Z bácsi, a hős archetípus

Megkésett prológus

Megkésett prológus

Bizonyára többekben felvetődik a kérdés, vajon minek találom ki Z bácsi  történeteit, nem lenne-e egyszerűbb egy adott dologról megmondani, hogy mi a gondom vele. Nos, a Z bácsi történetek valóságosak, és én nem a dolgokat akarom leírni, hanem a dolgok mögötti jelenségeket. Mert a Z bácsik - nyilván történetenként más és más Z bácsiról van szó - jelenségek. Ezért nem azonosítom be őket, persze nem is szeretnék személyeskedni, egyáltalán - Z bácsi valós személye érdektelen. Z bácsit sokkal hatékonyabb történeteken keresztül megmutatni, mert mindenkinek van hasonló Z bácsi-története. Z bácsi a rendszer közös élménye.

Ha mégis valami meghatározást kellene adni rá, akkor egy matematikai hasonlatot tudnék mondani. Gödel nem-teljességi tétele jutott eszembe, ami valami olyat mond, hogy egy formális rendszerben mindig feltehető egy olyan kérdés, amit a rendszeren belül sem megválaszolni, sem tagadni nem lehet. Talán ez Z bácsi egyetlen meghatározhatósága. Ezzel persze azt is el kell fogadni, hogy Z bácsi kell a fejlődéshez, ugyanis a megválaszolhatatlan kérdés problémáját csak a rendszer bővítésével, fejlesztésével lehet megoldani, tetszik, nem tetszik, szükség van az ördögre is. Ne higgye senki, hogy az ördög kizárólag villás farokkal és patával jelenik meg. Fel tud venni bármilyen alakot, ami az adott formális előírásoknak megfelel. Saját tapasztalatom szerint akkor kell gyanakodni, ha valaki a mi érdekünkben időt és energiát nem kímélve, a tudtunk nélkül cselekszik. De ez mind természetes és nem baj. A baj az, ha nincs mód a rendszer megváltoztatására, vagy ha korlátozzák a változtatás módját - és az sem biztos, hogy elsőre ezt észrevesszük.

Vagyok annyira optimista, hogy higgyem, a Z bácsi-történetek egy hajszálnyit hozzájárulnak a helyzetfelismeréshez.

Gödel alapján arra jutottam, hogy az lesz a legjobb, ha a Z bácsi történeteket időrendbe szedem. Hiszen nem tudok mást tenni, mint saját Z bácsi-élményeimről írni, és az éppen aktuális Z bácsi az előző tapasztalat alapján fejlesztett formális rendszer összefüggéseivel értelmezhető.

 
Z bácsi, a hős archetípus
A napokban a Budapest egyik új beépítésű környékén sétáltam. Sok új épület. Óhatatlanul is kritizálom őket magamban, egyik tetszik, másik nem, sokukon látszik a tervező küzdelme a helyzettel, hogyan lehet a legjobbat kihozni. Mégis valamiért nem érzem jól magam a környezetben: tervezői küzdelem, hősiesség ide vagy oda, valami nem stimmel. Ekkor ugrott elő valahonnan a tudatom mélyéről egy gyermekkori emlék.

Az utca, ahol gyermekkoromban laktunk, klasszikus földút volt. Tetemes számú és mélységű gödörrel, kátyúval, a két szélén árokkal, amit az ott lakók szorgalmától függően gaz vagy virágágyás díszített. Esőzések után, szüleink nem kis bosszúságára, a kialakult pocsolyák ideális "tengerekké" váltak tengericsaták megvívására, birkózásra, játékra. Az utcai forgalmat általában a napjában végigdöcögő szódás lovaskocsija jelentette. Ezen az idilli állapoton változtatott egy kicsit az, mikor Lajos - aki az utca másik végében lakott - megkapta a Trabant 601-es kiutalást. Igazából nagy zavart nem okozott, általában reggel és este boldog képpel óvatosan kerülgetve a gödröket, vagy 30 kilométeres sebességgel "végigszáguldott" az utcán.

Ezt az ámokfutást elégelte meg Z bácsi, aki az utca átellenes végén lakott. Z bácsi valaki volt, nevezetesen ő volt a körzeti megbízott. Z bácsi volt hivatott arra, hogy biztosítsa a kapcsolatot a hatalom és a lakók között. (A lakók véleménye egyöntetűen az volt, hogy akkor jó, ha ez a kapcsolat minél lazább.) Feladata fontosságának tudatában Z bácsi maga volt a pedantéria. Mindig szürke zakó, osztály-elkötelezettségét szimbolizálandó, soha nyakkendő, hanem kihajtott gallérú fehér ing, minden helyzetben ugyanaz a joviális mosoly.

Azon a bizonyos napon a kertben olvastam, mikor valami büdös csapta meg az orromat. Nagymamám, aki a konyhában volt, másodperceken belül kiszólt, hogy bármit is csinálok, azonnal hagyjam abba. Ez a bújtatott gyanúsítás, miszerint nekem bármi közöm is lehetne a büdöshöz, kissé bántotta az önérzetemet, bár némi alapja azért volt. Előző nap sikeres tudományos kísérletet végeztem a konyhában, minek következtében a tűzhely felrobbant. A keletkezett zűrzavarban a család első felindulásában elfelejtett felpofozni, és most gondban voltak, hogy utólag mivel büntessenek. Nagyapám elzárkózott, mert még nem tudta megemészteni a kedvenc Csepel kerékpárján általam végzett átalakításokat, anyám-apám tanácstalan volt, nagyanyám szerint el kell engem tiltani az olvasástól, és különben is járassanak hittanra. Bátyám testvéri szeretettől áthatva javasolta a kiheréltetésemet, mondván, az a macskánál már bevált. Akkor nyilván nem is gondolhattam rá, hogy milyen jó leképezését adták annak, hogy hogyan reagál a többség, ha valami szokatlan történik.

Visszatérve a terjengő bűzhöz, mikor kiderült, hogy nem én vagyok a vétkes, nagyanyámmal a szag után kimentünk az utcára. Ekkor már több szomszéd állt a háza előtt, és döbbenten néztek valamit. Ez a valami egy hatalmas tartálykocsi volt, aminek a hátulján egy gereblyeszerű szerkezetből sűrű fekete olaj folyt az útra. Az olaj kitöltötte a képzeletbeli tengerek gödreit, pillanatok alatt megkülönbözhetetlenné tette az árokszéli gyomot a virágoktól. Ahogy közeledett a tartálykocsi, feltűnt Z bácsi. Hihetetlen változáson ment keresztül. Arcáról sugárzott az öröm, a könnyű szélben lobogó hajjal, zakó nélkül, feltűrt ingujjban szökellve közeledett.

- Jó napot! No látják, kijártam, hogy leolajozzák az utat, nem kell már attól tartani, hogy a kocsik felverik a port. Nem volt egyszerű, de sikerült, még a párttitkár elvtársat is meg kellett győznöm...- csak mondta és mondta. Arca kipirult, megszokott fátyolos szeme villogott. Z bácsi hőssé vált a saját elbeszélésében.

Arra határozottan emlékszem, hogy az emberek szó nélkül hallgatták, és mintha valami láthatatlan dolog támasztotta volna meg őket. Mintha az izmaikban nem lenne annyi erő, hogy állva maradjanak, mégsem estek össze. Honnan tudhattam volna akkor, hogy az a tehetetlenség és a megtörtség tipikus póza? Csupán Jani bácsi a szomszédból mormogott valamit Z bácsi és a vasvilla kapcsolatáról, aztán sarkon fordult, és bement a kertjébe, a többiek pedig követték a példáját.

Szóval itt állok Budapest egyik utcájában, új házak között, és Z bácsi jár az eszemben. Aztán rájövök a problémámra. Rossz kérdésre keresem a választ. Nem az a fő kérdés, hogy ezeket a házakat az építészek milyen jól, vagy rosszul tervezték, hanem az, hogy minek építették meg?

Huszti István