mintsem anyagi előnyökért vagy professzionális okok miatt merül el egy tanulmányban, sportban vagy egyéb tevékenységben". Wang Shu felfogásában a szó  „élvezet" jól helyettesíthető a  „munka szereteté"-vel.

Wang Shu több évet dolgozott építkezések helyszínein, hogy elsajátítsa a hagyományos tudást. Most az iroda ezt a tudást, a hétköznapi technológiákat is alkalmazza, illetve a tradicionális anyagokat ülteti be a kortárs projektekbe. A hagyományos felfogás, gyakorlati tudáson alapuló építkezés és intenzív kutatómunka egyedülálló kombinációja határozza meg a cég építészeti munkáinak alapját.

 

 

Shu irodája kritikusan kezeli az építész szakma szerepét a nagy urbánus szövetek lerombolásában. A 2006-os Velencei Építészeti Biennálén az Amateur Architecture Studio elítélő véleményét a folyamatban lévő bontásokkal kapcsolatban a  „Tiled Garden" című, 66 000 darab, bontásokból származó cserépből álló installációjával fejezte ki.

Sok kortársától eltérően Shu nem Nyugatra tekint inspiráció gyanánt, éppen ellenkezőleg: munkái mindig a kínai történelemben és kultúrában gyökereznek. Sokszor említette előadásokon és interjúkban, hogy: „Számomra az építészet spontán, már csak abból az egyszerű okból kifolyólag is, hogy az építészet a mindennapi élet része. Ha azt mondom, 'házat’ építek, valami olyan dologra gondolok, ami közelebb van a hétköznapi élethez. Mikor irodámat ' Amateur Architecture’ névre kereszteltem, munkám spontán módon, a gyakorlatban nyert megközelítéseire akartam fektetni a hangsúlyt, szembe akartam helyezkedni a 'hivatalos és monumentális’ építészettel."

 

 

Wang Shu a Hangzhou Kínai Művészeti Egyetem professzora és igazgatója. 2011-ben ő lett az első kínai „Kenzo Tange vendégprofesszor" a cambridge-i Harvard Graduate School of Design katedráján.

Számtalan egyéni és csoportos, kisebb vagy nagy nemzetközi kiállításon vett már részt, többek között:

• 2010-es Velencei Építészeti Biennálé, ahol különdíjat kapott a „Decay of a Dome" elnevezésű installációjáért, a projekt könnyű, mobilis és rendkívül egyszerű szerkezetét gyorsan fel lehet állítani, vagy újra semmivé bontani szét.
• 2009, „Architecture as a Resistance" egyéni kiállítás a brüsszeli BOZAR Képzőművészeti Központban;
• 2007, Shenzhen & Hong Kong Bi-City Urbanista/Építészeti Biennálé
• 2003, <em>“Alors, La Chine?"</em> kiállítás a Pompidou Központban, Párizsban;
• 2002, Sanghaj Biennálé a Sanghaji Művészeti Múzeumban;
• 2001, „TU MU-Young Architecture of China" kiállítás az AEDES Galériában, Berlinben;
• 1999, Fiatal Kínai Építészek Gyakorlati Munkáinak Kiállítása, UIA-kongresszus, Peking.

Díjak:

• 2011, Építészet Aranyérme (grande médaille d’or), l'Académie d'Architecture, Franciaország
• 2010, Schelling Építészeti Díj
• A „Vertical Courtyard Apartment" Hangzhou-ban épült lakóházat 2008-ban jelölték a német székhelyű Nemzetközi Magasház Díjra (International Highrise Award)
• 2005, a Ningbóban megépült „Five Scattered Houses" elismerésben részesült az Ázsiai Holcim Awards a Fenntartható Építésért díján
• 2003, a Wenzheng Könyvtár elnyerte a Kínai Építőművészeti Díjat.

Wang Shu, illetve az Amateur Architecture Studio ismert megépült munkái:

• Wenzheng Főiskola Könyvtára, Suzhou University, Kína (2000)
• Ningbo Kortárs Művészeti Múzeum, Ningbo, Kína (2005)
• Five Scattered Houses, Ningbo, Kína (2005);
• Xiangshan Campus, Kínai Művészeti Egyetem (I. ütem), Hangzhou, Kína (2004);
• Xiangshan Campus, Kínai Művészeti Egyetem (II. ütem), Hangzhou, Kína (2007);
• Kerámia-ház, Jinhua, Kína (2006);
• Függőleges udvaros ház („Vertical Courtyard Apartments"), Hangzhou, Kína (2007);
• Ningbo Történeti Múzeum, Ningbo, Kína (2008);
• Adéli Song dinasztia birodalmi útjának kiállítócsarnoka, Hangzhou, Kína (2009).

A Pritzker-díj

Az 1979-ben Jay A. Pritzker és felesége, Cindy által alapított Pritzker Építészeti Díj célja, hogy minden évben kitüntessen egy-egy élő építészt, akinek megépült munkái jól demonstrálják a tehetséget, előremutató látásmódot és elkötelezettséget. Az elismerés 100 000 dollárral és egy bronz plakettel jár.

 

 

A Pritzker-család a díjazás tárgyául azért választotta az építészet területét, mert világszerte felépített Hyatt Hotels szállodaláncuk révén erősen kötődnek a szakmához, illetve mert az építészet olyan kreatív tevékenység, mely nem szerepel a Nobel-díj listáján. Az elismerés odaítélésének folyamata is hasonlít a Nobel-díjéra, a végső döntés a nemzetközi zsűri kezében van, a tanácskozás és szavazás titkosan zajlik. Minden évben több száz jelölés érkezik a világ minden tájáról, melyeket a zsűri tagjainak mérlegelnie kell.

Korábbi díjazottak:

Philip Johnson kapta az első Pritzker-díjat 1979-ben. Őt követte Luis Barragán (Mexikó), 1980; James Stirling (Egyesült Királyság), 1981; Kevin Roche, 1982; Ieoh Ming Pei, 1983; Richard Meier, 1984; Hans Hollein (Ausztria), 1985; Gottfried Böhm (Németország), 1986; Kenzo Tange első japán építészként nyerte el a díjat 1987-ben; később Fumihiko Maki 1993-ban és  Tadao Ando harmadikként 1995-ben. Robert Venturi 1991-ben vehette át az elismerést, utána  Alvaro Siza, 1992. Christian de Portzamparc (Franciaország), 1994; Gordon Bunshaft (Egyesült Államok) és Oscar Niemeyer (Brazília), 1988; Frank Gehry (Egyesült Államok), 1989; Aldo Rossi (Olaszország), 1990; Rafael Moneo (Spanyolország), 1996; Sverre Fehn (Norvégia),1997; Renzo Piano (Olaszország), 1998; Sir Norman Foster (Egyesült Királyság), 1999; Rem Koolhaas (Hollandia), 2000; Jacques Herzog és Pierre de Meuron (Svájc), 2001; Glenn Murcutt (Ausztrália), 2002; Jørn Utzon (Dánia), 2003; Zaha Hadid (Egyesült Királyság), 2004; Thom Mayne (Egyesült Államok), 2005; Paulo Mendes da Rocha (Brazília), 2006; Richard Rogers, 2007; Jean Nouvel (Franciaország), 2008; Peter Zumthor (Svájc), 2009; Kazuyo Sejima és Ryue Nishizawa (Japán), 2010; míg tavaly, 2011-ben Eduardo Souto de Moura (Portugália) munkásságát ismerték el.